Miért éppen Dublin?

Bonus Episode

2008-12-11T17:41:00.004Z

Miután (vagy mielőtt) ezen a listán végigrágja magát az érdeklődő, gurítson egy kicsit lejjebb, és olvassa el a szintén ma közzétett, zseniális és izgalmas új epizódot! Intrika, pénz, veszélyek és szex, csak itt a Dublin Blogon!

13+1 darabos bevásárlólista

1 csomag szeletelt kenyér: € 1,8 = 475 Ft
fél liter Smithwick's: € 2,2 = 580 Ft, pubban: € 5 = 1190 Ft
5 db reggeli bacon (legolcsóbb): € 1,9 = 500 Ft
buszjegy a városba és vissza: € 3 = 790 Ft
10 db-os szeletelt cheddar: € 3,2 = 845 Ft
15 deka sonka, szeletelt: € 2,7 = 715 Ft
1 db közepes paprika: € 1 = 265 Ft
1 csomag bármilyen cigaretta: € 8,2 = 2165 Ft
1 átlagos színházjegy: € 22 = 5810 Ft
1 közepes, rendelt pizza: € 20 = 5280 Ft
1 Big Mac: € 3,3 = 870 Ft
1 csomag óvszer: € 11 = 2900 Ft
2 db sima póló (akció a TopManben): € 15 = 3960 Ft
1 perc telefonbeszélgetés (belföld): € 0,29 = 77 Ft

# 17 One last effort

2008-12-11T15:52:00.003Z

A kamera közelít... Hideg téli idő, zúzmara, bent kandallótűz ropog. Andris számolgatja a napokat, meg az eurókat, töri a fejét nagyon, hogyan lehetne megoldani a még előtte álló feladatokat. A háttérzene: Dunkelbunt - La revedere

Kedves olvasók, hosszű szünet áll mögöttünk, és elérkeztünk a kétrészes szezonfinálé előtti utolsó bejegyzéshez. Egy hét múlva ilyenkor ugyanis már egy Pest felé tartó autóbuszon fogok ülni, hogy aztán csak az új évben lássam viszont - néhány napra még - a Smaragzöld Szigetet. Persze, mint mindig, most is nyomják a vállamat gondok, rendesen. De mik is? Nemsokára kiderül a mai részből, pl. az, hogy...

...hogyan ugorjunk ki egy egy éves bérleti szerződésből...
...mi az abszolút szerencsétlenség, ami az evezést illeti...
...milyen hideg tud lenni a tél Írországban...
...érdemes-e gaelül tanulni...
...hogy sikerült a karate övvizsga...
...miket szerettem volna még csinálni...
...és persze hogy úgy általában hogyan telnek az utolsó hetek!

Nem véletlenül nem sikerült már tíz napja új epizóddal szolgálnom a lelkes olvasótábornak (azért az kicsit fura, hogy senki nem reklamált...). A hét beadandóból ugyanis négyet még a jövő hét elejéig meg kellene írnom, plusz emellett dolgozni is kell, na meg az életet élvezni. Cserébe nem kell vizsgáznom (itt), így január közepén hazamehetek (hogy otthon vizsgázzak).

Annak, hogy január 11-én hazakötözöm, megvannak a hátrányai és az előnyei. A hátrányok egyértelműek: három héttel kevesebbet töltök itt, mint a többiek nagy része, amit persze nagyon sajnálok. Akik megérdemlik, azokkal azért nyilván találkozunk még. Másrészt, búcsút inthetek a második észak-írországi túrának, vagy a Kerry megyébe tervezett kirándulásnak; egyszerűen sem idő, sem pénz nem maradt ezekre. Nem szervezünk Radával, a bolgár lánnyal Balkán-partit sem, pedig ezt még év elején nagyon terveztük. A Szilvesztert is megette a fene: mindenki hazamegy, aki számítana, így én is - átrakattam a repülőjegyet január 1-jére, amennyi pénzbe ez került, annyit biztosan elköltenék aznap este a városközpontban, tán még többet is. És ezzel a leheletfinom gondolati szállal máris elérkeztünk a korai hazamenetel előnyeihez.

Történt ugyanis, hogy a szerződést a bérletről egy évre kötöttük, mivel 4 hónapra sehol nem találtunk lakást, Noel, a háziúr meg azt mondta, majd beszélünk róla január környékén. Beszéltünk. A lényeg az, hogy a letétet mindenki akkor kapja vissza, amikor talál a saját helyére valakit, aki a szerződésbe behelyettesíthető. Mivel a többiek január végéig maradnak, lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem egyszerűbb lesz nekem öt ember mellé egyet találnom, mint nekik egy ember mellé ötöt majd január végén vagy február elején. Persze jóindulatú fiú lévén segítek majd nekik, de amint elfeleztem a januári bérletet és visszakaptam a 430 euró letétet, már legalább pénzügyileg nem az én felelősségem, hogy ők mit hogyan oldanak meg. Hosszas hercehurca várható a közüzemi számlákkal is... Mindez majd január első napjainak témája lesz. Hogy mi lesz ha nem találok senkit? Szívás. De ebbe egyelőre nem akarok belegondolni.

Na azért persze nemcsak írásból és számolgatásból állnak ezek a hetek. A múlt hétvégén igazi sporthétvégét sikerült tartani. Szombaton levizsgáztam lila övre, ami még engem is meglepett, főleg, hogy a vizsgáztató szenszej szerint "fantastic" meg "very good" voltam, ezeket a szavakat pedig még soha senki nem használta velem és bármilyen sporttal kapcsolatban. A vizsga egyébként az UCD-n volt, ami egy másik egyetem Dublin délkeleti részében, nagyon-nagyon messze a központtól; egyben ez a kampusz dicsekedhet Európa legrondább víztornyával is. Nem a levegőbe beszélek, Ukrajna és Moldova is szebb tákolmányokat tudhat magáénak.

Vasárnap pedig egy finom kis zúzmarás reggelen elmentünk evezni a Boyne folyóra.

A Boyne Dublintól úgy 50-60 km-re északra van, nagyobb, és sokkal, de sokkal koszosabb, mint a Liffey. Amellett, hogy a hőmérséklet úgy nulla fok körül van és a kajakokból a múltkorról bennük maradt vizet nem kiönteni, hanem kitörni kell, már az viccessé teszi a túra indulását, mikor az egyik srác, aki kocsival jött, a fémcsatos gurknikat a tetőcsomagtartón felejti, azok pedig jól bele is akadnak a hátsó szélvédőbe - így mikor barátunk lecsukja a csomagtartót, a hátsó szélvédő szempillantás alatt ripityomra törik. Meglepő. Ő mindenesetre mosolyog, visszaöltözik, lehet, hogy titkon még örül is, hogy nem kell eveznie a folyón, ami a part mentén néhol még be is van fagyva.

Egyszóval frissítő érzés. A kezem kb ráfagy az evezőkre, még szerencse, hogy már gyakorlott vagyok, így a kb három óra alatt mind a hét vízesést csont nélkül teljesítem. Mindezek után a koronát az teszi fel a túra tetejére, hogy az utolsó tíz méteren, ezután a híd után közvetlenül, már a part felé evezve egyszercsak - teljesen sima vízen - a kajak úgy dönt, hogy beborul a vízbe. Ez még nem lenne probléma, de valamiért egyből ki is esem belőle, így aztán először a jégtáblák között a partra kell úszni, majd egy jó mérföldet futni hogy visszaszerezzük az elszabadult kajakot. Kellemes.

Bennel elkezdtünk gael órákra járni, csak úgy poénból, de ez a nyelv tényleg alkalmatlannak tűnik a XXI. század kihívásaira. Hogy lehet pl. azt a mondatot hogy "Cén chaoi a bhfuíl tú?" úgy kiejteni, hogy "kekholltú"? A srác, aki oktat minket, minden bizonnyal anyanyelvű gael, pontosan ezért egy csomó mindent nem tud a saját nyelvéről. A kiejtés furcsaságait firtató kérdésekre pl. általában azzal válaszol hogy "hát, régen biztos nem így mondták, de az írás meg így maradt". Két hét után mindenesetre már egy alapbeszélgetést le tudnék bonyolítani gaelül, de azt is maximálisan meg tudom érteni, hogy az írek inkább angolul beszélnek.

Az elmúlás szele már meg-megcsapdos minket. A héten már volt olyan, aki elköszönt tőlünk, Daniela, a mexikói lány, akit, hát, megértünk, hogy olyan messziről nem akar már visszajönni karácsony után. Nekem most inkább a spórolásról szólnak ezek a hetek, hiszen fogalmam sincsen, mi lesz januárban, de új lakás Pesten biztosan... Na és persze holnap belevetem magam a karácsonyi vásárlók közé.

Hogy kompenzáljam az olvasni vágyókat, nemsokára egy, az eddigieknél informatívabb listát teszek közzé, ami azok számára is hasznos, akik esetleg a jövőben idejönnének. Addig is tessék olvasgatni és to be continued...

#16 Downstream with everydays

2008-12-01T22:49:00.003Z

Teljesen átlagos esti kép. Andris ül az asztalnál, egyik kezében mentolos csokis jégkrém, a másikban tea, a másikban Smithwicks, a másikban Jamesons... Az asztalon mindenhol iskolai és munkahelyi dolgok, de ő blogot ír, rendületlenül. Háttérzene: Platters - Smoke gets in your eyes

Ha a szeptember a megérkezés, az október a beilleszkedés, a november pedig a kalandok hónapja volt, akkor a december a hétköznapoké. Fura, hogy ez pont az ünnepeket is tartalmazó hónapra esik, de egyelőre így tűnik. Vagy csak már túlságosan megszoktam itt. A mai epizódban tehát semmi kiugróan érdekes nem lesz, viszont kiderül, hogy...

...hogy lehet 160%-os haszonnal eladni egy biciklit...
...milyen az ír stand up comedy...
...mik a feszültség forrásai egy nemzetközi albérletben...
...kik és mikor fognak meglátogatni otthon...
...egyáltalán mikor megyek haza...
...milyen medencében kajakozni...
...és persze, hogy azért néhány vizsga itt is lesz!

A bicikli jó vétel volt - ellentétben a 100 eurós kabáttal, ami hónaljban (a kommentekben NEM kérek erre vonatkozó vicceket!) máris elkezdett kopni. 50 euróért vettem, és 130-at kaptam érte, ami barátok közt is jó pénznek számít. Igaz, egyszer kellett rajta féket cserélni, de az az én hibám volt: úgy gondoltam, hogy minden további nélkül ott hagyhatom az egyetemen egy éjszakára a biciklit. Reggelre az események emlékeztettek arra, hogy a kampusz azért mégiscsak Ballymun környékén van, mindkét fékemet tönkretették. És ezzel még jól jártam, nem ritka reggelenként az, hogy lezárt első kerekeket látok a tárolóknál - mert elvágni a láncot bonyolultabb, mint leszerelni a vázat az első kerékről.
Persze ahhoz, hogy ilyen szép haszonnal váljak meg a hideg miatt feleslegessé vált velocipédtől, kellett a kedves vásárló figyelmetlensége is: két ötven euróst adni egy helyett ciki, de mindketten megszámoltuk a pénzt a másik előtt, szóval kritika nem érthet. Másrészt: panaszkodás esetén a "késő bánat, eb gondolat" mondásra alapozva felhozható, hogy a "pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el" elve nehogy már pont a kapitalizmus tanítómesterének számító Írországban ne legyen érvényes.

Említettem, hogy hideg van. Igen, itt is beköszöntött a december. Hó nem esik, sőt, most eső sem, de hideg van. A múlt héten egész végig hét ágra sütött a nap, aminek szombaton lett meg a böjtje egy átláthatatlan köd formájában, de ezt leszámítva panaszra nincs ok. Csak legendák szólnak a távoli déli Kerry megyéről, ahol a hegyekben hó is esik, de az messze van innen (sajnos, teszem hozzá, mert oda még el kellene menni).

Erről jut eszembe, hogy lassan-lassan szorít az idő. December 17-29 között otthon esz a fene (meg Bécsben és Münchenben, csak hogy pontosak legyünk), és január 11-ére már megvan a repülőjegyem haza. 29 napot töltök még a Smaragzöld Szigeten... ez némileg szomorú.

A mindennapok azért folynak. Szombat este Ben barátaival mentünk el valahova a Temple Barban, és jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy péntek éjjel nem sokat aludtam. Ha nem lennék ilyen átkozottul kedves ember, a francia lakótársaim biztosan kaptak volna szombaton azért, amit műveltek.
Fél négykor, mikor én már pihentetem a hosszas munkában testemet, Voy pedig a saját, hosszas evésben elfáradt testét, megérkeznek Davidék. Kulcs nincs. Azazhogy van, csak náluk éppen nincsen. Mindezt hosszas csengetéssel és kiabálással hozzák a tudtunkra. Én fel is ébredek, de "fog a franc lemenni" felkiáltással inkább a másik oldalamra fordulok. Voyba több könyörület szorult, ő kinyitja, de ó jaj, bár ne tenné, hiszen a java még csak ezután jön - hajnalig.
Persze ebben semmi különös nincs, csak félő, hogy ha ex-börtönőr szomszédunk még egyszer felhívja Noelt, a háziurat, fityiszt kapunk mi vissza januárban, nem foglalót. Legközelebb mindenesetre kikötjük a csengőt, biztos ami biztos.

A szerda viszont egész sűrű nap volt. Mivel már elég hideg van, a sima kajakedzések nem a Liffeyn, hanem egy külön erre a célra épített fedett medencében folynak. Ez a klub vezetője szerint mindössze "15 percre" van az egyetemtől. Hát igen. 15 perc busszal, és utána még egy óra gyaloglás, szóval a vízben mindössze 20 percet töltök, ami összesen arra elég, hogy gyakoroljam, mit kell csinálni, ha felborulok. A pool session után ugyanis comedy night-ra megyek az egyetemen.

Az itteni stand up comedy olyan, mint otthon, azt leszámítva, hogy az egyetemisták finoman szólva is leszarják (pedig a közönség itt komoly részét képezi a shownak). Alapvetően amerikaiakat látunk csak, illetve franciákat, de hát belőlük mindenhol van elég sok. Nehéz úgy követni a poénokat, hogy az akcentus és az artikuláció miatt három szóból csak kettőt ért az ember, de az pl. kemény volt, mikor a srác a következőt mondta:
"Tavalyelőtt voltam Németországban a VB-n. Remek szervezés. Komolyan. Le voltam nyűgözve. Minden világeseményt a németeknek kellene szervezni. Hát nem? Mindig is szervezőzsenik voltak! Pl. többmillió embert tehervonatokban utaztatni Európán keresztül - na az sem semmi!"
Két német ült mellettem, Ben hangosan röhögött, Pedro picit elképedt.

Említettem, hogy gyakorolni kell a kajakozást. Na nem mintha olyan rosszul menne. Viszont hamarosan vizsga lesz - ha minden jól megy, másodfokú raftingos leszek. Az egyetlen, ami kissé ijesztő, hogy a vizsga viszont a jéghideg folyóban lesz. A másik vizsga most szombaton lesz - kék övre. Nagyon meglepődnék ha meglenne, de ki tudja? Ezzel mindenesetre le is zártam az itteni vizsgaidőszakot... Jöhetnek a vég nélküli beadandók, aztán a karácsony.

Aztán pedig, január után, az Erasmus folytatása... Bár nem tudom, mennyien vették tényleg komolyan, de a társaság első találkozója jövő nyáron lesz... Na és hol? A Szigeten! De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre próbálom ahogy csak lehet, meghosszabbítani ezt a 29 napot. To be continued...

Bonus Episode

2008-11-25T16:14:00.006Z

Kedves olvasók! Mivel már jóval túlvagyunk az Erasmus-szemeszter felén, íme egy újabb bonus-listás-epizód (azért a tegnapi bejegyzést se tessék elhanyagolni!)

A 10 szarrá játszott zene toplistája

1. Madcon - Beggin' - az elején kis túlzással ez volt a nemzetközi diákok közös nyelve, aztán hogy hogy nem, mindenki megunta...
2. Pink - So what - igen, ez az időszak rádiós megahitje; főleg Achillből hazafelé volt idegesítő, négy órán belül ötször a rádióban...
3. Katy Perry - I kissed a girl - gayclub sláger; univerzális LGBT-darab, fiúk-lányok egyaránt üvölthetik...
4. Discobitch - C'est beau, la bourgeoisie - David nagy zenéje, legalábbis ha ezt hallgatja, mindig rátolja a hangerőt, így mi is kénytelenek vagyunk...
5. Kings of Leon - Sex on fire - tábortüzes-összeborulós-öngyújtóvalkalimpálós; mivel erre minden egyetemista kapható, egyetemi bulikban legalább 3x...
6. Run DMC - Jump around - kicsit öreg, de cseppet sem kopott; a DCU kenuklub hivatalos slágere, az achilli diszkó majdnem széthullott tőle...
7. Britney Spears - Womanizer - ha ez felhangzik, a környéken lévő lányok szinte biztos, hogy hamisan elkezdik visítani, és közben rángatózni; valamiért buszos zene...
8. Blizzards - Trust me - pont olyan zene ami egy konditerembe kell (ha nem diumdisu számokról beszélünk), a sportközpontban minden nap lemegy...
9. Russkaja - Dobrij abend - ez meg akkor megy futás közben, ha fülhallgató van a fülemben... jobb, mint egy dupla vodka
10. Grieg - A-moll Zongoraverseny - no igen, a kakukktojás; ehhez kapcsolódik viszont minden egyes izomfeszülésem a jó öreg konditeremben (fülhallgatós éra).

A 10 legjellemzőbb ír szleng

1. grand - tehát "fasza". Kiejtése: graaaa... nd. Ez annyira ír, hogy ennél írebb már nincs is. Hacsak nem a...
2. feck - ami nem a "fuck" itteni változata, hanem kb. "a mindenségit". Tetszés szerint képezhető tovább.
3. heyhowerya - illetve változatai; az itteni köszönés, boltban, állomáson, egyetemen... válaszolni nem kell rá, de erre egy hónapba telt rájönni.
4. brilliant - a "grand" kistestvére, némileg jól szituáltabb
5. but mm - ez egy sima "but", de az írek tesznek a végére egy "mmm"-t is, lehet, hogy így pihennek az egyébként gyors duma közben
6. innit - a már alapból is helytelen "ain't it" még helytelenebb változata, magyarra kb a mondatvégi "mi?" visszakérdéssel fordítható
7. yoke - az univerzális ír "izé". "Hey dude, gimme tha' yoke 'ere, w'ya?"
8. amn't I? - az angol nyelv legdurvább lemészárlása; még egy Vicky Pollard sem mondana ilyeneket, a királynő pedig szerintem azonnal nyugdíjba menne
9.bleedin' - a "bloody", azaz "rohadt" eltorzítása, de ezt Angliában is használják - állítólag - itt mindenesetre biztos.
10. jenie - nem, nem zseni, hanem a "Jesus" -> "jeez" -> "jeen" úton keletkezett förmedvény. Tehát kb "jesszusom".

#15 Life on the Belfast lane

2008-11-24T21:03:00.006Z

Forgószél... Egy repülő ereszkedik le Dublinba. A szél felkapja Mattyt és Andiet, és a városközpontba, csillogó, bár giccses karácsonyi fények közé varázsolja őket. Forgószél. Snitt. Hőseink már a George klubban kérik ki az n+1-edik viszkit. Forgószél. Snitt. Matty és Andie már a Dunleary-i parton állnak - üvőltő szelek között. Snitt. Belfast, brit zászló, nyüzsgő belváros... Háttérzene: The Killers - Human

...na és persze snitt, és repülő vissza. Csak hát minek rontsam el ezzel a főcím előtti kedvcsinálót? :) Az biztos, hogy a hétvége percei (és velük együtt a pénztárcám eurói) így repültek el, de ez volt eddig a legjobb néhány nap itt, Dublinban! Igaz, szoros a verseny. A dobogóra még az achilli hétvége és talán Cork kerülhetne fel. De mitől is volt ilyen jó? Tessék elolvasni a mai részt, amiből kiderül, hogy...

...hogy néz ki az északírek pénze...
...mit jelent a "még egy viszki" Írországban...
...kik lopják a London Eye-t...
...milyen egy tökéletes pint Guinness...
...mit lehet látni Belfastban négy óra alatt...
...milyen segítőkészek a dubliniak...
...és persze hogy milyen egy pipabolt!

(Új képek itt, belfasti videó itt! Az oldalt futó képeket kivettem, mert nem működött - google, ennyit tudok mondani :) )

Kezdjük ez utóbbival, a pipabolttal, mert Tata most nyilván magasra felkapta a fejét. Szóval a Grafton Streeten volt alkalmam ellátogatni (végre) egy pipaboltba, de nem vettem semmit. Persze még visszamehetek... Szép pipák voltak kiállítva (nem egy nagy bolt), 40 eurótól kb 150 euróig terjedő árban, de hát kicsit zavart, hogy tucatáru (ellentétben a hosszan faragott egyedi pipákkal, ugye), még ha egy amúgy híres pipakészítő cégről is volt szó. Viszont természetesen - a szivartól a zsebóráig - minden kiegészítő van a boltban, úgyhogy ha kell valami... :)

Most pedig térjünk rá a hétvége lényegi részeire. Történt, hogy csütörtök este megérkezett Dublinba az én mosolygós Máté barátom, természetesen tele energiával és ki nem fogyó kíváncsisággal. Így hát nekivágtunk a városnak. A csütörtök este a Temple Bar rövid bemutatásával telt, amely magában foglalta a "The Temple Bar" nevű, fantáziadús névadásról tanúskodó hely meglátogatását is (itt voltam először Dublinban), és kíváncsi angol turisták útbaigazítását, akik gratulálnak nekem a magyar válogatott az északírek ellen aratott győzelméhez ("are you catholic or protestant? you know what? we don't care. we don't like Northern Ireland. congrats"). No comment.

Némi alvás után a másnap egy Starbucks kávéval indul (természetesen), majd a nyakunkba vesszük a várost. Némileg izgalmas ez, mert most érzem először igazán "helyinek" magam. Természetesen a Spire-ral (vö. "Dublin's yoke") kezdünk, majd hosszú séta a Grafton Streeten, ahol sajnos muszáj engedni a csábításnak és venni valamit. Az, hogy Máté ezt teszi, még hagyján, de hogy én...? Hiszen nekem a józan Dublinert kéne játszanom, de én is beruházok néhány könyvre az eddig méltatlanul elhanyagolt ír mitológiáról. Mindezek után ismét csak Starbucks, és félelmetesen részletes tervezgetés a nap hátralévő részét illetően.

Utunk a Liffey partján folytatódik, egészen a Guinness gyárig, ahol ismét visszaváltok turistába, mert itt még nem sikerült tiszteletemet tennem korábban. A Guinness-gyárban az a legjobb, hogy az egészet belengi az a csodálatos maláta- és komlóillat, ami leginkább egy hatalmas pékségre emlékezteti a környéket. És persze hatalmas terület, külön városrész, arany és fekete színű utcatáblákkal. Maga az a hely, amit meg lehet nézni, egy hatalmas sörösdobozt formáz, belül pedig múzeum. A borsos belépő ne tévesszen meg senkit: ebben egy pint sör is benne van, ami itt köztudottan nagyon drága.

A múzeum jó, interaktív és érdekes, de hát nagyjából azt mondja el, ami minden sörgyárban megvan. Mi az a komló, mi az a maláta, hogyan főzik a sört... Van viszont plusz. Az ötödik emeleten mindenki, aki elég erős lelkiekben, hogy elviselje a pultos kislány pökhendi és néha hisztérikus beleszólásait, kitöltheti magának a tökéletes pint Guinnesst. Ez úgy megy hogy kiválasztunk egy száraz poharat, 45 fokos szögben a csap alá tartjuk, lecsapjuk a csapot, és a poharat szépen kiegyenesítve a hárfa feléig (!!!) töltjük a jóféle sört. utána csapot papot otthagyva fél percig állni hagyjuk hogy leülepedjen. Addig a kislány megírja az okleveleket. Ebben az a vicces, hogy az én nevemet le tudta írni helyesen, Máté sokkal egyszerűbb vezetéknevét nem sikerült. Írek...

A hetedik emeleti panorámabárban való iszogatás után, a Guinness gyárból kilépve sétálgatunk még egy kicsit a déli parton, az egyik templomban pedig mellénk keveredik egy öreg bácsi, aki lelkesen elkezd nekünk magyarázni arról, hogy hova érdemes elmenni ha templomot akarunk látni, és hogy a két katedrális közötti területen régebben senkit nem lehetett őrizetbe venni, ezért hívják "the liberties"-nek a város ezen részét. A kimerítő és egyébként rendkívül barátságos előadás után a Tara Street állomás felé vesszük az utunkat, és a helyi hévvel elindulunk Dun Laoghaire (vagyis Dunleary) felé, hogy még sötétedés előtt odaérjünk.

Dunleary-t egyszer már taglaltam, így most nem mennék bele ismét a részletekbe, de tény, hogy Dubin környékén még mindig itt a legszebb a tengerpart, és bár most nem süt a nap, sőt, fúj a szél és már sötétedik, még mindig vannak fürdőzők (!!) a tengerben, akiket Máté lelkesen le is fényképez. Némi fish & chips magunkhoz vételezése után - immár félig sötétben - indulunk vissza Dublinba, egész pontosan haza, mert ránk fér egy óra pihenés az este előtt.

Kilenckor találkozunk Bennel, és így hármasban elindulunk a The George-ba, ahol, mint kiderül, életem egyik legjobb bulizós éjszakáját sikerül eltölteni. Ebben a mindjárt következő mondatok ellenére sem volt szerepe az italoknak, inkább annak a remek, remek hangulatnak ami hármunk (és persze a klubban lévő sok-sok ember) között megvan. A három aftershock-kör után egy kicsit úgy érzem, zsibbad a nyelvem, ezért váltunk az ártalmatlanabbnak tűnő Jamesons-ra. Ez egész addig ártalmatlan, amíg a pultos a "two whiskey's please... no, wait, add another one" mondatot úgy érti hogy a már kitöltött két viszkiből duplát csinál. Ezek után viszont a többiek is úgy gondolják, hogy duplát, sőt, triplát kell rendelni, ha már ilyen nagyvonalú voltam. Ennek meg is lesz az eredménye, mikor birtokba vesszük a táncparkettet és hajnalig (nos igen, zárásig, ami itt sajnos korán, fél 3-kor van) nyomjuk. Taxi haza, majd rövid úton mély alvás.

De hopp, már itt is van reggel nyolc, amikor - némileg utazásra alkalmatlan állapotban, viszont nagy-nagy lelkierővel indulunk újra a Busáras, a fő buszpályaudvar felé.
Kitérő: az írek mindent, amit fontosnak gondolnak, írül neveznek el. Így pl. nincsen "Miniszterelnök", hanem "Taóiseach" (ejtsd: tísak) és így tovább. A buszpályaudvarnak sincsen angol neve. Így hívják és kész.
A buszút Belfastba elvileg két és fél óra, de odafelé egy jóízű négy óra alatt sikerül teljesíteni, ami kissé felháborító, főleg másnapos gyomorral a levegőtlen buszon, de nem tudjuk, hogy mindezért a Nagy-Britanniában zajló útépítést, vagy a cseppet sem előrelátó ír busztársaságot vádoljuk-e. Mind a kettőt, az a biztos.

Ah, Belfast! Igen, az egy más világ. Alapvetően: Anglia (na jó, Egyesült Királyság). Még ha nem is angol akcentussal beszélnek, hanem ugyanazt az érthetetlen ír angolt, érezhető, hogy átjöttünk a határon. Az egész város vibrál, tömegével mennek az emberek az utcákon, egyáltalán, a fények és az épületek is olyanok, hogy a város már ránézésre is jobb hely, mint Dublin. Milyen kár, hogy csak néhány óránk maradt erre a helyre, hiszen még jó lenne emberi időben visszaérni Dublinba. Így aztán nem látunk annyit a híres politikai falfestményekből, amennyit szeretnék (bár isten látja lelkem, én kutattam utánuk - viszont, ahogy Máté mondaná, legalább lesz miért visszajönni), a belvárost viszont töviről hegyire sikerül végigjárni.

És, ha úgy vesszük, többet is látunk. A városháza mellett ugyanis ott áll a London Eye kicsinyített változata (valahol hallottam, hogy a nagyobb brit városokban több helyen is építettek ilyeneket), ahol először ugyan teljesen elfehéredek a magasságtól, de aztán kiderül, hogy nem is olyan rossz ez. Ha valaki rászán 80 fontot, még pezsgős VIP kabint is kaphat, de mindössze 6 fontért is saját gondola vár a kíváncsi utasokra, akik madártávlatból nézhetik meg, hol épült pl. a Titanic (Belfast az IRA emlékén kívül ettől sem tud igazán szabadulni... Valami furcsa elk*rásszag lengi be az amúgy lenyűgöző várost).

Az előző bekezdésben font helyett majdnem eurót írtam, de a font sem igazán helyénvaló. Persze, font van itt, de északír font, ami ugyanannyit ér, mint az angol font (meg a skót font, ha már itt tartunk), csak máshogy néz ki. Erről korábban egyikőnk sem tudott, úgyhogy az automata (itteni - hivatalos - neve: hole in the wall) először vidám pillanatokat okoz.

Van egy nagyon fura dolog Írországgal kapcsolatban. Itt az emberek annyira szeretik a karácsonyt, hogy már most, november közepén is úgy tesznek, mintha az lenne. Belfastban is javában folyik a karácsonyi vásár, de Dublinban is kitették a rendkívül vérszegény karácsonyi lámpákat, amikből mindössze egy nagyon ízléstelen, színes gömbökből összeállított, a sokkal magasabb Spire mellett felállított karácsonyfa tűnik ki.

Mindezt akkor konstatáljuk egymás közt, mikor - immár a rendes, két és fél órás út után - visszaérünk Dublinba, és rövid sétálgatás, valamint némi angol humor után lefekszünk aludni úgy éjfél körül... Másnap reggel fél 8-kor megy ugyanis Máté gépe, és még így is majdnem sikerül lekésni a checkint... De ez már egy másik történet... Most búcsúzzunk a vasárnap az elmúlt napokat mosolyogva kiheverő Andris (Andie) képével! To be continued....

#14 Eloquence

2008-11-17T17:20:00.003Z

Snittek: Andris fejjel lefelé kihajol a Blarney kastélyból; egy kisebb társaság barangol a blarney-i erdőben, boszorkányok, varázsfák és dolmenek között; a cobhi kikötőben ugyanaz a társaság nézi, hogy nyugszik le a nap az óceán fölött... Háttérzene: Pentangle - Light Flight vagy a pörgősebb zenék kedvelőinek: Andre Rieu - Riverdance

Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, valamint mindazok a kedves olvasók, akik nem esnek bele ezekbe a kategóriákba! Elvarázsoltak. Innentől kezdve egy életre ékesszóló lettem, ha a blarney-i boszorkány is úgy akarja. Ráadásul még egy kívánságom is teljesülni fog. Mindezért pedig csak a testi épségemet kellett kockára tennem - kétszer. Hát nem megéri? Kiderül a mai részből, na és az is, hogy...

...jobb-e Cork, mint Dublin...
...hol lakik a blarney-i boszorkány...
...mi az az ékesszólók köve...
...milyen a kortárs ír színház...
...hova érdemes elmenni Corkban...
...miért reading és miért nem writing week...
...és persze, hogy másodszorra minden vízesés szárazon teljesíthető!

A rengeteg (!!) új kép ITT található.

Kezdjük az elejétől, nyájas olvasók! Be kell valljam, így utólag fogalmam sincsen, mi történt a múlt hét vasárnap és a hét szerda között. Kiestek a dolgok, na nem a szokásos okból, hanem mert valószínűleg semmi érdemleges impulzus nem ért a külvilág részéről. Az ilyesmit itt reading weeknek hívják, ami egyfajta őszi szünet az egyetemisták részére. Persze ez azt is jelenti, hogy a reading week után kell leadni a legtöbb beadandó dolgozatot, ami az egészet leginkább writing weekké teszi. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe arra nézve, mit, és mennyit kellett írnom, egyezzünk ki abban, hogy sokat, és röpüljünk tovább térben és időben a csütörtök-pénteki eseményekre, hiszen ezek adják a hét savát-borsát.

Ben úgy döntött, mivel meglátogatja Josie, egy barátnője, miért ne utazzanak el Corkba, ami Írország második fővárosának tekinthető, kb. egy itteni Debrecen. Fabian és én pedig úgy gondoltuk, ha már elutaznak, miért ne tartsunk velük. Csütörtök kora reggel így (részemről nulla, azaz nulla perc alvás után) buszra szálltunk. Cork négy és fél órányira van innen, szóval lehetőség még lett is volna arra, hogy a buszon aludjak, de ezt, fájdalom, nem tudtam kihasználni az itteni egyik hülye szokás miatt. Bármikor megáll ugyanis a busz, és kinyitják a csomagtartót, egy gépi hang üvöltve közli a busz belsejében tartózkodóknak, hogy vigyázzanak a (kint lévő) csomagtartó-ajtók közelében, mert éppen működnek. Szóval nagyjából negyed óránként felébredtem a "Stand clear, luggage doors operating" katonás ritmusára. Tatának javaslom, hogy ha majd a legkisebb unokákat kelti fel reggelenként, cserélje le a jó öreg katonaindulót erre.

Cork nem egy szép város. Ezzel, azt hiszem, nem sértek meg senkit. Dublin sem szép. Cork pedig pont olyan, mintha Dublint lekicsinyítették volna nagyjából az egyharmadára-egynegyedére. Folyó, ronda hidak, koszos utcák és sok-sok kocsma meg egyenépület. Mindezzel együtt látnivaló persze akad, és egyvalamiben azért különbözik a két város: Cork telis-tele van zegzugos kis utcákkal. Igaz, ezek többsége semmiféle vadregényes szépséget nem tartogat, de a várost körülvevő dombokról azért jobb ilyeneken lejönni, mint a San Franciscót meghazudtoló méretű lépcsős sugárutakon. Mint kiderül, Cork félig van csak kész. Azt már eddig is megszoktuk, hogy bármilyen műemlék jellegű épületet látogattunk meg, biztos, hogy éppen felújították, de legalább mellette volt egy - minden fényképen látszó - építkezési terület kék vagy sárga nejlonnal, az viszont egész új érzés, ha egy egész város ilyen. Gyakorlatilag fél percenként lehet egy-egy újabb építkezésbe botlani, és ha ez a fényképeken nem látszik, az mindössze az én aranykezemet dícséri.

A város levegőjét (és néhol a kilátást is) egy hatalmas sörgyár uralja. Az illatok nagyon jók, a látvány meg lenyűgöző, olyan, mintha hat-hét hatalmas sörösdoboz lenne a folyóparton. Mindezekhez közel, bután, hanyagul és ízléstelenül elhelyezett utcai lámpák által megvilágítva látható a város főutcája, ami leginkább a pesti körútra hasonlít. Tudomásunk szerint itt is vannak látványosságok, de ezekről sorra derül ki, hogy egyik sem túlságosan nagy szám. Pl. az English Market, ami egy egészen sima piac. Vagy a mellette lévő Bishop Lucey's Garden, ami meg egy arcpirítóan talpalatnyi zöld terület. Amúgy is vicces, ha egy püspököt Lucey-nak hívnak.

A fő látnivalók megtekintése előtt persze tiszteletünket tesszük egy kis zsákutcában, a dombtetőn egy templom mögött lévő hostelben, egy olyan szobában ahova pont sikerült bezsúfolni négy ágyat, és ahol a "saját fürdőszoba felárért" még egy, azaz egy darab kicsi mosdótálat is kapunk. A látnivalók megtekintése után pedig vonatpótló buszra szállunk, és következik Cobh, az itteni tengerpart.

Cobh kb. fél órára van Corktól busszal, már sötétedik, mire kiérünk. Az egész falu egy kis szigeten van az óceán egyik zárt öblében, amit tehát látunk, az az óceán, csak éppen az istennek sem akar hullámozni. A naplemente azért egész megkapó, főleg, ha az ember kezében sör is helyet kap (ami itt, ugye, illegális a nyílt utcán). Jelentős kaptató után még egy katedrálishoz is sikerül felkapaszkodni, ami, mint kiderül, nem nagyon éri meg a vesződséget, a kilátás innen sem jobb, a templomba pedig sötétedés után nem nagyon engedik be az embert. Így a leereszkedés után a játszótéren és az óceánparti parkban múlatjuk az időt, amíg vissza nem térünk Corkba a busszal.

A városban jelentős vita arról, hogy hova menjünk. Ben és Fabian inkább a pubokat térképezné fel, amire persze én sem mondok nemet, de én előtte megnéznék valamit egy színházban, amiben Josie is partner (egyébként ő is politológus - hö hö, a kultúra, ugye...). Úgyhogy röpke két órára szétválnak útjaink, és míg Benék valahol a városban kóvályognak, mi a Cork Art Theatre-ben egy egészen durva, sötét, depressziós és beteg kortárs drámát nézünk, amiben két szereplő (férj és feleség) visszatekintéseiből annyi derül ki, hogy (gyenge idegzetűek ugorjanak a következő bekezdésre) a nő megőrült, a férje bezáratta és kezeltette, amitől még jobban megőrült, és mivel félt, hogy a gyerekei is öröklik a baját, mindkettőt megfojtotta és kiszúrta a szemüket, majd öngyilkos lett. A darab egyébként mindemellett nem rossz, csak a férjet játszó színész minden második mondata az hogy "uuuáááááhh".

A fentiek ellenére vidáman vetjük bele magunkat a corki éjszakába. Elsőként a Bierhaus nevű helyet tekintjük meg, ami azzal büszkélkedik, hogy a világ sok-sok országából több, mint 50-féle sörrel szolgál. Megtudjuk pl. hogy milyen a 2001-es díjnyertes litván sör (szar), valamint iszunk Duff-ot is (Simpsons rajongók figyelem!) és nem maradhat el a kedvencem, a Duvel sem.

Ami ezután történik, az nincs meg, persze most a szokásos okból.

Másnap reggel első utunk Blarneyba vezet. Ha eddig nem láttunk volna semmit, mint kiderül, a túra ezért az egy kis faluért is megérte volna. Ha valaki ír tündérmeséket emleget, nekem mostantól Blarney fog az eszembe jutni, még akkor is, ha az egyik első látvány, amellyel szembesülünk, egy plazmatévével és parabola-antennával felszerelt Garda-autó.

Írországban követelmény, hogy ha valahol van egy kastély, egy hatalmas park és botanikus kert is legyen körülötte. Ha még ez nem lenne elég, a középkori Blarney Kastély csodatevő kastély. Nem véletlenül írják ki minden méteren hogy ERRE van a kastély. Ami miatt érdekes lesz a nagy, üres, néhol romos és hajmeresztő lépcsőkkel büszkélkedő épület, az az ékesszólók köve. Mindez egy kő a kastély falába építve, amelyet, ha valaki megcsókol, egész életére ékesszóló lesz. Ami mindezt nehézzé teszi, az az, hogy mindehhez fejjel lefelé kell kihajolni a bástya tetejéről, gyakorlatilag a semmi fölé, persze ma már némi segítséggel. Erről a dokumentációt a képek között lehet látni, na és persze a blogot olvasva érezni is a hatást.

A kert gyönyörű és hatalmas. Vadregényes vízinövények között vezet az ösvény, dolmenek alatt és vízesések mellett sétálunk, a legenda szerint pedig egy boszorkány lakja az erdőt. A boszorka egy vasorrú bába formájú kőben lakik, éjszaka pedig megszökik onnan. Az eszköztárához tartozik egy meredek és nedves lépcsősor is, amelyen, ha valaki felmegy, aztán háttal le, becsukott szemmel, és úgy, hogy közben csak egy kívánságra gondol, az öreglány egy éven belül teljesíti. Hát persze, hogy ezt is ki kell próbálni!

A hatalmas parkban persze órákig el lehet sétálni. Sziklák, erdei ösvények, hatalmas fák, még pálmák is... És mindezek mellett vicces táblák, mint pl. a "Careful tractor", ami egy vesszővel a két szó között azt jelentené: "Vigyázat, traktor", de így viszont "Elővigyázatos traktor". Tehát nyugodtan sétálgathatunk, elütni úgysem fog senki.

A mesék földjét elhagyva vissza Corkba, ahol még néhány óra séta és a katedrális (természetesen felújítás alatt) megtekintése után buszra szállunk és hip-hopp, este 10-re már Dublinban is vagyunk.

Ezután persze jöhet a visszatérés a dolgos hétköznapokhoz... Vasárnap pedig ismét evezőstúra, ugyanott, ahol a múltkor, némileg hidegebb vízzel. Ezúttal viszont vízbeesés nélkül! Ami egyben azt is jelenti, hogy magabiztosan vágok neki decemberben az evezősvizsgának, ami után remélhetőleg másodfokú raftingos válik belőlem !
Ezzel búcsúzunk mára, vegyük úgy, hogy megjelent a böngészőben a "Philip Capice". To be continued...

#13 Riders on the storm

2008-11-09T20:55:00.005Z

Kamera be... Tengerzúgás, hatalmas hullámzó óceán. A viharban a hullámok a partmenti sziklákat csapkodják, majd a habokból előbukkan Andris, ráül egy hullámra és diadalmasan kiált. Háttérzene: Rammstein - Mein Herz brennt. Snitt. Falusi pub az óceán mellett, öreg néni italokat szolgál fel egy csomó nevető embernek. Háttérzene: Baha Men - Holla.

Kedves olvasók! Jártak már a világvégén? Én igen! És hi-he-tet-len jó volt! Azt hiszem mindenkinek megvan a saját maga képe erről a helyről, hát nekem mostantól Achill szigete fog eszembe jutni, ha valaki a világvégét említi. Mint helyet, persze. Mint történés, csak simán a legjobb dolog volt, ami eddig Írországban történt. De miért is? Kiderül a mai részből, meg persze az is, hogy...

...van élet az óceánban is...
...milyen idő volt valójában Achill szigetén...
...mi is az a kajakszörf...
...ki nyerte az Írország-Kanada rögbimeccset...
...sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
...miért fontos tapasztalatainkat észben tartani...
...és persze hogy Achill a legjobb hely Írországban!

Új képek: ITT

Egy átlagosan eseménydús hét után került sor a fent jelzett jeles eseményre. Előtte mulattunk egy jót Mathieu-ék lakásán, amely láthatólag sokkal jobb környéken van ebből a szempontból, ugyanis senki, de senki nem jött át éjfélkor dörömbölni az ajtón hogy hívja a Garda-t. Előtte persze volt egy kis bemelegítés, jelesül megnéztük Pedrot az egyetem színjátszó klubjának egyik előadásában, amiben egy orvost játszott - mindehhez kimondottan jól állt a német akcentus, a darabok pedig, hát, olyanok, amilyenek. Azért nem ártana most már egy rendes színházba is elmenni. Elérkeztünk tehát a péntek reggelhez.

Azt hiszem, többször írtam már az írek legendás pontatlanságáról. Minden időponthoz legalább 20 percet hozzá kell adni, de sok esetben inkább még többet. Azt hiszem, ha erre a tapasztalatomra emlékeztem volna péntek reggel, sokkal boldogabb lettem volna aznap.
A helyzet a következő volt: pénteken délben indult az evezős klub Achillbe, mindehhez pedig úgy gondoltam, veszek egy evezős ruhát, konkrétan masszív esőkabátot, testhezálló neoprén ruhát és cipőt. Mindezért kipengettem a 100 eurót interneten kedden, majd írtam egy emailt az üzletnek, hogy ha lehet, érjen ide a cucc péntek délig. Persze megnyugtattak, hogy bőven ide fog.
Persze nem ért ide. Aki ismer, tudja, hogy mindezek után nagyjából milyen idegállapotban mentem az egyetemre délre. Itt ugye, kiderült, hogy délről szó sincsen, néhány kajakos ugyan lézengett a Hub környékén, de maga a busz kettőkor (!) indult, szóval két órás késéssel. Ha csak az egyik esetben eszembe jutott volna, hogy az írek pontatlanok, szép nyugodtan megvárhattam volna a csomagot, vagy rendelhettem volna csütörtök estére. Így viszont nem volt ruha, igaz, később kiderült, hogy ez nem is okozott nagy gondot.

Achill szigetére este kilenckor érünk oda, tehát írd és mondd hét órás út után. Normális körülmények között az út persze alig tartana négy-öt órát, de minden megállónál tovább nő a lemaradás (vö. "oké, akkor most húsz percetek van, utána itt találkozunk és indulunk" = "negyven perc múlva talán a társaság fele a buszon lesz").
Az írek rengeteget tudnak inni. Közhely, de tényleg. És itt írekről beszélünk, mert a kb. 40 ember közül a buszon mindösszesen egy kanadai srác, Brighton és én vagyunk a külföldiek. Persze az írekkel nem nehéz szóba elegyedni, mert kb. kétpercenként megkérdezi valaki az embertől hogy "are you all right?" vagy "heyhowerya?" vagy "everything's fine?" ha éppen nem beszélget valakivel. De hol is tartottam? Ó igen, ivás. Mire félútra, Longfordba érünk, a társaság nagy része már igen jól mulat. Én nem, mert elfelejtettem sört venni Dublinban, ők viszont kevernek mindent mindennel, bailey'st tejjel és vodkával, tekilát sörrel - és hasonló ocsmány koktélok tűnedeznek fel a buszon. Csak tetézi a dolgot, hogy - bár Halloween már elmúlt - a klub kifejezett kérésére sokan tündérmese-jelmezben jöttek. Boszorkák, Piroska és a farkas (na meg a nagyi, egy nagydarab ír srác által megszemélyesítve), Robin Hood teljes bandája műanyag íjakkal, tündérek... Szóval vannak arcok.

Achill közel van a szárazföldhöz, mindössze egy híd választja el tőle, tehát nagyjából olyan, mintha az ember egy folyón menne át. Na de utána...! Utána kiderül, hogy egész máshol járunk...
A szigetre éjszaka megérkezni tényleg hátborzongató. Kiszállok a buszból, és semmit, tényleg SEMMIT nem látok. Bal oldalt hatalmas nagy sötétség, jobb oldalt két részre osztott sötétség. Kb. olyan, mintha az ember a Balaton északi partján járna, az egyik oldalon a Badacsony, a másikon a tó, csak hát itt az ember tudja hogy az egyik oldalon, közvetlen mellette egy hatalmas kopár szikla van, a másikon pedig az Atlanti Óceán.

View Larger Map

És ezt tessék szó szerint érteni. A kempingházak ablakából kinézve egy zöld mező után az óceán van előttünk. Nem egy öböl, mint Galwayben, hanem maga a nyílt óceán, hatalmas, zúgó hullámokkal, amik olyanok, mintha folyamatosan teherautók zörögnének a ház előtt. A másik oldalon egy birkalegelő és egy gyönyörű hegyi tó, egy hatalmas kopár hegyoldallal mögötte. Itt lakunk.

A szigetnek ezen a részén - a falu neve Keel - mindössze elszórtan vannak házak, van egyetlen bolt (postahivatallal együtt), egy kínai étterem és egy pub (hát persze). Utunk ez utóbbiba vezet és itt is vagyunk egészen zárásig, ami itt egy kicsit rugalmasabban működik mint Írország többi részén. Annyira, hogy reggel több hiányzó ember is van, az egyik lakótársunk viszont felszedte a kevés szigetlakó lány egyikét.

Az időjárás egészen borzasztó. Azt hiszem, a Glendalough-i időt neveztem az évszázad viharának. Hiba volt. Ez még ezerszer rosszabb. Felhőszakadás, orkánerejű szél az óceán felől, olyan, amiben mozogni sem nagyon lehet... és mi mit csinálunk? Megyünk evezni! Egész pontosan kajakszörfölni. Mivel az óceán csak három perc séta, beöltözünk, fogjuk a kajakokat és usgyi le a partra. Komolyan esküszöm, hogy akkora vihar volt, hogy nem láttunk és nem hallottunk semmit. Csak mentünk. És közben többször a visszafordulás határán voltam, de végül úgy döntöttem, ezt nem hagyhatom ki. És milyen jól tettem!

Közhely, de egyből, ahogy beülök a kajakba és hagyom hogy az első hullám bevigyen a háborgó óceánba, már nem fázom. Egyáltalán nem. Hogy az adrenalin teszi-e, vagy az, hogy a kajak zárt részében van a lábam, nem tudom. Igazából mindegy is. Be kell evezni, széllel szemben, úgy, hogy semmit nem látsz, csak a több méter magas hullámokat előtted, majd pedig megvárni egy igazán nagyot, gyorsan megfordulni és ráülni a hullám tetejére. Félelemetes érzés. De ilyen jól már rég éreztem magam. Közben tovább szakad az eső, fúj a szél, a hullámok pedig a part menti sziklákat csapkodják.

Délután a házak mögötti tóra mennénk evezni, de azt már a tapasztaltabb klubtársak sem javasolják. Veszélyes, mondják, ami az óceán után vicces, de ki tudja, biztos igazuk van. Azért egy idő után kisüt a nap, ekkor viszont már túl késő lenne evezni menni, úgyhogy szórakozunk... Én pl. megszerzem első tapasztalataimat a county colours terén.

Írországban minden megyének van egy címere, saját színei és persze egy mindebből összeállított sportmez. Az írek elég gyakran szerveznek olyan bulikat, amiben mindenki a saját megyéjének színeit vagy mezét viseli. Nekem sikerül kifogni az egyetlen megyét, amit mindenki utál. O'Reilly, az egyik srác ugyanis a "fasza gyerek vagy te, de még hiányzik valami, gyere adok egy Meath mezt" szöveggel Meath megye gael-foci mezét aggatja rám, ami után mindenki megbámul, többen pedig odajönnek, hogy ha lehet ezt azonnal vegyem le, mert bajba fogok kerülni. Én azért kipróbálom a helyi pubban is, ahol szintén szúrós tekinteteket kapok a helyiektől, még a csapos nénitől is (vö. honky tonk woman), amik csak akkor enyhülnek mikor kiderül, hogy nem vagyok ír ("jaaa, akkor érthető").

Este elkápráztatom a lányokat azzal, hogy jól tudom utánozni a különböző akcentusokat, a fiúkat pedig azzal, hogy köhögés nélkül is meg tudom inni a stroh rumot (amit itt egyáltalán nem ismernek, szóval egzotikumnak számít). Mindezek után elmegyünk mulatni, valahova a szárazföldre, a szigettől, ugye, nem várhatjuk, hogy bármiféle nightclub vagy diszkó legyen rajta, amikor a populáció több, mint felének dús fehér szőre van, egyszóval birka. Mondjuk köztünk is vannak fura szerzetek, mint pl. Éanna, aki elköveti azt a butaságot, hogy elalszik még kora este, ezért hát néhányan takaróba csavarva vonszolják át egyik házból a másikba, és nagyjából így is jön a nightclubba, pontosabban egy szál női kabátban és tűsarkú cipőben (mivel ezek álltak rendelkezésre a házban). De hát, mint mondtam, sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...

Vasárnap estére érünk haza... Most hétfő reggel van, ahogy ezeket írom, nagyjából sikerült kiheverni a hétvégét. De még ha fárasztó is volt: this was the best feckin' experience eva' in here! Csak ajánlani tudom, mint a legjobb helyet Írországban. To be continued...

PS: Ja igen - rögbimeccs. Írország - Kanada 55:0. Délutáni szórakozásnak persze jó volt, de a körmömet nem rágtam le... Az írek sem. A kanadai srác sem. Az írek jók rögbiben, ebben megegyezhetünk.

#12 Whatever you want

2008-11-04T00:13:00.005Z

Kamera be. Andris egy pénzhalom közepén ücsörög, ujjong és dobálja az eurókötegeket a magasba. A háttérben két oroszlán. A háttérzene: Scooter vs. Status Quo - Jump that rock

Bizony, örül ám az ember ha pénz áll a házhoz. De hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hét csak ezért volt jó. Annyira viszont nem lehetett eseménydús - gondolhatják joggal Önök - ha kihagytam a pénteki epizódot. De akkor mi is történt? Elmondja a mai epizód, amelyből kiderül hogy...

...hogy ejtik azt, hogy Dun Laoghaire...
...milyen hideg az ír tenger novemberben...
...milyen &@#$ táblákat tesznek ki a viszkivedelők...
...milyen egy német filmest...
...milyen a ballymuni Halloween...
...hogyan fejlesszük ivás közben angol tudásunkat...
...és persze, hogy mi lesz a következő hetekben!

Az új képek pedig a blog oldalán és ITT láthatóak. A közös fotóalbum pedig ITT.

Kezdjük azzal a szolgálati közleménnyel, hogy kicsit rendszertelenül fog mostantól jelentkezni a BLOG. Ennek oka, hogy sűrű hetek jönnek. Vessük tekintetünket a naptárra! Hétvégén Achillbe utazom kajakozni és kajakra inni. A jövő hét reading week, ami azt jelenti, hogy órák nincsenek, viszont szinte minden hosszabb irományt ezután kell benyújtani. Nekem például két hosszú esszét és két kritikát. A hétvégén pedig Észak-Írország bombatölcsér vájta városkáit tekintjük meg a társaság jobbik felével. A következő héten Máté várható, akivel szintén három napi mulatás van kilátásban, egyszóval november végéig nagyjából foglalt vagyok. No, és még valami foglalt: a repülőjegyem haza. Pontosabban Münchenbe, ahonnan majd Bécsen keresztül vergődöm valahogy haza karácsonyra, hiszen az osztrák ízléstelenségnek csak és kizárólag adventkor van bája, akkor viszont rendesen.

Most hogy ezeket a rendkívül fontos információkat megosztottam a tisztelt nagyérdeművel, nekivághatunk az előző hétnek is, ahol igazából két említésre méltó esemény történt itt Dublinban. Először is, tartottunk egy német filméjszakát, ahol sikerült egy egészen nehezen követhető, egészen nőiemancipáció-szagú, de egész jó kis vígjátékot megnézni - németül, persze gondos (szeszt magában foglaló) előkészítés után, és utómunka előtt. Ha jól emlékszem, csak két német volt, és angol felirattal néztük a filmet (ír sörök és olasz bor ivása közben egy japán gyártmányú laptopra bámulva és egy svéd kanapén ülve), szóval ezért aztán igazán megérte német filmestének hívni a dolgot. Ugorgyunk.

Intermezzóként beszúrnám, hogy pénteken Halloween volt, ami itt ugye hatalmas buli, az egész város tele van jelmezes emberekkel, elképesztő a nyüzsgés. Én egy pillanatig elgondolkoztam rajta hogy ha a ballymuni kölkök errefelé jönnek trickortreatelni (azaz csokit kunyerálni), akkor valami mérgezett vagy higannyal töltött édességet kellene nekik adni, de sajnos nem jöttek erre. Persze érthető - Ballymunban sokkal nagyobb buli a Halloween, nem fognak átnézni az unalmas, kispolgári Glasnevinbe. Mikor péntek délután a kerületen keresztül jöttünk haza, láttuk, hogy az egyik lakótelep udvarán több emelet magas máglyát hordtak össze a buzgó itteni polgárok. Én nem tudom, mit égettek, az is lehet, hogy boszkorkányokat, Jamie szerint egyébként is akkor mutatkozik meg Észak-Dublin paraszt mivolta, ha megnézzük, hogyan viselkednek az emberek a pogány ünnepeken. Az is sokat mond, hogy bár mi Ballymun nyugodtabb felének szomszédságában lakunk, de még így is egész éjjel olyan volt, mintha robbantgattak volna a szomszédban. Persze nekünk is megvolt a magunk halloweeni partija, amelyet ki így, ki úgy fejezett be, ebbe most nem mennék bele, de a lényeg az hogy a társaság egy jelentős része azóta undorral és irígységgel vegyes tisztelettel tekint rám. (Egyvalamit megjegyeznék, a mondat elolvasása után: hányás NEM volt a dologban, bármennyire tűnjék is úgy).

Az igazi esemény azonban vasárnap volt, a Dun Laoghaire-be tett látogatás. Dun Laoghaire egy kis falu Dublin vonzáskörzetében, a várostól délre, a tengerparton. Az angol neve Dunleary, és ezzel meg is fejtettük, hogyan kell kiejteni. Hogy pontosan mi van a városban? Nos, azt a wikipedia is elismeri, hogy a kikötő a legfontosabb it lévő dolog. Van egy James Joyce múzeum, ami télen zárva tart, és sok-sok bástya meg fal. Valamint a park és a tea roomok, ahova nagy bánatomra nem mentünk el (Máté, készülj!). A tengerpart viszont gyönyörű és lenyűgöző, és mivel az idő is nagyon szép, errefelé ritka, 20 fok körüli hőmérséklettel, gyakorlatilag egész nap azt nézzük, körbe-körbe sétálgatva, hogyan csapkodja a víz a sziklákat. A hullámok néhol még szélcsendben is olyan durvák, hogy a két és fél méter magas mellvéd és a vicces, többféleképpen értelmezhető táblák fölé is simán felcsapnak. Ez persze alkalmat ad arra, hogy Ben és én a "ki tud gyorsabban elfutni a hullámok elől" illetve a "ki mer beljebb menni a sziklákon" című játékokat játsszuk, a többiek aktív fotografikus dokumentációja közepette. Ennek persze az lesz a vége, hogy megint csuromvizesre ázom, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami fél óra múlva vár rám.

Az írek ugyanis novemberben is fürdenek. Sorban állva. Malahide-ban még kicsit fura volt bemenni a vízbe, mert senki nem volt a parton, itt viszont az egyik stégen sorba állnak a fürdőzők és külön kis létra vezet le az óceánba. Ez olyan ziccer, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Egyrészt ennyi ember még akkor sem tévedhet ha mind ír, másrészt meg erősíteni kell a reputációmat, ha már utoljára egy hónapja úsztam a tengerben. Úgyhogy ruha le, és merülök egyet. A konkrét úszásról azért nincsen kép, mert onnan, ahol a többiek álltak, nem lehetett oda látni, ahol úsztam, a szikla-stég miatt. Megkerülni meg nem mertem a stéget, mert féltem, hogy a hullámok felkennek a falára, ráadásul némiképp a totális mozdulatlanság állapotába kerültek az izmaim a víz hőmérsékletétől. Van/lesz azonban az utána lévő pillanatokról. A tapsvihar - sajnos - a képen nem hallható.

Épp időben értem haza persze, hogy kandallótűz és egy pohár Jameson's viszki mellett megnézzem a helyi Autobahn pubban a Forma-1-es zárófutamot, és utána pedig még egy rendkívül bárgyú, de ötletes kis játékra is sikerült sor keríteni, ami elsősorban a szókirakós és az országváros egy angol nyelvű ötvözete, a legviccesebb pedig az hogy kiderül, ki mennyire (nem) tud angolul (szinte látom, hogy Cojó a fejét fogja ezen kispolgári jelenet olvasásakor). Az este - számomra - ki tudja, miért, hisztérikus röhögőgörcsben ért véget (amiről persze megint csak a németek tehetnek), de büszkén mondhatom, hogy Courtney után, aki amerikai, én végeztem a második helyen. Höhö. Ennyit erről, a dobókockát gurító, söröket bontó társaság képével búcsúzik a mai epizód. To be continued!

#11 Pirates of the Liffeyean

2008-10-27T21:19:00.006Z

A kezdő képsor ugyanaz, mint a múltkor, tehát: Liffey folyó, erős sodrás. Andris félelmetes erővel kajakozik keresztül a habokon, majd egyszercsak egy nagyobb hullám, és hopp - hősünk máris a víz alatt van. Kivéve, hogy most meg is ismétlődik... Háttérzene: Pirates of the Caribbean

Nem, nem ismétlés következik. Ezúttal meg is volt a vízbe borulás. Az eseménytelen hétvége után ma eseménydús óráim voltak, s mivel rendkívüli módon felhúzott egy holnapra elkészítendő beadandó, úgy döntöttem, inkább blogolok. Annak több értelme van mint egyenleteket keresni olyan dologban, amiben nincsen. Jöjjön tehát a mai epizód, amiből kiderül, hogy...

...milyen unalmas egy hosszú hétvége...
...hogy kell egy vízesésről leevezni...
...hogy nem szabad egy vízesésről leevezni...
...milyen hideg október végén a Liffey...
...mire jó egy védőruha...
...miért törtem be egy magánterületre...
...és persze hogy kajakozni ettől függetlenül jó!

A hétvégére az eddigi mondatokat is kár volt vesztegetni, egy karateedzésen, néhány óra munkán és egy éjszakai kimozduláson kívül semmi, de semmi nem történt, hacsak annyi nem, hogy behoztam a lemaradásomat Dr. House terén. Na de aztán jött a hétfő, azaz a mai nap, ami egyben azt is jelentette, hogy a hosszú hétvége végén egy fél napos raftingolásra kerül sor a közelben, a Liffey folyó egy nagyjából 10-12 kilóméteres szakaszán. Egész pontosan itt:

View Larger Map

Az talán a térképen nem látszik, de Dublin környéke bizony dimbes-dombos, ami azt is jelenti, hogy a folyónak időnként van sodrása, valamint vízesés is akad. Ez némileg elbizonytalanít, főleg azután, hogy az előző szerdán nem kis nagyképűséggel némi gyakorlattal rendelkező evezősnek adtam ki magam (ami ugye nem igaz). És itt most mindenki gyakorlott raftingos, kivéve Timet, egy phD-s srácot és engem.

A kajakozáshoz nem ártana megfelelő felszerelés. Ez a következőket jelenti: valami hőtartó anyagból készült speciális ruha, deck, azaz egy kis "szoknya", ami megakadályozza, hogy a kajakba víz kerüljön, sisak, vízálló dzseki és mentőmellény (buoysuit, amit ír akcentussal "punci"-nak mondanak... erre varrjon valaki gombot). No, ebből nekem semmi sincsen; sisakkal, deckkel és mentőmellénnyel ellátnak, de ruhát és dzsekit úgy kell kunyerálnom. Szerencsére itt általában jófejek a klubtársak, így viszonylag gyorsan majdnem teljes felszereléshez jutok, az egyetlen, ami hibádzik, a cipő, így azt magamon hagyom, ami később hülye ötletnek bizonyul. Egy új felszerelés egyébként legalább 300-400 euróba kerülne, így nem nagyon fogom erőltetni a vásárlást, bár a többiek szerint már 120-130-ért is lehet kapni, ha ügyes az ember. Én ezzel a fogalommal köztudottan nem vagyok jó barátságban, így lehet, hogy marad a kunyerálgatás.

Szóval beöltözés, kajakválasztás és kb 20 perc autózás után máris ott vagyunk a Liffey mellett, ahol a közút elkanyarodik, és egy kis öbölben be lehet menni a vízbe. Errefelé sok hattyú úszkál, amelyekről máris megtudom, hogy alattomos bestiák, messzire el kell őket kerülni, mert különben élni sem hagyják az embert. A vízbe való becsattogás után indulhat a kajaktúra, és hopp, öt perc után máris itt van az első vízesés. Ezek egyébként nem túlzottan magasak, mindössze 3-4 méter, de kajakban ülve és a sodrást figyelve azért mégis izgalmas látni, ahogy az előtted haladó megy, megy, aztán hirtelen eltűnik. Amint megtudom, a vízesések titka az, hogy egyenesen, gyorsan kell beléjük menni, és a csúszás után nem szabad abbahagyni az evezést. Teljesen mindegy, merre evez az ember, csak evezzen. Ugyanis nem maga a vízesés a veszélyes, hanem az érkezés.

Sajnos ezt rögtön sikerül is megtapasztalni, mikor rögtön az első vízesés után laffanok egy szépet a vízbe. Mindez azért kellemetlen, mert mikor felfordul a kajak, az ember fejjel lefelé lóg bele a vízbe, ami sodorja is, és nem is igazán lehet a felszínre jönni, amíg az ember ki nem kapcsolta a rajta lévő decket (ugyanis ez tulajdonképpen hozzákötözi a hajóhoz). Ezt, mondanom sem kell, fejjel lefelé a vízben elég nehéz megcsinálni, ha az ember nem reflexszerűen teszi, pedig mindössze egy zsinór meghúzásába kerül. A kikecmergés után megtapasztalom, hogy bizony azért hideg ez a víz, és a védőruha igazából semmitől sem védi az ember lábait, ahol nincsen rajta vízhatlan kabát. Sebaj, visszaülök a kajakba, aztán kerülőúton vissza a vízesés tetejére és mégegyszer - ezúttal sikeresen, amiről hamarosan majd kép is lesz látható itt, a blogon.

Innentől egy kis ideig nyugodt a túra. Szép, napos időnk van ma, az eső is csak egyszer esett, igaz, a levegő hideg, szóval az ujjaim lassan rágémberednek az evezőre. Megtudom, hogy ha az ember nem egyenesen ül a kajakban, akkor nem tudja irányítani, és valóban, milyen vicces, hogy ha kicsit hátradőlök, már össze-vissza közlekedik a kajak orra, és folyamatosan ellen kell evezni. Bezzeg vannak errefelé olyan evezősök is, akik tudnak gyertyát meg szaltót csinálni a vízen, de úgy érzem, erre nekem még várni kell.

Kicsit később a szégyenérzet is elmúlik, mikor a másik kezdő srác is belezuttyan a vízbe, ráadásul ő még csak nem is vízesésnél, csak folyamirányba való visszaállásnál, és az arcom egyre nagyobb lesz, mikor a második vízesésnél simán sikerül lecsúszni a sodrással. Sajnos azonban ez nem tart sokáig...
A táj egyébként gyönyörű erre... A Liffey kicsi folyó, amolyan Körös-szintű, vagy tán még annál is kisebb, de körülötte hatalmas, zöld füves parkok, kicsi kastélyok, sűrű fák, ligetek vannak, szóval öröm körülnézni, még dideregve is, miközben az ember a kanyargó folyóban a belógó fákat kerülgeti.

Jön a harmadik vízesés, amire hosszas előkészületek után kerül sor, és természetesen ilyenkor esik a legjobban elszúrni a dolgot. Kicsit olyan ez, mint szerdán, mikor majdnem sikerül kijutni szárazon a partra. Hát most majdnem sikerül nem beesni. Megvan a vízesés, nem is borulok fel, mikor egyszer csak pofon vágja a kajakot jobbról a sodrás és paff. Nem, nem a bűvös sárkány... Hanem egy jó adag jéghideg víz, és megint fél perc fuldoklás a kiszabadulásig. Ráadásul ezen a szakaszon olyan erős a sodrás, hogy jó adag munkát adok a többieknek, amíg visszahozzák a hajót meg engem és amíg sikerül újra beszállni a most már tényleg csuromvizes öltözékben. Útközben sikerül átgyalogolni egy ötmillió táblával jelölt "szigorúan magánterületen" is, amelyet azért annyira nem védenek, hogy kerítés legyen körülötte. Persze innen már csak fél óra evezés a klubház, ahol zuhany, törölköző, meg a forralt bor itteni változata, a forralt viszki vár minket.

Azt hiszem, ez volt a harmadik eset Írországban mikor valahol teljesen eláztam. Rajtam nem fog múlni, biztosan lesz még ilyen... Többek közt a jövő héten, a három napos achilli túrán... Addig meg igyekszem megtanulni a "puncit" és egyéb szakkifejezéseket. To be continued!

#10 Rollercoaster

2008-10-24T21:50:00.003+01:00

Liffey folyó, erős sodrás. Andris félelmetes erővel kajakozik keresztül a habokon, majd egyszercsak egy nagyobb hullám, és hopp - hősünk máris a víz alatt van. Háttérzene: Oliver Onions - Dune Buggy

A fenti jelenet persze nem történt meg, de akár meg is történhetett volna (és biztosan meg is fog), ugyanis rátaláltam az eddigi legjobb egyetemi klubra, a kenusokra, akik igazából kajakosok. Persze Írországban az ilyen tévedések nem is számítanak... Ma is sikerült belekeveredni pl. a bürokrácia fonalgombolyagjába, amiből egy hónapja azt hittem, már sikerült kikeveredni. Vatevör. Kezdődjön hát a hosszú hétvége és a mai epizód, amiből kiderül, hogy...

...mi az a banking holiday...
...mi az a polo...
...hogyan kajakozom...
...elsüllyedtem-e az első alkalommal...
...milyen meglepetéseket tartogat az AIB...
...egyáltalán, mi az az AIB...
...és persze hogy másnaposan a legjobb blogot írni!

Kezdjük akkor az utóbbival. Nos igen, tegnap volt nálunk egy kis összejövetel, ahol megint érdekes emberek/érdekes sztorik kerültek be a látómezőmbe. Itt van pl. Fleur, a francia lány, aki saját bevallása szerint is egy szót sem tud angolul. Na de akkor mit keres itt? Rejtély. Kiderül az is, hogy Alex, az egyik német, aki egyébként a német hadsereg tisztje, rendőrségi ügybe keveredett. Egy ismeretlen minden ok nélkül megütötte az utcán, ő meg visszaütött. A vicces az, hogy aki megütötte, az ír hadsereg tisztje volt. Szóval vehetjük úgy, hogy a két ország hadban áll. Erre azért inni kellett...

Ami a mai napot illeti, a másnaposságot még a szokásos sport + szauna sem tudta elmulasztani, viszont legalább nem vettem annyi mindent az Aldiban, mint egyébként éhesen vettem volna. Lehet, hogy az van emögött, hogy az AIB megint kiakasztott. A rövidítés az Allied Irish Bankot jelenti, egyébként. Mielőtt kijöttem, konzultáltam Jamie-vel a témában, aki azt mondta, hogy Írországban nagyon könnyű bankszámlát nyitni. Haha. Ha ez könnyű, bele sem merek gondolni, milyen lehet olyasvalami, ami nehéz. Kb. egy hónapja adtam be a papírokat a számlához, olvashatta minden nyájas olvasó, mégis ma, mikor a számlát rendezni mentem a bankba, még nem volt megnyitva (!) a számla, mert elvesztettek egy fénymásolatot (!!) arról a levélről, ami igazolta, hogy tényleg ott lakom ahol lakom. Ez fél órába került nekem, ami nem sok, de lakhatnék akár Dél-Dublinban is. Ennek elintézése azért volt fontos, mert lassan jönnek a számlák, azokat pedig direct debittel fizetjük. Ez azt jelenti hogy némi regisztráció után a szolgáltató az összegeket a számla keltezésétől számított 10-15 napon belül leemeli automatikusan a bankszámláról. Ilyen egyszerű - ezért igazából nem is értem, hogy a franciák miért pánikolnak, és miért nyomnak a kezembe fejenként 50 eurót hogy fizessem be ha netán számla jönne. Egyrészt még nem jött, másrészt pedig fogalmunk sincsen hogy mennyi lesz. Az itteniek közül még Voytól várnám a leginkább hogy egy kis kelet-európai lazasággal kezelje ezt az ügyet, de mivel ő a hétvégére Bolognába utazik a barátnőjéhez, szintén a kezembe nyom egy ötvenest. Fascinating. Én mindenesetre várok még ezzel, bár az ő pénzeiket persze befizettem.

Ez is csak a sok-sok érthetetlen szokás egyike. A másik ilyen, csak hogy egy példát említsek, a lökdösődés, amit az írek előszeretettel művelnek. Furcsa, mert utána viszont mentegetőznek, de legközelebb is ugyanúgy fel fognak lökni, mint korábban. Most már ehhez is hozzászoktam, de az elején furcsa volt, mint a köszönés. Itt mindenki "Hey how are you"-val köszön, amiről először nem tudtam, mit kell rá válaszolni, ezért elkezdtem fejtegetni hogy hogy vagyok, hiszen ugye, ez volt a kérdés. Mikor kiderült, hogy ez senkit sem érdekel, volt egy hét mikor csak zavartan mormoltam valamit a köszönés után, és csak a harmadik héten jöttem rá hogy a "Hey how are you" kérdésre (vagyis inkább "heyhowerya" ahogy itt ejtik) a megfelelő válasz a "finehowerya", valamint a másik válaszának tökéletes figyelmen kívül hagyása.

Már csak azért is várok a befizetésekkel, mert fogytán a "gempa" a pénztárcámban, és ezért nem pazarlom hülyeségekre, amíg meg nem jön drága, bürokratikusan legalább ugyanilyen balfasz egyetememtől (az indexe? óóó, de, le van zárva, csak a kolléganő elfelejtette megnyomni a "megerősítés" gombot) a késlekedő Erasmus ösztöndíj. Ezért a mostani hosszú hétvégét (itt szombat-hétfő) a világválsággal teljesen összhangban nem "banking holidaynek" hívom, hanem "bankruptcy holidaynek". Szerencsére a csak a társaság fele megy csak most hétvégén Észak-Írországba, úgyhogy lesz még alkalom megnézni a belfasti bombatölcséreket.

Addig is kajak-kajak-kajak. Szerdán voltam először a kenuklubbal - kajakozni, ugyanis az írek minden vadvízi csónakot kenunak hívnak, és rátaláltam az egyetem legjobb klubjára. Alapvetően jót beszélgettem már az odaúton is Kyle-lal, félig chicagoi, félig texasi haverommal, aki a kevés cserediák egyike a klubban, de aztán kiderült, hogy itt az írek is barátkozóak. Kicsit úgy éreztem magam, mint a gólyatáborba menet, ami azért veszélyes, mert így négyéves távlatból már annak is érdekes egy-két momentuma, de itt csak néhány hónapot leszek, végülis...
A Liffey-re megyünk, Dublintól kicsit nyugatra egy kajakklubba. Itt néhány, a "szánalom" kategóriát súroló közösségépítő játék után (gólyatábor, ugye) Éanna magyarázza el az alapokat. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de mikor először megláttam az ő nevét a klub fórumán, nekem egy hosszú hajú, kelta népviseletbe öltözött hárfás lány ugrott be. Na most ehhez képest ő egy alacsony, vékony, nikkelbolha-effektussal bőven megáldott fiú. Ír nevek. Szörnyű.

A vicces az a kajakozásban, hogy tényleg jól megy. Persze, Kécskén kajakoztam én eleget, na de az egy összerakható kétszemélyes, szakállas bolgár szörny volt, ezek meg kicsi egyszemélyes műanyag kajakok. És igen. Ennek ellenére is. A gyakorlott raftingos klubvezetők után én nyomom itt a legjobban, amit meg is jegyeznek, és amit én azzal magyarázok hogy a magyar végül is evezős népség.

Nyilván poén is lesz a végén, hisz mégiscsak rólam van szó... Mikor elkezdünk polózni (ami olyan, mint a vízilabda csak kajakban ülve - javasolhatnánk a paralimpiára láb nélküli embereknek), egyszer túl hevesen nyúlok a labdáért, és hopp, a kajak máris félig tele van vízzel. Vagy félig üres - attól függ, ugye, optimista vagy pesszimista szemszögből nézzük. Innentől kezdve pedig a Titanicban ülök, ami lassan, de biztosan süllyed. Persze irányítani is egyre nehezebb, ami minden mozdulatomat rendkívül viccessé teszi. Valahogy mégis sikerül visszakormányozni a part azon részéig ahol már ki lehet szállni, és abban a szent szúrásban, mikor a hajó orra eléri a partot, hirtelen elsüllyed, velem egyetemben. Hogy is mondta Cojó? Lehet valami bármilyen bíztató, ha én vagyok benne, valami úgyis történni fog. Eh voilá. Ettől fogva viszont legalább mindenki rólam beszél, és ezért egy jéghideg fürdő igazán nem nagy ár.

A kajakklub annyira megtetszik, hogy november elején egy egész hétvégére megyek velük Achillbe, a galwayi Pink Training helyett az LGBT klubbal, és addig is sok-sok evezés... Pl. a jövő héten is, kétszer. Legközelebb viszek fényképezőgépet is, ígérem, és updatelünk egy kicsit, mert ráfér már az öreg fotóalbumra. (Jut eszembe: a glendaloughi esős kirándulásról a Fabian által készített képek ITT láthatóak).

Ennyit mára, a fejét fáradtan álomra hajtó Andris képével búcsúzunk médám é mészjő. To be continued...

Bonus Episode

2008-10-24T13:22:00.002+01:00

Ma este jön az újabb epizód, de mivel eltelt az első hónap (már bőven, ráadásul), íme egy kis összefoglaló:

10 dolog, amit szeretek Írországban
1. a nyitottságot
2. a Smithwick's sört
3. a Jameson's viszkit
4. a kajak-klubot
5. a nemzetközi diákokat (főleg a németeket!)
6. a The George klubot
7. a masszázs-zuhanyt a sportklubban
8. a moheri sziklákat
9. Glendalough-t napfénynél
10. az elektromos hárfát

10 dolog, amit nem szeretek Írországban
1. az esőt
2. hogy drága szocializálódni
3. a buszokat
4. az akasztani való ballymuni kölköket
5. az állandó szelet
6. hogy fél 3-kor zár minden
7. hogy túl gyorsan beszélnek
8. a sportklub belépő karszalagot, ami sosem működik
9. a 'you know'-ozó nőt
10. hogy senki sem pontos

#9 Against the day

2008-10-20T23:07:00.005+01:00

Villámlás. Hirtelen feltűnik a képernyőn az esőben álló, csuromvizes, megtépázott, de mosolyogva lépkedő Andris. A háttérzene: The Blizzards - Trust me

Pokoli dolgok következnek, hölgyeim és uraim. A gyenge idegzetűek kérem, csak szülői felügyelettel vagy bukósisakban olvassák a következőket. Na jó, a történetnél vészesebb az, hogy vasárnap elfelejtettem fényképezőgépet vinni magammal Glendalough-ba (mondjuk valószínűleg úgysem használtam volna - ezért egyelőre még nincsenek képek a vasárnapról, de lesznek, amit azonnal közlök majd). Hogy miért mondom mindezt és miért a szánalmasan, harsányan, paliklacisan hatásvadász bevezető szöveg? Mindjárt fény derül rá a mai epizódból, amelyből az is kiderül, hogy...

...mi a neve a pokol tizedik bugyrának...
...mi az eddigi legszebb hely Írországban...
...a fenti kettő miért ugyanaz...
...milyen Ballymun rosszabbik fele...
...hogy lehet amúgy istenesen elázni...
...mire jó a sport...
...és persze hogy Írországban is jöhetnek nehéz napok az emberre.

Ma rájöttem, hogy kiborult állapotban a legjobb, ha elmegyek a sportközpontba és széthajtom magam. Nem volt kimondottan jó napom, több dolog miatt, de négy óra kondi, úszás és karate helyretette kis lelkemet, legalábbis tünetmentesítette. Arra is rájöttem, most, hogy a szép új, ropogós, zöld öves karateruhámban (amiben simán mehetnék akár fradi-meccsre is, jut eszembe) elmentem az első edzésre, hogy annakidején én nem csak azért jártam heti háromszor hülyét csinálni magamból, mert Marci is ezt tette, hanem tényleg szerettem ezt a sportot. Úgyhogy talán még a kék öv is meglesz valamikor. Ki tudja. Persze a mai nap önmagában még nem verte volna ki a biztosítékot, de a hétvégével együtt...

A hétvégén ugyanis az idő - tőlem eltérően - nem kiborult, hanem beborult, méghozzá nagyon, de először tegyünk egy kis kitérőt a szombat estére. Lovas, akivel végre sikerült összefutni, meghívott magukhoz Santrybe. Ez nincs messze, az egyetemtől szintén kb. 5-10 perc gyalog, csak épp Ballymun rosszabbik fele határolja. A ház ugyanúgy helyezkedik el, mint a miénk, tehát mögötte fal, amögött pedig Ballymun, de itt nem decens kis társasházak vannak alkalmanként köveket dobáló kölykökkel, hanem batár nagy panelház, gettó stílusú gengszterekkel, akik úgy is viselkednek. Horrorisztikus dolgokról hallok, és horrorisztikus dolgokat látok. Állítólag az előző lakók idején molotov-koktéllal felgyújtották a házat a ballymuni kölkök, most csak a kukát sikerült, viszont a szombat esti ott tartózkodás alatt éppen egy mindenből összerakott máglya ég a panelház udvarán (és a játszótéren), amit a tűzoltóknak kell eloltaniuk. Azért baj nem történik, de ezek után megértem, hogy Lovas miért fizet feleannyit havonta a házért, mint én. A helyi kelet-európai munkásdiaszpóra tagjaival való ismerkedés után hazafelé veszem az irányt, mivel vasárnap túra Glendaloughba.

Erre a túrára mindenki fel akart iratkozni az egyetemen, még a várólisták is méteresre duzzadtak, khm, mint az közismert (copyright by Safranek). Nagyon örültünk tehát, hogy a baráti társaságból mindenki felkerült, aztán fordult a kocka. Vasárnap valószínűleg a várólistások és a lemaradók röhögtek rajtunk, szerencsétlen lúzereken.

Glendalough egy gyönyörűszép nemzeti park Délkelet-Írországban. Komolyan mondom, hogy napfénynél még a moheri szikláknál is lenyűgözőbb. Olyan a táj, mintha festve lenne. Egy völgyszorosról van szó két tóval és kolostorromokkal, a túraútvonal pedig egy ideig a völgyben, de leginkább a hegygerinceken vezet. A viszonylagos napfényből kb. fél óra jut, majd elkezdődik egy gyönyörűszép felhőszakadás és egy felséges szélvihar frigye, de persze az is lehet, hogy Aiolosz, a szelek istene ül valahol felettünk és permanensen fújja az orrát. Ránk. A lényeg az, hogy olyan vihar keveredik, hogy a Katrina ehhez képest könnyű nyári szellő lehetett. Egy az, hogy innentől kezdve semmit nem látunk az esőtől, kettő, hogy a szél már önmagában is kibillent mindenkit az egyensúlyából. Hát még ha a kettőt keverjük! Az orkán szinte szögként veri bele az esőcseppeket mindenbe. Mikor a fejem köré tekerem a sálam, hogy legalább azt védjem valahogy, az esőcseppek zaja olyan, mint a géppuskaropogás. Esőkabát? Nincs, de ha lenne sem számítana.

Áztam már meg néhányszor. Különösen mióta itt vagyok. De ez nem megázás. A megázásnak a vége az, hogy az ember beszalad a házba, iszik egy teát, lecseréli a ruháit. Ez rosszabb. Ez ázás. Órákon keresztül tartó ázás. Egy óra gyaloglás után ugyanis a túravezetők megkérdik, van-e kedve valakinek visszafordulni, vagy folytassuk tovább a túrát. Néhányan visszamennek, közülünk azonban mindenki annyira gyáva, és annyira kevéssé akar annak látszani, hogy senki nem fordul vissza. Inkább folytatjuk a teljesen értelmetlen túrát a hegygerincen, majd az erdőben, sokszor félelmetes mélységek mellett egyensúlyozva a túraútvonalat jelző csúszós fapallókon. Én mondjuk mosolygok és viccelődöm, pedig semmi, de semmi száraz nincs már rajtam, a kabátom még így, több mint egy nap elteltével is nedves, a gatya gyakorlatilag mállik a lábamon, a cipőmre már szavak sincsenek. De hát én hülye vagyok, és szerencsére nem fázom meg, nem úgy, mint pl. szerencsétlen Markus, akit már a testalkatánál fogva sem ilyenekre teremtettek. Vagy itt van Ben, akin még igazán kabát sincs. Végül, közel négy óra túra után, amely alatt gyakorlatilag semmit sem láttunk, csak esőt, visszaérkezünk a buszhoz, és lőn csoda, ekkor eláll az eső és kisüt a nap. Amint megtudjuk később, Dublinban egész nap szépséges idő volt.

Ekkor azonban ránk még másfél óra vacogás vár a csuromvizes ruhákban, amíg végre begurul a busz (nem bus, hanem coach!!! - a vezető meg is sértődik ha bus drivernek, vagy ahogy Bennel szoktuk 'bus dude'-nak hívjuk) a DCU elé. Mikor beülök a forró vízbe, még fogalmam sincs róla, hogy másnap még jön egy kis hab a tortára... De ezt hagyjuk. Túléljük. Vigyorogva. Pont.

Az elégedetten hátradőlő Andris képével búcsúzunk, aki olyan beadandót írt, fellengzős, nagyképű és felvágós mondatokkal fűszerezve, hogy holnap a lába előtt fog heverni az egész csoport. Ím hát bosszút állok a világon. To be continued...

#8 Drawn in

2008-10-17T15:16:00.005+01:00

Kis beúszó képekből áll össze a mai főcím - mint egy mozaik. Andris táncol a George klubban. Andris rálép a gázra a Kylemore-i gokartpályán. Andris nagy levegőt véve buszra száll Dél-Írország felé. Andris evez Liffey-n. Megköti a zöld övet a karateruhán. Hozzászól. Dolgozik. Ír. Stb. A háttérzene: Christina Aguilera - Keeps getting better

Nos igen. Először is megígérem, hogy többször nem fogom leírni a nevem a mai bejegyzésben. Már ha ma befejezem az epizódot. Nem könnyű itt az egyetemista élete. Egész pontosan a hülye egyetemistáé, aki annyi plusz dolgot vesz magára, hogy majd belegebed. De nem panaszkodok persze, hiszen így élet az élet. Let's 'ave it! A mai epizódból kiderül, hogy...

...hanyadik lettem a gokartversenyen...
...hova érdemes boltba menni...
...melyik klub mit is jelent igazából...
...hányszor lehet elsütni a 'you know' kifejezést egy percen belül...
...meddig tart eljutni a város egyik végéből a másikba...
...hogyan ússzunk meg olcsón egy éjszakát...
...és persze, hogy a hétvégék azért eseménydúsabbak.

Az ember azért mégsem szakadhat százfelé. Ötvenfelé talán még megy. Galwayből visszaérkezve az első dolgunk az volt, hogy sikeresen feliratkoztunk a kiránduló-klub hétvégi glendalough-i kirándulására, és még csalni sem kellett érte (bár mi készek voltunk mindenre, mint Semjén Zsolt egy pápai hajcirógatásért). Ez tehát vasárnap, ami azt is jelenti, hogy még nem tudok róla beszámolni, sajnos.

Be tudok azonban további klubeseményekről. Kedden-szerdán volt az LGBT klub első néhány kis ankétje, ahol is kiderült, hogy gyalázatosan kevesen vagyunk, rosszul van szervezve a klub, meg hogy az elnök egy francia lány (ami azért sok mindent megmagyaráz :) ). Kedden egyetemközi találkozó volt a Dragon nevű klubban, ahol szembesültünk saját kicsiségünkkel, bár még így is kimondottan jó (és jó drága) volt. Szerdán ellentétben többen és olcsóbban sikerült kijönni, mert a klubok egyik sajátossága itt hogy az első gyűlésre mindig hoznak ingyen piát az egyetem pénzén, és teljesen illegális módon közkinccsé teszik az egyetem egyik termében. Mivel mint már említettem, kevesen vagyunk, ez viszonylag magas pohár/ember számot jelent, ami remekül hozzájárult ahhoz, hogy szerdán gyakorlatilag nulla befektetéssel hozzam a formám - ezúttal a George-ban, valami elképesztő tömegben. Ez utóbbi egyébként azért volt furcsa, mert nagy össz-egyetemi bojkott lett hirdetve aznap estére a George-ra, mivel emelték az árakat. Aztán valahogy mégis ott kötöttünk ki mint egy igazi nyugat-európai szakszervezet.

Szerdán egy másik kiemelt eseményre is sor került, a Kylemore-i ipartelepen rendezett gokart-nagydíjra, amit pedig a karting klub szervezett. Negyvenketten mentünk, régiek és újak vegyesen. Először edzés, majd összesen negyvenkettő négyszemélyes "heat", azaz gyors verseny véletlenszerű sorsolással, és végül az itt gyűjtött pontok alapján döntők.
A délután jól indul, az első heat-et még meg is nyerem, a másodikban veszítek, de legalább izgalmasan, viszont itt valami eltörik vagy bennem vagy a levegőben. A harmadik-negyedik heat katasztrófa, megpördülésekkel meg hasonlókkal, de a kegyelemdöfés igazából a nagydöntő, ahol a kategóriámban (középmezőny) pole pozícióból sikerül indulni, utána pedig egy hármas csetepaté végén bumm a falba. Ez még nem lenne gond, csakhogy az itteni személyzet ilyenkor nem tolja vissza (mert nem is látja) az embert, úgyhogy öt percig dühödten ülök és nézem, ahogy a mezőny elszguld mellettem újra, meg újra... aztán vége a döntőnek és ekkor jönnek csak betolni a gokartot.... a boxba. Persze nem vettem annyira zokon a dolgot, de a személyzet kapott tőlem egy-két barátságtalan gesztust. Videó sajnos (vagy szerencsére?) nincs erről a remek versenyről. Majd lesz a többiről - például a három hét múlva lévő újabb versenyről, vagy a galwayi teljes versenyhétvégéről, ha megyek. Remélem, oda hamarabb eljutunk, mint most a város déli részébe, ami busszal több, mint egy órát vett igénybe az elfuserált közlekedés miatt.

Galwayben egyébként össz-írországi LGBT találkozó is lesz, de ennél sokkal durvábban hangzik az egyetemi forrásokból Amszterdamba való kirándulás - ha összejön.
Szóval utazás-utazás-utazás. A szerdai balul sikerült verseny miatt sajnos ki kellett hagynom az első evezős túrát, de a jövő héten szerdán pl. megyek meghódítani a Liffey folyót. Mivel megérkezett a karateruhám is, szombattól végre ez is mehet némi memóriafrissítés után, amire szintén ma este kellene sort keríteni.

A klubok értelme leginkább az, hogy itt meg lehet ismerni egy rakás írt. Én már lassan annyit ismerek, hogy félpercenként kell köszönni az egyetemen. Na jó, kicsit túlzok. De így az órák is szórakoztatóbbak, vannak ugyanis csoporttárs-klubtársak, akik színesítik az amúgy sem unalmas előadásokat. Amúgy sem unalmas, mondom persze idézőjelben, mert egyrészt sok a munka, másrészt pl. a Democratisation nevű órán a legizgalmasabb azt figyelni, hogy Katie, a tanár hányszor szúrja be a "you know" vagy a "sort of" vagy a "kind of" kifejezést egy mondatba. A you know pl. minden hatodik másodpercben elhangzik, ami, hogy őszintén és pestiesen fejezzem ki magam, k*rvára idegesítő. A legjobb a kombó, mikor zavarban van: "youknowkindofsortof... erm... you know".

Ha már az írekkel való találkozásról ejtettem szót, meg kell említenem a mai kis kiruccanásomat a helyi Aldiba. Ez Ballymunban van, és a legolcsóbb bolt a környéken. Egy kisebb biciklitúra, mondjuk, ami persze nem lenne baj, ha a biciklim nem küzdene kihívásokkal, mondjuk a fékezés terén (gy. k.: nem működnek a fékek, ami a hegyes-völgyes Dublinban elég vicces). Tehát Ballymun, a helyi nyócker (amiről korábban már írtam) - az Aldi tényleg nagyon olcsó, másfél-két hétre tulajdonképpen 35 euróért sikerült bevásárolni, és ha körülnéz az ember a boltban látja, hogy ezeket az árakat tényleg a helyieknek találták ki. Főleg lengyel szót hallok, némi arabbal és törökkel fűszerezve, sok-sok diák van itt, angolt nem nagyon hallani, és péntekenként kifosztják a boltot. Igazából egyre jobban ráébredek, hogy sok dologban nagyon nem számít, hogy Kelet-, vagy Nyugat-Európáról van szó. Az "ócsóság" itt is "ócsóság".
Hazafelé pedig keresztül lehet vágtatni a rendkívül nyomasztó Ballymunon, ami esküszöm, rosszabbul néz ki, mint a nyócker, még úgy is, hogy az utóbbi években felújították. Sajnos az ipari rondaság megmaradt, de ahogyan említettem, Nyugat-Európa sem képes csodákra...

A békése sörözgető Andris (affene, megint leírtam) képével búcsúzik a mai epizód. To be continued on Monday, izgalmasabb témákkal.

#7 Wild, Wild West

2008-10-13T21:31:00.007+01:00

A kamera alulról, az óceán felől közelít a moheri sziklákhoz. Már majdnem nekik ütközik, mikor egyszercsak meredeken felkúszik rajtuk, a szikla tetején pedig ott áll Andris kitárt kézzel. A háttérben: Carl Orff - Carmina Burana, O Fortuna

Ha nem is ilyen drámai, de hasonló érzések fogják el az embert, ha Európa szélén álldogál. Természetesen eszem ágában sem volt kitárt karral ujjongani, főleg, mert totálisan be voltam ijedve a magasságtól. Galway viszont nem ijesztett meg, sőt, remek kis városka, tele külföldiekkel és furcsa történelemmel. De erről részletesen alább, hiszen a mai epizódból kiderül, hogy...

...milyen egy lóvásár Nyugat-Írországban...
...mit ne csináljunk az utazás előtti este...
...mi az a "Found"...
...mi hangzik a legjobban egy hárfán az utcán...
...milyen egy alkoholista buszsofőr...
...hol van Európa leghíresebb matchmaking-fesztiválja...
...és persze hogy mi a legjobb hely Galwayben!

Új képek: ITT, a régiek elérhetők ITT

Egyszóval elindultunk vándorútra. Azaz pontosítsunk. A többiek elindultak, én meg utánuk. Az előző éjszakát ugyanis a városban, utána meg Iannél sikerült tölteni, jelentős mennyiségű Smithwick's elfogyasztása után (s miután megkaptam, hogy posh akcentussal rendelkezem), s bár Ian közel lakik, ez nem sokat segített a 7:45-ös indulási időpont elérésében reggel 8:00-kor, mikor felébredtem. No de mindegy, szaladás haza Ballymunból, aztán a következő busszal egy óra késéssel sikerül is elindulni - egyedül.
Az út négy órás, és a következőképpen néz ki (tessék húzogatni):

View Larger Map

Tehát félbevágjuk a jó öreg ír anyaföldet, hogy az óceánparton kössünk ki, már ha lehet ilyen képzavart írni egy buszról. A távolsági járatok egyébként jók és olcsók. 18 euró volt egy diákjegy, simán az igazolványra, tehát még a Student Travelcard nevű izét sem kellett kiváltani, nem is nagyon fér a fejembe, mi haszna van. Valahol félúton egy olyan lóvásárba futunk egy faluban amit egyébként tényleg csak filmekben látni. Sajnos kép nincs róla, de egy középkori templom előtt álló hatalmas, kietlen, földes területen sok-sok ezer ló kószált. Tényleg csak a máglya hiányzott meg róla az eretnek. Egyszóval délután 2-re oda is érek Galwaybe, és mint kiderül, addig semmiről nem maradtam le, a szokásos, francia, vidéki és nőnemű elemek által generált döntésképtelenség miatt. Úgyhogy rögtön csatlakozom és robbantom is a társaságot, amennyiben néhányan elmegyünk megvenni a jegyeket a moheri sziklákhoz másnapra. Mire visszajövünk, a többiek már nincsenek a gusztustalan rozsdahalmazzal és egy defunkt ablakkal ékesített főtéren, de mint kiderül, két óra múlva is csak egy kebab-büféig sikerült eljutniuk. Eddigre mi megnéztük a várost, amelyben egy rakás sétáló-és vásárlóutca, kirakodóvásár, templom és katedrális, valamint múzeum van, és még több ember.
Mivel Galway, ha még eddig nem derült volna ki, óceánparti város, a múzeumban a halászatról (is) szó van, de még érdekesebbek azok az újságcikkek, amiket mintha az 1500/1600-as években írtak volna. Ezekből kiderül, hogy Galway és környéke a leginkább kelta környék itt Írországban, mégis ez volt az angol telepesek egyik központja. Szóval szép csaták lehettek itt. Ami magát a várost illeti, az óceánpart igazából öbölpart, szóval nem látunk (még) sziklákat csapkodó dühös hullámokat, csak kis, színes halászházakat és az óceánba rohanó folyót, aminek olyan a sodrása, hogy ilyet folyótól még nem is nagyon láttam. Éjjel egész félelmetes, így sajnos nem sikerül megegyezni a többiekkel, mert most a fürdésért magasabb árat kérnék (egyébként hihetetlen - eddig bárhová mentünk, ott volt folyó, katedrális és kastély).

A hostel, ahol lakunk, nem a legcsicsásabb szállás itt a városban, de mivel úgyis csak egy éjszakát töltünk itt, teljesen mindegy, a fő, hogy olcsó. A recepciós pedig szívesen ad tanácsot arra nézve, hogy hova érdemes menni. Nos igen. Napközben még be lehet férni a pubokba, de este szinte lehetetlen. Annyi itt a külföldi és a fiatal, hogy komolyan látni lehet, hogy többen vagyunk, mint amennyit az itt lévő összes pub, lounge és nightclub be tud fogadni. Pedig jószerével három házból kettő vendéglátóipari hely. Ahol végül kikötünk, az azonban tényleg nagyon jó hely. A Róisin Dubh (ejtsd: rósin duv, ami ha jól tudom, fekete rózsát jelent - lehet, hogy franchise-ban működtetik a csemői fekete tulipánt? hmmm...) kétemeletes hely, ha valaki Galwayben jár mindenképp nézzen be ide a Bridge Streeten, az Apácák Szigete mellett. Minden este élő zene, esetünkben igen impresszív módon kinéző elektromos hárfával és videóinstallációkkal, előtte és utána pedig indie/rock. A hangulat isteni, az emeleti bárban egy másik koncert zajlik comedy show betétekkel. Egy ír pubba belépni egyébként is élmény, leülni fából ácsolt székekre, közlekedni a hajópadlón, nézegetni a sörkínálatot (na meg inni), de eddig mindez itt volt a legjobb. Na és a falak! Itt-ott kitapétázva néhány, állítólag az utcán talált elvesztett cetlivel - olyanokkal pl. mint amin egy - feltételezhetően néhány éven belül halott - faszi írja össze a havi kiadásait: "Rent - €400, Overheads - €80, Liqueur - €600...". Ez a "Found" (csak mert ugye az előzetesben benne volt). Nem véletlen, hogy ide visszajövünk többször is. Közben ugye, mint már mondtam, nem nagyon lehet olyan helyet találni, ami ne lenne zsúfolásig tele. Mi azért megpróbáljuk, de csak a hihetetlen éjszakai életet élő utcákig jutunk, ahol minden második ember szóba elegyedik velünk, és még egy hárfás lány is látunk, aki a Nothing Else Matterst játssza hárfán (Pedro ettől teljesen kifekszik - videó ITT). Egyszóval jó hely.

Másnap reggel aztán buszra fel ismét, egy hat órás túra következik a moheri sziklákig és vissza (persze nem az út hat órás, megállunk sok helyen, amelyek következnek alább, de előbb az útvonal - megint csak tessék húzogatni, az út balra van az alábbi térképdarabtól, még gyakorolni kell az embedet, nem jöttem rá hogy rakjam úgy középre hogy látsszon):

View Larger Map

Az ír nyugati part egy kimondottan kies táj. Ami a leginkább jellemző rá - a dombokon és a sziklákon, valamint az itt is és mindenhol burjánzó, hihetetlen zöld füvön kívül - , az a félelmetes mennyiségű alacsony kőkerítés, vagy "ha-ha" (azért nem teljesen, a ha-ha többé-kevésbé rejtett, ezek meg nem, de ahhoz hasonlít a leginkább). Az ember akár száz kilómétert is mehet úgy, hogy gyakorlatilag csak precízen elkerített legelőket lát. Hogy kik és honnan hordták ide ezt a rengeteg követ, az rejtély, de állítólag valamikor a nagy éhség idején volt. Szóval hegynek fel, hegynek le, egy félelmetesen véraláfutásos arcú, nyilvánvalóan full alkoholista buszsofőrrel, aki egyben idegenvezető is, viszont csak ő röhög a saját poénjain. Először egy barlang felé vesszük az utat, amit nem nézek meg most, mert szebb a kilátás és nyolc euró sok az állítólag amúgy sem túl nagy szám cseppkövekért. Utána jön Kilfenora "City", ami egy egészen apró kis falu, de mióta megépítették a helyiek nagy büszkeségének számító autóutat, szeretik citynek hívni magukat. Ezután Lisdoonvarna következik, ami viszont tényleg lehetne city, mert a buszsofőr elmondása szerint minden évben megrendezik itt a világszerte híres és nagyon látogatott "matchmaker" fesztivált. A matchmaker durva fordításban házasságszerző, és itt nagyjából ezt is lehet csinálni szeptemberben, ha eljön az ember. Valami lehet a dologban, mert a falu természetellenesen nagy hotelekkel rendelkezik, meg aztán a wikipédia is megírta mán'. Szóval itt ebéd, tengeri cucc leves, aztán indulás arra a helyre, ahol a legenda szerint régen a nem szerencsésen összehozott párok szabadultak meg egymástól - a moheri sziklákhoz.

No igen. Ez a látvány tényleg lenyűgöző. Aki nem hiszi, nézze meg a képeket, bár tényleg nehéz elmondani meg jpg-ben visszaadni, milyen hatalmas monstrumok ezek. A legizgalmasabb a "Private Property, do NOT enter" tábla, amely mögött természetesen egy rakás turista van, kerítés viszont nincs. Én nem is merek sokáig itt maradni, mert előjön a jó öreg tériszony, szóval néhány remek kép, és máris vissza. Egy óra egyébként nagyjából elég itt körülnézni, ennyit állunk a szikláknál, de szakavatottabb szem szerintem napokat is eltölthetne itt.
Az óceánparton megyünk vissza Galway felé a busszal, itt megnézzük a "bébi sziklákat", amelyek olyan kicsik, hogy az ember feje csak három darabra zúzódna a vízben, ha lezuhanna róluk. Viszont ezeknek egész a széléig ki lehet sétálni minden további nélkül és nézni az óceánt, vagy a nem sokkal odébb lévő három kis szigetet. Vagy itt van például a hegyoldalban lévő "fekete arc", ami állítólag, ha az ember már három-négy Guinnesst megivott, kacsint is.

Így érünk vissza Galwaybe, majd négy óra múlva Dublinba - ekkor már vasárnap este van, és mindenki a hétfői (sóhaj) egyetemre készül. Azért nem kell aggódni - szerdán pl., ha minden igaz, gokartversenyre megyek (mint versenyző), jövő vasárnap pedig egy másik helyre kirándulni a túraklubbal (ennek egyelőre még nem megy a neve...). Szóval - vége főcím mára. To be continued...

#6 Join in, sign up, take off!

2008-10-10T17:23:00.008+01:00

Helyszín: az egyetem udvara. Kamera felülről be, mindenhol sátrak, DJ-k, meg persze egy csomó diák. Az egyik DJ-pultról szóljon a háttérzene: Robbie Williams – Kids.

És ez most nem az én agyszüleményem. Ez nálunk mindennapos dolog, vagyis eddig mindenképpen az volt. Szeret ide kivonulni mindenki, bank, cég, egyesület és bulit csapni a tanítási nap kellős közepén az udvaron. Meg aztán az egyetemen egy komplett életet le lehet élni. Senkinek nem tanácsolom, de valóban így van. És gaz módon meg is próbálnak mindenbe beszervezni. Szóval a mai részből kiderül, hogy…

…milyen undorító szendvicseket kapni az egyetemi sportközpontban…

…melyik a legnépszerűbb klub az egyetemen…

…mit ne csináljunk egy nehéz este végén…

…kik azok a ballymuni gyerekek…

…mi az a moodle és mire jó…

…mi az a pulzáló zuhany és mire jó…

…és persze, hogy milyen nehéz megszervezni bármit is húsz embernek!

A héten volt az úgynevezett clubs/socs day, ami igazából nem is egy nap, hanem kettő. A lényeg az, hogy ilyenkor lehet feliratkozni azoknak a szervezeteknek a taglistájára, amelyek arra törekszenek, hogy az embernek azt a kevés szabadidejét is betöltsék, ami van. Mindezért ráadásul négy eurót is kell fizetni, és még ki tudja mennyit majd a félév során. Persze nem panaszkodom, vagy ha mégis, akkor elég hülye vagyok, hogy végül öt klubba is beléptem. Ez az egész úgy működik egyébként, hogy az ember bemegy – azaz megpróbál bemenni – a Hub nevű hallgatói központba, ahol két kocsma, kávézó, borbélyüzlet, rádióstúdió meg minden egyéb is van. Megpróbál, mert ilyenkor nem igazán lehet odaférni. A folyosó és a színházterem ugyanis tele van mindenféle asztalokkal, amelyek mögött (alatt, fölött, előtt, esetleg rajtuk) a különböző klubok különböző emberei és meggyőzésre szánt kellékei (meg egy csomó édesség) vannak. Van itt pl. hadsereg, szusit készítő japán klub, politikai pártok, még egy „szocialista klub” is, ami a rothadó, válságban lévő kapitalizmussal akar leszámolni, de emellett van mangaklub, olvasókör, mindenféle sport, vagy a vicceskedők, a „kanapé-klub”, amelynek aktivitása mindössze egy kanapén való ülésből áll, vagy a „stílus-klub”, amit még nem sikerült megfejteni (de Ben csatlakozott mindkettőhöz, úgyhogy hamarosan kiderül). Ha az ember előzetesen nem tudja, hova megy, egyrészt eltéved, másrészt letapossák, harmadrészt ezzel tölti az egész napját. Szerencsére én elég céltudatos vagyok, úgyhogy egy óra alatt sikerül mindenhová feliratkoznom, név szerint a kenusokhoz, ahol hosszasan próbál győzködni a szomszéd asztaltól egy srác, hogy mégis inkább barlangászni menjek; a karateklubba, ahol az asztal mögött ülő szenszei valamiért az első mondatomból rájön, hogy magyar vagyok (ezután elkezdek félni tőle), a gokartklubba, amellyel a jövő héten már versenyem is lesz Kildare-ben (12 euró cakumpakk az út meg a szórakozás), valamint az LGBT-sekhez, akik az egyetlen asztal, ami előtt nincs tömeg. Ekkor még nem tudom, hogy másnap a kiránduló klubhoz is kénytelen leszek feliratkozni, mert az összes haverom feliratkozott, bár szerintem korábban csak a fele akarta, de egy bolond százat csinál – és állítólag ez jelenti a legjobb „ingyen utazási” lehetőséget. A feliratkozás úgy működik egyébként, hogy négy euró befizetése után kapok egy nyugtát, amivel a regisztrációs pultnál kell megjelenni, és itt a diákigazolványra, mint egy bankkártyára felírják az infót digitálisan, hogy te annak a klubnak a tagja vagy. Aztán jöhetnek a mítingek, tegnap este pl. a kirándulóklub első találkozója volt, ahol valami egészen felháborítóan undorító tablettás bort adtak (ingyen, és meglepődve láttam, hogy ez a szó bizony a nyugat-európai diákokra is inspirálóan hat), és ahol megtudtuk, hogy bár kb. 140-en vagyunk, az első, a legjobb kirándulásra mindössze ötvenen mehetünk, mert annyi hely van a buszban. Ennek hallatán gyorsan benyomtuk az egyik lányt a klub vezetőségébe. Hátha.

Ez a diákigazolványos dolog egyébként majdnem mindenhol működik: működik a könyvtárban is, ahol könyvtárjegyként és belépőkártyaként használható. De nem működik pl. a sportközpontban, ahova külön kell chip-es karszalagot venni, ami aztán meg itt működik belépőként meg szekrényzáróként. Ennek ára 160 euró egy félévre, de megéri kifizetni, mert utána az ember olllllyan szép lesz hogy hű. Van itt hét különböző teremből álló konditerem, amelyet most naponta van szerencsém látogatni, elvileg személyi edzőm is lehetne, bár ezt a lehetőséget még nem sikerült kiaknázni. Aztán ott van az uszoda, ahol szintén eltöltök naponta egy órát, de nem is az úszás itt a lényeg (ráadásul a medence úgy van megcsinálva, hogy még nekem is mindenhol leér a lábam… ugyanis néha úszás-órák vannak az egyetemhez tartozó óvoda meg általános suli gyerekeinek). De van itt szauna (amelyből sajnos hiányzik a hidegvizes medence, ehelyett csak zuhany van), gőzfürdő, tepidárum, jakuzzi, és a kedvencem, a pulzáló zuhany (vagy hogy nevezzem a „pulse showert”), ami háromszor négy, körben elhelyezett kis spriccelőből áll, amelyek, ha az ember közéjük áll, véletlenszerűen köpik rá a hideg/meleg vizet, közben hátulról egy laposított zuhanyból pedig akármilyen hőfokú, masszírozó vizet engedhet az ember önnön hátára. A fárasztó edzés után úgynevezett bageleket, azaz melegszendvicseket lehet kapni a sportközpont kupákkal és olimpiai érmekkel díszített előtermében, de ezekbe nagyon bele lehet választani, én a múltkor (amilyen kíváncsi barom vagyok), kinéztem egy olyat, amiről a mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi volt benne. Valami egész gusztustalan zöldségféle. Vagy lehetett akár újrahasznosított haltörmelék is. A sportközponthoz persze tartozik még egy csomó különböző pálya, foci, rögbi, kézilabda, hadd ne soroljam. Persze szükség is van (lesz) a napi edzésekre meg a heti három karate-edzésre, mert előbb-utóbb meg kell verni a ballymuni gyerekeket.

Ballymun Dublin gettója. A hatvanas-hetvenes években valami égbekiáltó szegénység volt itt, drog, alkohol, bűnözés meg ami szem-szájnak ingere. Állítólag az utóbbi időben nagyon felújították és normalizálódott a helyzet, de én tartom, hogy továbbra is itt él a főváros legbunkóbb része. És ami a hab a tortán, mindössze egy fal választ el tőlük. Bizony, a miénk az utolsó ház az utcában, aztán egy magas fal, aztán Ballymun. Ez önmagában nem lenne baj, de sajnos a ballymuniak neveletlen kölkei néha felmásznak a falra, és köveket dobálnak a házra, az ablakokat is beleértve, meg a szomszéd autójára. Ez általában úgy ér véget, hogy vagy a szomszéd, vagy én kinyitjuk az ablakot és elküldjük őket az anyjukba (ami egyébként nem ér semmit, többször láttam már, hogy a kertben, ahonnan felmásznak a falra, felnőttek álldogálnak és nem csinálnak semmit). De aztán visszajönnek, úgyhogy lassan ki kell találni valamit. Én a legutóbb azt kiabáltam át nekik, hogy ha golyót akarnak kapni, nyugodtan dobáljanak csak (és nem, nem üveggolyóra gondoltam, hanem ólomra), ebből most már talán csak értenek. Ha nem, akkor extermination lesz.

No de vissza az egyetemhez! Említettem, hogy sok minden megy digitálisan. A tanítás nagy része is. Itt van ugyanis a moodle, azaz egy online tanítási felület, ahova minden óra után feltöltik a ppt-ket, az olvasmányokat, és a beadandókat is itt lehet (és kell is) beadni. Gyakorlatilag itthonról el lehetne végezni az egész sulit, ha nem kéne néha órai munkát is csinálni, amit sajnos (vagy nem sajnos) gyakran kell. Ez persze vicces is lehet, ha, mint e kedden, díj is jár érte. A világpolitikai kvíz második helyezettjeként így pl. már nem kell pénzt költenem a fejlesztéspolitika tárgy tankönyvére. Szóval a tanulás is lehet mókás, de ne túlozzuk el a dolgot. Szükséges rossz, a lehető legkényelmesebbé téve.

A teendők elvégzése után most hétvégén már tényleg elmegyünk Galwaybe két napra, meg valami sziklákat is megnézünk, remélhetőleg csak röviden, a természet gyönyörű, de azért mégis városi srác lennék. A vidéki francia lányok által megvalósított szervezés egyébként minden szempontból a legrosszabb megoldás, senkinek sem ajánlom. A galwayi útra eddig már több idegszálam ráment, mintsem szerettem volna, és bizony német szervezésre volt ahhoz szükség, hogy egyáltalán legyen valami szállásunk szombat éjjel. Még egy sztereotípia, ami igaz. És ez nemcsak ekkor derül ki, hanem úgy általában minden este, mikor tíznél többen kimozdulunk. Kedden mondjuk nem ez jelentette a problémát, hanem, hogy felfedeztünk az egyetemhez közel egy helyet, amelynek az emeletén három euróért is lehetett sört kapni, úgyhogy a kedvezmény kimerítése után célba vettük a Shanowen Hall nevű lakótelepet, ami az egyetemé és koleszként funkcionál. Fabian és Ben lakása is itt van, és itt olyan jól éreztük magunkat, hogy még egy, a folyosókon tántorgó, teljesen magán kívül lévő, viszont vicces ír srácot is befogadtunk (bár egy szavát sem értettük). A többi lakó jókedve viszont valószínűleg fordított arányban állt a miénkkel, legalábbis ezt szűrtük le a hajnali háromkor tajtékozva megjelenő securitis jelenlétéből. Még mindig jobb azonban egy ilyen éjszaka, mint a tegnapi, amikor is két óra, a belvárosban való bolyongás után (jaj, ide ne menjünk, drága; jaj, ide sem, mert a múltkor voltunk; jaj, itt meg sor van; jaj, itt nem jó a zene, jaj, éhes vagyok, jaj pisilnem kell) végre néhányan a kezünkbe vettük a dolgot és felmentünk a Fitzsimons nevű négyemeletes bár tetejére, ahol ugyan pofátlanul drága a sör, de legalább jó a hangulat, és a dohányosok számára a kevés olyan hely, ahol egyszerre lehet inni és rágyújtani (igaz, engem ez már nem hat meg) (a legszebb pillanat mégiscsak az volt, mikor az egész estés bolyongástól elfáradt, elcsigázott, de a jól megérdemelt sörnek örülő Ben a közel hat euróba kerülő Guinnessét a fizetés után kb. másfél szempillantással teljes egészében kiborította). Szóval ilyeneket ne csináljunk egy fáradt csütörtök este… Egyébként meg bármit lehet, az ember úgyis jól érzi magát itt.

A Temple Bar villódzó fényeivel búcsúzik a mai epizód, hétfőn jön a következő. To be continued…

#5 ...et que la fete continue!

2008-10-05T23:23:00.004+01:00

Valahol Dél-Írországban. Egy birka bambán belebámul a kamerába, majd elhalad mellette egy busz – a kamera fentről követi. Először ír népzene, majd Les Desirelles – Voyage, voyage.

Azt hiszem, a sok-sok papírmunka és az egyebek elintézése (fingers crossed, touch wood) után végre megérdemeltünk egy kis felhőtlen szórakozást. Írországban persze semmi sem felhőtlen, főleg az időjárás nem (hö hö), úgyhogy néhány esténk még továbbra is tiszta őrület. Kilkenny viszont szép, nyugodt kis város, épp most értünk vissza, azért e késői időpont. A mai epizódból tehát kiderül, hogy…

…milyen egy teljesen zavarodott este…
…hogy lehet ingyen képeslapot szerezni…
…hány részeg ír fér be egy pubba…
…mit csináljunk Kilkennyben…
…mit ne csináljunk Kilkennyben…
…hol lehet a világ minden tájáról sört kapni, és hol nem lehet Kilkennyt…
…és persze, hogy hányszor lehet egy nap alatt megázni!

Az új képek ITT, a régiek továbbra is ITT.

Bizony, mondhatni ez a hétvége végre a rendes kikapcsolódásról szólt. Miután sziszifoszi erőfeszítések árán valahogy (úgy tűnik) sikerült regisztrálni magunkat a gáz- és az elektromos műveknél, valamint az otthoni munkát is sikerült elintézni, úgy döntöttem, egy-két napra belevetem magam az itteni szórakozásokba, mielőtt újra munkára adnám a fejem (mert jövő héten már kell beadandót is írni…). Így hát következett három remek nap. Kezdjük a péntekkel, ami a legváratlanabb, legspontánabb, leghülyébb este volt, s talán pont ezért a legjobb.

Alapvetően nyugis hétvégére készültem, ráadásul péntek folyamán ritkaság történt: kiakasztott a munka, egész pontosan a litvánok, akik nem képesek látható helyen elhelyezni a közvélemény-kutatásokat még a választások előtt egy héttel sem. Így némileg füstölgő aggyal üldögéltem az ebédlőasztalnál, mikor Pedro bedobta, hogy holnap megyünk Galwaybe.
„Whaaaaa’?” – volt az első reakcióm, ami érthető, hiszen Galway azért nem egy köpésre van innen, és két napos túra volt betervezve az én gyönyörűen megszervezett, némi munkával fűszerezett hétvégémbe. Úgyhogy mint egy őrült, újra nekiálltam nyomkorászni a billentyűket, hogy aztán vasárnap este csak be kelljen fejezni (ha igaz). De mire leírnám az első értelmesnek mondható mondatot, Pedro máris szól, hogy a túra elnapolva, mert egyszerűen túl sokan vagyunk Galwaynek, magyarul nem találnánk szállást. Így oda a jövő héten megyünk. Akkor viszont ki lehet mozdulni este! De vajh hova?
Ekkor tudjuk meg, hogy a társaság fele pókerezik, a másik meg valahol a kampuszon tanyázik, így hát elindulunk oda, de mire odaáérünk, lehúzzák a rolót (ami egy nagyon idegesítő ír szokás: a pubok éjfélkor zárnak, de inkább előbb, a klubok fél háromkor, de akkor már szinte lehetetlen hazajutni). Ráadásul nincs itt senki. Rövid körbetelefonálás után kiderül, hogy a társaság fele a városközpontban van, a fele még pókerezik, a fele meg… öööh… az már túl sok lesz, de mindenesetre teljes a káosz. Úgyhogy a városközpontba megyünk, ahol a Porterhouse nevű klubban egyesül újra 20-25 fős kis csapatunk. Itt éppen olyan napok vannak, hogy a világ minden tájáról lehet sört kapni, a probléma mindössze annyi, hogy mozdulni sem lehet, a szó szoros értelmében. Úgyhogy Ben, Fabian, Markus, Pedro, a japán srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, és én felkeressük a legközelebbi pubokat. Ami persze nem megy ilyen egyszerűen, hiszen az egyik közeli bolt előtt a záráskor ottmaradt egy tele képeslaptartó, amit már előttünk is kifosztottak, miért ne tegyük hát meg mi is? Pedro még tovább megy: ez szerelem első látásra, meg sem bír válni tőle, úgyhogy jópár utcán keresztül hurcoljuk magunkkal, sőt még „Postcards! Postcards! Discount postcards!” csatakiáltással üzletet is csinálunk belőle, amelyet még jó időben zárunk be ahhoz, hogy ne vigyen be a Garda két, közelben állomásozó tagja. Ezután következik a Le Cirk nevű bár, amit szívből ajánlok mindenkinek, olcsó a viszki, nem túl drága a sör, és a pincében élő jazz van. Odáig persze nem jutunk el, mert sürgősen meg kell beszélni a közösen elvesztett második világháborút… És mikor jön a záróra, és a Temple Bar labirintusain visszafelé méltó lezárása az estének az újbóli találkozás a – most már teljesen üres – képeslap-tartóval, amely Pedro nagy bánatára nem fér be a taxiba.

Írországban egy nap akárhányszor el lehet ázni. Akkor is, ha az embernek van esernyője, esőkabátja, akármije… Az eső mindenhová behatol. Mindezt szombaton tapasztaltam meg, eddig három per nap a rekordom. Szombat reggel viszonylag jó idő volt, gondoltam bebiciklizem a központba. Nem volt jó ötlet, mert visszafelé egy masszív emelkedő és szembeszél fogadott, de ez még nem lett volna baj, ha a szél nem az esőt fújja az arcomba. Ráadásul az autósok sem kímélnek. Ha az ember az út mellett, vagy a járdán megy, bármikor kaphat egy egészséges adag vizet az arcába az úttestről. Szóval ez egy, majd pedig este a buszra várva sikerült ismét csuromvizesre ázni, valamint visszafelé. Igaz, akkorra már nem nagyon érdekelt a dolog, és ebben csak részben van szerepe a közben elfogyasztottaknak. Viszont ezzel együtt is remek volt az este, mert sikerült végre (két és fél hét után) Dublin szivárványos oldalát is felfedezni, valamint azt, hogy az italok az ide tartozó két klubban, a Dragonban és a George-ban a legolcsóbbak. Itt már három euró körül is lehet sört kapni, ami itt egy kimondottan olcsó ár. Na most ehhez képest az estém mégsem a féktelen bulizásról szólt, de ebben inkább az úriembernek van szerepe, aki elkísért. Illetve pontosabban a szikrázó levegő hiányának, ami azért nem akadályozott meg benne, hogy jót beszélgessünk Kafka életművéről.

De az igazi nagy dobás ma jött. Galway helyett ugyanis Kilkenny mellett döntöttünk, mert ugye menni kell valahova. Itt állítólag kelta fesztivál volt ma, ami vagy véget ért, mire odaértünk, vagy valahová nagyon eldugták, mert konkrétan semmit sem láttunk belőle. Láttunk viszont mást.
Kilkenny egy kisváros, Dél-Írországban, gondolom a sörről mindenki ismeri. Nekünk is volt egy ilyen másodlagos látens szándékunk, hogy na majd itt sörfőzde-látogatás lesz. Ez végül is kimaradt, pedig mi aztán tényleg mindent megtettünk. A két órás buszút után mindössze negyed óra alatt lerendeztük a kastélyt (mentségünkre legyen mondva, az összes vezetett túra betelt), aminek egyébként egy elképesztő nagy parkja van, ami kívülről nem látszik, annál megdöbbentőbb, mikor az ember belép. Szóval mindezek után a sörfőzde felé vesszük az irányt, de oda egyelőre nem sikerül eljutni, mert eltereli a figyelmet az éhség és az egyéb látnivalók.
Kilkenny tényleg szép. Így majdnem három hét után elmondhatom, hogy Dublin nem kimondottan szép város. Pezseg, mint aranyhal a királyvízben, de itt igazán a vidéknek van bája. Dimbes-dombos kis utcák, sikátorok, kis, színes üzletek, templomok és nagy parkok. Megint mondom: kis Anglia, de ezt nehogy bárki is elmondja egy írnek. Több templom és szimplán szép kis ház megtekintése után muszáj szétválnunk, mert a város-vidék törésvonal nagyon érezteti a hatását (vagy a francia/nem-francia? fene tudja). A lényeg az, hogy a társaság fele képtelen a döntésekre (kizárólag a söntésekre), mi, nagyvárosi srácok meg nem szeretünk várakozni (azért az is beszédes, hogy mikor szétválik a társaság ezen a vonalon, egy francia sincs velünk). Így hát Ben (Berlin), Voy (Prága), Courtney (Boston), Markus (München) és én (Budapest) ismét megpróbálkozunk a sörfőzde bevételével. Hamar kiderül, hogy ismét kudarcot vallunk, mert igazából nincs is Kilkenny sörfőzde itt a közelben. Van viszont Smithwick’s, de az is Guinness zászlóval. Most akkor mi van? De választ nem kapunk, mert az egész hóbelevanc zárva van. Úgyhogy a főtemplom felé indulunk, ahol a digitális kamerákat csattogtatva egy gyászmenetbe botlunk. Hopp, épp egy temetés folyik! Ez nagyon „geschmacklos” részünkről (azaz ízléstelen, az angol szót erre igazából még Courtney sem tudja), de azért a másik irányba lépdelve körülnézünk a templomkertben. Sajnos mire kifelé mennénk, ránk zárják a templomkert kapuját, úgyhogy kénytelenek vagyunk átgyalogolni a – szerencsére már oszladozó – gyászmeneten.
Az ilyesfajta feszültségeket pubban szokás levezetni, így is teszünk, sikerül egy abszolút helyi krimót kifogni, ahol szó szerint át kell lépdelni a valószínűleg a vasárnapi mise óta itt ivó tökrészeg íreken. Egy órával később, míg a többiek a parkban fociznak, már egy másik pubban kóstolnám meg a Kilkenny sört, de – wtf? – nincsen!
Mindezek után vissza Dublinba, és mivel tudom, hogy egy kép többet mond ezer szónál, hatvanöt pedig hatvanötezernél, csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy nyálazza át őket.
Ma pedig a Liffey folyó mellé beguruló távolsági busz képével búcsúzunk… To be continued!

#4 Welcome to Brazil!

2008-10-02T19:55:00.004+01:00

Boogle Mansion, hálószoba. Kamera lassan be. Az egész szobát papírok, nyomtatványok, cetlik borítják. Andris mindezek közepén fuldoklik. Háttérzene: a Valkűrök lovaglása.

Bizony, így működik az EU a gyakorlatban. Néha az az érzésem itt, hogy ha levegőt akarok venni, akkor is ki kell töltenem három nyomtatványt. Persze nem minden ilyen bonyolult, de már két hete vagyok itt, és még nem sikerült mindent elintéznem. Ó, Írország, Írország…! Fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Természetesen más is történt az elmúlt napokban, de most már abba lehet hagyni a körömrágást, mert kezdődik a mai epizód, amiből kiderül, hogy…

…milyen papírokat, hol és hány példányban kell kitölteni…
…hogyan is néz ki egy óra az egyetemen…
…milyen a helyi golfklub pubja…
…milyen az igazi ír időjárás…
…miért érdemes alaposan körülnézni egy sportboltban…
…hányezer szót kell a kreditekért teljesíteni…
…és az is, hogy Budapestet a külföldiek még mindig szeretik!

Képek továbbra is ITT, és ez pedig egy kis meglepetés itt: Part 1 Part 2 Part 3 Ma levideóztam a bicikliutat az egyetemig :)

Ha csövek borítanák az utcákat, tényleg úgy érezném magam néha, mint Terry Gilliam „Brazil” c. filmjében, annyi itt az elintéznivaló. A sztori ugye úgy kezdődött, hogy nyitnunk kellett egy bankszámlát, mert itt mindent csak arról lehet fizetni. Szóval elmentünk a bankba. A bankban kértek egy levelet, amit a nemzetközi iroda ad ki. Ott adtak két nyomtatványt, amit a háziúrral is alá kellett íratnunk, utána visszavinni. Plusz még egy papírt kértek, hogy TÉNYLEG ott lakunk. Miután ez megvan, öt nap várakozási idő – lenne, ha kétségbeesett arccal nem panaszolnám el, hogy ha nem kapom meg azonnal, akkor elzárják az áramot és a gázt. Így két óra alatt is megvan. Egyébként nem hazudtam, az elektromos- és gázműveknél külön kell regisztrálni, megadni a számlaszámot egy-egy újabb nyomtatványon, aztán jöhet a mehet. Remélhetőleg. Itt még nem tartunk. Szóval levél megvan, rohanás a bankba, ahol egy újabb nyomtatvány kitöltése után máris egy lépéssel közelebb vagyunk a számlához. Közelebb, mert mindez még nem jelenti azt, hogy lesz is bankszámlánk. Az átfutási idő három nap (most tartunk a másodiknál). Pénteken tehát – hopefully – tudunk utalni sok-sok pénzt. A számla az én nevemen van, így aztán én kapom az ajándékcsomagot is, amit a bankos lány teljesen tévesen ad oda (hiszen csak elsősöknek jár). Én persze nem fogok neki szólni. No de a papírhalmaznak itt még nincs vége… Ahhoz, hogy a Corvinus utalja az ösztöndíjamat, két papírt kell aláíratni és elfaxolni. Az egyik a Validation Form, a másik a Learning Agreement második oldala, amihez viszont az elsőre is szükség lenne. A nemzetközi irodában viszont ezt csak külön kérvényre adják ki – ráadásul a második oldalt először az itteni kari koordinátorral kell aláíratni, aki teljesen máshol van és más időpontban tart fogadóórát. Már-már azt hiszem, minden kész és el is faxolok mindent, mikor kiderül, hogy a Validation Form-ban véletlenül azt írták, júniusig itt vagyok. Ez a Corvinuson a feje tetejére állítja a világot, kell tehát egy másik. Ráadásul a Learning Agreementnek az első oldalát is el kellett volna faxolni, de azt az itteni egyetem még alá sem írta (június óta). Ismét kari koordinátor, ismét nemzetközi iroda, ekkor már egy másik nyomtatványt is viszek, a tárgyakkal kapcsolatos változások vannak rajta (ugye ez sem megy interneten, csak így). Mikor végre mindent sikerül elfaxolni (ez kb 6 napba telik), akkor jön egy levél az egyetemről hogy minden oké, most már mindjárt elindítják a három hetet (!!!) igénybevevő utalást, csak tegyem már meg, hogy beküldök valakit a nemzetközi irodába, aki elviszi az Agreementet az otthoni kari koordinátorhoz és aláírva vissza. Ezt már igazán nem értem, hogy hogy a lópikulában nem lehet egyetemen belül átküldeni a másik irodába, de már meg sem merem kérdezni, miért. Szóval jelenleg itt tartunk: ha Szityu (khm khm) vagy valaki lesz szíves befáradni a nemzetközi irodába, lehet, hogy három hét múlva már pénzem is lesz.
Nem merem azt mondani, hogy most már mindent lepapíroztunk…

Minden változhat ugyanis. Pont úgy, mint az itteni időjárás, naponta vagy hatszor. Mikor ma reggel felkeltem, hét ágra sütött a nap, de mire lementem a konyhába, megettem a reggeli ham and eggst és ittam egy teát, már orkánerejű szél volt esőfelhőkkel. Elolvastam a híreket, mire kiléptem a házból lehetett olyan 15-18 fok, kellemes szellő és bárányfelhők. Mire elbicikliztem az egyetemre, ismét beborult az ég, az első óra közben már ismét láttam, hogy szakad az eső. De mire vége lett, kellemes kora őszi idő várt, ahogy kiléptem az épületből. A második óra végére megint elkezdett szemerkélni, brutális szél volt (ami azért vicces, mert Dublin dimbes-dombos és a házunk magasabban van, mint az egyetem – a szél meg általában szembefúj, úgyhogy a napi kardio bőven megvan a biciklivel); elmentem a kb 2 percre lévő Sparba, vettem 1-2 dolgot, mire kiléptem, megint sütött a nap. Most bárányfelhős szakasz van. Jósolni nem merek.

Viszont említettem a mai órákat. Hát igen. A heti négy órából álló órarendem első pillantásra egyszerűnek tűnhet, de nem az. Ha összesítem a követelményeket, akkor a félév végére nagyjából húszezer szóban kell különböző esszéket írni, hetente mindenféle memókat, előadásokat tartani, kutatni stb. Újabb papírok, jaj!
Maguk az oktatók meglepően fiatalok, az első órán nehéz is volt eldönteni, hogy ki a tanár, először azt hittem, hogy a mellettem ülő kínai srác, mert ő kinézett vagy 35-nek. De nem, a négy oktatóból a legidősebb Mr. Doyle, aki talán 36-37 lehet, a többiek mind a húszas éveiket tapossák. Az első óra fejlesztéspolitika – itt sikerül nagyon sokat dumálni, részben persze az óra témájához kapcsolódva. „Nem, én akarom elmondani, hogy mi a probléma a kínai gazdasággal, akkor is, ha te onnan származol” meg hasonlók. A mellettem ülő kínai srácot egyébként teljesen lenyűgöztem azzal, hogy járatos vagyok a klasszikus kínai irodalomban, szóval ha bármikor Pekinbe mennék, most már lesz vörös szőnyeg. Mr. Doyle, a másnap reggeli oktató olyan elképesztően gyorsan beszél, hogy csak kapkodom a fejem – ő egyébként a konfliktusok elemzését tanítja. Nem való ez ilyen kora reggelre. Ma sikerült megismernem Mr. Halált, azaz Carl Death-et, aki a regionális tanulmányok nevű tárgyat tanítja (erről kiderül, hogy a régió most éppen Afrika – de hát vatevör). Mr. Deathről kiderül, hogy úgy is ejti a nevét, ahogy azt az ember elvárná, és az egész óra során hosszasan viccelődik azon, hogy őt így hívják (bár Mobutu Sese Sekonak jobb neve van, szerinte). Utána másfél óra kínszenvedés Ecaterina McDonaghhal, aki vagy nagyon izgul, vagy nem előadónak született, de egy mondaton belül legalább háromszor használja a „you know” és/vagy a „kind of” kifejezéseket, ami számomra is baromi idegesítő, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az ittenieknek. Ezen az órán ráadásul egy nagydarab amerikai srác ül mellettem, aki meg meggyőződésem szerint részeg. Viszont itt összeakadok olyan írekkel is, akik Budapesten voltak Erasmusozni (és szerették! bár azt mindenki elismeri, hogy koszos… tegnap egy német srác még egyenesen azt is mondta hogy nem tetszett neki Budapest; az első ilyen német, akivel találkoztam). Ezek tehát az órák – valahogy majd csak keresztülverekszem magam rajtuk. A hetedik hét lesz a nagyon munkás időszak, ekkor még órák sincsenek, mert mindenki a könyvtárban tanul.

Mindezek mellett persze azért nyilván lazítani is lehet, úgy, mint eddig. Mint például az e heti partinkon, ahol sikerült megismernünk a szomszédot – na nem, mint vendéget, hanem mint éjfélkor a rendőrséggel fenyegetőző zavaró tényezőt. Persze szegényt meg lehet érteni, három éve egyetemisták lakják ezt a házat… Mi mindenesetre, ahogy ez a képekből is látszik, jól éreztük magunkat. Most már megvan a standard társaság, akik idejárnak, meg most már végre hoznak is sört, ha jönnek. Ez még nyilván alakul majd, mert jövő héten lesz a klubok napja, ahol csatlakozom néhány sportegyesülethez. Juhú.
Azért itt sem árt, ha figyelmes az ember. Jövő héttől lesz sportközpont-tagságim, így elmentem úszófelszerelést venni. A boltban csak lekaptam egy úszónadrágot a polcról, a pultos srác meg rezzenéstelen arccal beütötte a gépbe, és utána szólt hogy ugye tudom, hogy ez gyerekméret. Volt egy másodperc csönd, aztán azt mondtam, hogy igen, az a kisöcsémnek lesz, de most, hogy mondja, én is vennék egyet. Mikor aztán elmentem felpróbálni, sajnos a próbafülke ajtaján is átszűrődött az egész ottani eladó-csapat hangos röhögése… Nos igen, nem volt őszinte az arcom J Végül aztán persze csak egyet vettem… Nem, NEM a gyerekméretet!
Ha nem akarjuk felbosszantani a szomszédokat, akkor is van néhány lehetőség. Itt van például a kampusz, vagy a városközpont, ami viszont nagyon messze van; erre a lehetőségre találták ki az Autobahn kocsmát, ami viszont csak egy köpés. Kívülről ócska országúti krimónak néz ki, belülről viszont kimondott ír pub, kandalló pattog, golftrófeák vannak kiállítva, minden fából van, kivéve az öreg házaspárokat, akik mindenféle helyi ügyekről beszélnek („hallotta, hogy Colin gyepje megsárgult? micsoda szégyen!”), és mintha ők is a berendezés részei lennének. Jövő héten ide jövök forma-1-et nézni! Ha ugyan el nem utazunk, mert erről is szó van…

A tegnap este képeivel búcsúzik a kissé hosszúra nyúlt mai epizód! To be continued…

#3 Things that fit

2008-09-28T19:30:00.001+01:00

Esti félhomály… Andris megigazítja új kabátját, lesöpör egy-két porszemet, majd határozott léptekkel kilép a Pinewood Grove 20 ajtaján, s az Old Bar felé veszi útját. Háttérzene: Rob Dougan – Clubbed to Death.

Na persze a látszat nem minden, de azért fontos dolog, hölgyeim és uraim. Ha már Dublinban vagyunk, ezt tükrözzük stílusunkkal is, és öltözködjünk úgy, mint a dubliniak. Na persze nem úgy, mint a Dubliners, de illeszkedjünk be és találjuk meg helyünket a városban éppúgy, mint a nemzetközi közösségben. Hiszen mégiscsak tíz napja tart már a dublini kaland! A mai részből kiderül, hogy…

…mekkorát lehet esni a harmatos füvön…
…milyen hideg az Ír Tenger…
…miért van kedve az embernek Swordsben a kardjába dőlni…
…mennyi pénz elverése után pirul ki az ember arca…
…milyen egy bunkó buszsofőr…
…hogyan próbálnak elrettenteni minket a szemeteléstől…
…és persze hogy húsz egyetemista minden körülmények között jól tudja érezni magát!

(képek még mindig ITT, és gyakrabban frissülnek, mint a blog, szóval stay tuned)

Általában meg szoktam bánni a részegen tett ígéreteket, de ez most egy kivétel volt. Csütörtökön ugyanis, mikor Ben feldobta, hogy másnap menjünk el néhányan „egy kastélyba”, azonnal buzgón helyeseltem, még úgy is, hogy tudtam, kb. háromkor fogok lefeküdni. Másnap azonban nem volt probléma a negyed kilences indulással, sőt, igazából még a társaság tip-top feléhez tartoztam. Szóval húszan nyakunkba vettük a környéket és körülnéztünk Malahide-ban. Ez nincs messze, kb. mintha Budapestről Szentendrére utaznánk el, de mégsem Dublin, és sokkal szebb a tengerpartja, mint Dubliné. A vonatjegy egyébként nem drága, kb. mintha busszal mennénk, szóval nem egész négy euró oda-vissza.

Stop. Közlekedés. Korábban már írtam, hogy Dublin közepesen jó közlekedésű város; nos, ezt át kell értékelnem. Közepesen rossz. A helyiek már az orientációs héten figyelmeztettek minket, hogy a buszokat ne is próbáljuk megérteni, mert ők sem értik. Hát, nem is próbálom, de mindenesetre van egy-két bosszantó dolog, amit szívesen kijavítanék. Először is, ha a buszon ülsz, nem tudod hol vagy, kivéve, ha ismered a környéket. Sehol semmit nem jeleznek ki, s a megállókba sincsen jól láthatóan kiírva, mint pl. Angliában; a másik bosszantó dolog a rendszertelenség, s ha ehhez még olyan dolgok párosulnak, mint a minap, mikor ott álltam a buszmegállóban, a busz pedig lelassított, aztán megállás nélkül továbbment, az olyan, mintha Michael Flatley az ember idegein táncolná a Riverdance-t. Ráadásul még meg is nézett – utána remélhetőleg a kitartott középső ujjamat is látta. Nem csoda, hogy vettem egy biciklit. Na de erről később.

Szóval Malahide. Kisváros Dublintól északra, a tengerparton. Az első dolgunk viszont nem a tenger, hanem a másik látnivaló, a hatalmas park és botanikai kert közepén álló kastély. Az idő egyébként továbbra is gyönyörű és meleg (tegnap éjjel mintha esett volna, de nem vagyok benne biztos). Így hát keresztülsétálunk a parkon, vigyázva arra, hogy közben mindent kipróbáljunk, legyen az az ösvény oldalában elhelyezett air-walker készség, vagy az EU-konform játszótér. Ez utóbbi különösen tetszik mindenkinek, szinte jobban, mint maga a kastély, ahol ezek után viszont ildomos lenne, ha gyerekbelépőt vennénk. Sajnos csak egy csoportos kedvezményre futja, és szerintem öt eurót nem ért meg, hogy végignézhettük a Talbot család egykori mindennapjainak kis színhelyét egy pösze teremőr néni tolmácsolásában (aki meggyőződésem szerint egy robot). Mindenesetre a hely gyönyörű, és míg a tárlatvezetésre várunk, focizunk egy fél órát a park gyepén, ahol olyan eséseket mutat be mindenki, amilyeneket még nem láttam, lévén a fű még harmatos (még egy furcsaság Írországból: itt kimondottan jobban focizom, mint otthon; hogy lehet ez?). No, de amiben igazán jó vagyok, az a hülyeségek fogadásból való véghezvitele – s ez még csak most jön!
A park után ugyanis következik a séta a kisvárosban, majd a helyi Starbucks meglátogatása után a tengerpart. Az egész úgy néz ki, mintha Miami Beach-en járnánk, azzal a kis különbséggel, hogy egy lélek sincs a parton, a vízben viszont fókák úszkálnak. Én győzködök mindenkit, hogy ússzunk egyet, aminek végül az lesz a vége, hogy Fabian és Ben rábeszélnek: mindenki fizet nekem egy sört, ha úszom egyet. Az úszástól nem félek, a közszeméremsértéstől viszont igen, szóval a nadrágot csak feltűröm és úgy vetem magam a habok közé a 13-14 fokos tengerbe. Később persze rájövök, hogy ez hülye ötlet volt, mert így kell neki néhány óra, mire megszárad, de ekkor már nincs mit tenni. A sör és a taps viszont megvan, és az új becenevem is („swimmer”) – és képek is vannak. Némi pubozás után vissza Dublinba, majd pedig végig a helyi váciutcán, a Grafton Streeten, ahol megpróbáljuk classy-vá varázsolni magunkat. Belőlem meg persze előjön a Kaufsucht, azaz a vásárlási mánia, és sikerül kétszáz eurót otthagyni a világ legjobb boltjában, a Top Man-ben. De istenem, megéri! Mindezért az enyém egy trendi kabát, amiben vékonynak tűnök, egy kimenős cipő, három póló és egy farmer, amire szükségem volt, mert az otthoni elszakadt. Én egyébként sem tehetek róla… bevittem a cuccokat a próbafülkébe, hogy falszifikáljam a meggyőződésemet, hogy jól állnak, és nem jött össze! („oooh, I look awesome!) Este nyolcra sikerül fáradtan hazaérni, azért persze egy Old Bar még belefér, de a városközpontba már nincs erőm elmenni. Ugyanez áll szombatra is, amikor hárman hajnali háromig játszunk mindenféle hülye játékot, mert egyikünknek sincs kedve a városba menni. Azaz nekem lenne, de olyan helyre, ahova azért nem jönne le velem mindenki. J You guess. Bár el kell mondjam, itt (és Nyugat-Európában) ezt is egészen lazán kezelik. Szombat este valahol magyar parti is volt, ezt Lovastól tudom, akivel továbbra sem sikerült összefutni, de majd egyszer… Viszont még ugyanezen a napon sikerült találkoznom Mattel, az angol orvossal, aki valami véletlen folytán Dublinba költözött – így alkalom nyílt rá, hogy aljas módon röhögjünk az írországi szokásokon.

Ezekbe persze beletartozik egy-két értelmes dolog is. Ilyen például a szemetelés borzalmasan szigorúan való vétele. Ha valaki szemetel, háromszáz euró helyi bírságot fizethet, ha elkapja egy rendőr. A kukákon ilyen feliratok vannak hogy „litter is disgusting – and so are those responsible” (tehát: a szemét gusztustalan, és azok is, akik felelősek érte); a buszmegállóban meg ma láttam egy hirdetést, amin egy nő a tükörben szépnek, a tükör előtt viszont koszosnak látszik, a felirat pedig: „if you behave like a piece of FILTH, that’s how the world sees you” (tehát: ha úgy viselkedsz, mint egy darab MOCSOK, a világ is annak fog látni). Durva. Ráadásul kötelező a szelektív hulladékgyűjtés már a háztartásokban is. A különböző fajtájú szemétért különböző napokon jön a kukás, de szerintem mi eddig ennek a rendszernek a csődje vagyunk. Bár én igyekszem. Asszem a zöld a papír és műanyag, a barna a szerves cucc, a fekete meg a többi. Vagy fordítva? Hmmm, whatever.

Végezetül, ma már kezdem megérezni a dolgos hétköznapokat. Ahogy befejezem ezt a postot, máris megyek szakdolgozatot írni, hétfőn meg egyetem és papírmunka, bár az első órám – Mr. Halállal – csak kedden lesz. A papírmunka viszont muszáj, hogy három hét múlva itt legyen az Erasmusos ösztöndíj. Azért van min spórolni – most már. A busz, mint mondtam, drága és kaotikus, így vettem egy biciklit. Ötven euró volt, remek állapotban, mindössze ki kellett érte menni Swordsbe. Itt a már említett problémák miatt fogalmam sincsen, hol szálltam le a buszról, s mivel utcanév-táblákat a falvakban nem divat kitenni, elég nehéz is volt belőni nagyjából. A helyiek magyar káromkodás-szókincse szerintem jelentősen bővült ma délután. A lényeg mindenesetre az, hogy megvan, sőt fel is lett avatva egy kb. húsz kilométeres túrával Swordsből haza. Ez szintén megér egy misét – egy ideig ugyanis az autópályán kell menni, és minél távolabb van az ember a városközponttól, annál kevesebb bicikliút van. Ezek ráadásul teljesen rendszertelenül – egyszer az út egyik oldalán, egyszer a másikon, van, hogy mindkettőn, de a legviccesebb az, mikor hirtelen (jelzőtábla nélkül!) elfogy, és az ember egy hatsávos körforgalom közepén találja magát. Mindenesetre ezzel az ötven euróval jelentős összegeket spóroltam meg, lévén egy havi diákjegy nyolcvan euró. Hát ezt nekik nyolcvan euró!

Ezzel zárul ma esti epizódunk – Andris a hátsó kertben elhelyezi az új biciklit, fújtat, majd ismét classy ruhába öltözik, mert meg kell adni a módját! To be continued…

#2 Engineering Lifestyle

2008-09-25T18:15:00.000+01:00

Éjszaka… Kamera fentről beúszik a Pinewood Grove-ra, terasz, egy csomó ember… Háttérzene: Kaiser Chiefs – I predict a riot…
Nos igen, parti-központ lett kis otthonunkból, de persze nemcsak ez volt a fontos az elmúlt napokban. Mióta ideérkeztem, olyan kevés idő alatt sikerült annyi embert megismerni, hogy komolyan mondom, ha a kultúrsokk nem, akkor ez fog odatenni… Persze csak viccelek, igazából nagyon is jó ez, szóval indítsuk el a mai epizódot, amelyből kiderül, hogy…

…Írországban maga a Halál is taníthat az egyetemeken…
…az írek általában részegek…
…milyen bonyolult bankszámlát nyitni…
…milyen egyszerű házibulit szervezni…
…hogy szoktatható az ember füle a nyolcmillió-féle akcentushoz…
…mit fogok teljesíteni harminc kreditért…
…és végül hogy hogy lesz belőlem sportember a szemeszter végére.

(Képek még mindig ITT, tudom, a legtöbbje túlexponált de ma már végre be tudtam állítani rendesen a gépet, szóval a többi jobb lesz)

Kétezer cserediák van az egyetemen. Ismétlem megint, kétezer! Ez azt jelenti, hogy ha minden nap csak négyet ismerek meg, akkor sem végzek a félév végére. És akkor még nem is beszéltem az írekről. Ó igen, az írek! Közvetlenek, néha pofátlanok és nagyon barátságosak. És hihetetlen gyorsan beszélnek angolul; valamint általában részegek, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Az eddig megismert szimpatikus írek közül Mike, akinek nagy álma, hogy eljusson a Szigetre, Callum, akinek háromszor kellett bemutatkozni de mindháromszor hosszasan kért elnézést, valamint Ross szinte folyamatosan buliznak. De ez persze eddig velünk is így volt. Egyedül a tegnap este volt nyugis, mert már kellett egy kis változatosság az eddigi „kettőkor fekszem, hétkor kelek” életritmushoz. De erre azonnal visszatérünk. Addig is, az új szereplők, a teljesség igénye nélkül, csupán válogatva. Itt van például Lucy, akibe David első látásra beleszeretett, pedig csak tizenhét éves (de a klubba járást azért így is megoldja valahogy); Alíszija, az orosz lány, aki meg szerintem belém szeretett, mert mondtam neki két Ahmatova-verset. Aztán itt van Ben, a mindig vidám, mindig dumáló, mindenkivel barátkozó német, messze az egyik legjobb arc azok közül, akikkel eddig találkoztam; de említhetném még a japán srácot, akinek nem tudom a nevét de valahogy mindig odakerül hozzánk, Pierre-Alaint, Delphine haverját, vagy Mathieu-t, a nagyon barátságos, nagyon nagyvonalú francia kosarast. De mondom,a lista még nem teljes, vannak itt hozzánk csapódó lányok New Yorkból, hangosan vitatkozó mexikóiak, vagy éppen a házigazdák, a barátságos, de állandóan cigit kunyeráló írek.
A cigi nélküliség az új életmód része itt. Hét és fél euró egy doboz, szóval ennyit nem ér meg, hogy legyen valami az ital mellé a kezemben. Ráadásul mindenféle új szokásokat kezdek felvenni, mióta itt vagyok. Először is reggel reggelizem. Kiadósat. Tojás, sonka, joghurt, néha lekváros kenyér. A helyi Tescoban ugyanis lehet előre felszeletelt, reggelire való sonkákat venni. De nem is csak ez, reggel hétkor körbefutom a környéket, mert egyelőre nagyon jó az idő (touch wood); komolyan, mióta itt vagyunk, még nem esett. Kezdenek ír problémáim lenni, például „Oh, feck, elfogyott a tej, hogy iszom így teát?” vagy „What the hell, ez már a last call?”. Szóval ez például új.
Új az egyetem is, amelyet végre megnézhettünk, sőt, már elég sokat is voltunk ott, annak ellenére, hogy az orientációs hét eddig az unalomig ismételgetett tudnivalók újra és újra elismétlésével telt. Az egyetem viszont új és szép és nagy. Tényleg rengeteg időt el lehet tölteni. Néhány szó róla: először is, nincs messze, kb 15-20 perc séta és minden együtt van. Az összes kar, összes épület, az egyetemnek saját bankfiókja, bevásárlóközpontja (ahol frissen készített szendvicset meg mindenféle egzotikus cuccból facsart levet lehet venni), bárja, sportközpontja, sőt színháza van! Ide megyek pl. ma este egy comedy night-ra. A bár két részből áll, van old és new bar, ez a berendezést minősíti, nem a színvonalat. Van egy remekül felszerelt könyvtár, wifi mindenhol és étterem vagy büfé is minden épületben. Az épületek maguk egyébként rondák, nagyrészt vöröstéglából vannak, de hát ezt már megszoktuk itt. Egyszóval: el lehet itt lenni, főleg ha majd csatlakozom a klubokhoz és társaságokhoz. Ez csak négy euróba kerül tanévente, szóval vagy három-négy ilyet tervezek. Pl. a karate-klubot; de el fogok kezdeni kenuzni is, itt már ki is néztem az első néhány rendezvényt: a Liffey folyón fogunk evezni majd valamikor októberben (október első hetében lehet csatlakozni). Természetesen a kart-klubhoz is csatlakozom, mert miért ne. És még LGBT társaság is van, ebben a kérdésben az írek hihetetlenül nyitottak, bár Dublinnak ezt az oldalát még nem sikerült feltérképeznem (mindenesetre jelentkező akad).
Szóval minden nap valami, addig már unalomig elismételt információ, aztán este buli az old bar-ban, vagy valahol a környéken. Éjfélkor viszont záróra, szóval hamar kell odamenni. Vagy utána máshol folytatni. Ilyenkor terelődik a figyelem a Boogle Mansion-ra (a mi házunkra). Tegnapelőtt például vagy negyven ember volt itt, new yorkitól oszakaiig, stockholmitól fokvárosiig. Ez már lehet, hogy a szomszédoknak is sok egy kicsit.
Na azért emellett folyik (majd) a tanulás is a jövő héttől: megkaptuk a diákigazolványt, felvettük az órákat. Némileg hihetetlennek tűnik, de harminc kreditért mindössze négy (!) duplaórám lesz hetente, ami azt jelenti, hogy három napom teljesen szabad, és nagyjából a többi is. Aztán meglátjuk, hogyan lesz a klubokkal. Viszont azon már most jót röhögtem, hogy az egyik oktatóm neve C. Death. Jó lesz nála vizsgázni, lehet, hogy kaszát is hord. Ja igen; vizsgáznom semmiből nem kell, continuous assessment alapján osztályoznak. J Jó mi?
Amilyen egyszerű házibulit rendezni („come to our place, you’re welcome!”), annyira bonyolult a papírmunka. Bár mindenki nagyon segítőkész, egész eddig nem sikerült bankszámlát nyitni, mert négy papír kell hozzá, ezeket ide-oda kell hurcolászni a bank, az egyetem és a főbérlő között, hogy minden mindenhol ki legyen töltve. Számla viszont kell, mert az összes számlát neten kell befizetni. És valami hasonló van az összes fontosabb papírral…
Visszatérve megint a társasági eseményekhez; most, hogy már mindenki ismerős kis otthonunkban, természetesen mi is népszerűek vagyunk itt az ifjúság körében. Én vagyok például a sok nyelven beszélő srác, legalábbis mindenki mindenki másnak így mutat be. Ilyenkor én mindig azt mondom hogy ááá, nem sok ez egyáltalán, magamban meg elégedetten nevetgélek. Szóval egy szó mint száz: a társasági élet nem olcsó itt. Egy sör a pubokban öt euró körül van, a viszki még ennél is drágább (de valami elképesztően jó, tényleg!); na és akkor még itt vannak a vendégek, akik felisszák az ember összes tartalékát, és csak néhányan hoznak helyette másikat. Ha ez nem lenne, még egész olcsó lenne itt az élet. nagyjából 45-50 euróból hetente pl. megvan a kaja. A szórakozás a drága!
Ma mondjuk jól szórakoztunk és teljesen ingyen volt. Az egyetem befizetett minden új cserediákot egy dublini busztúrára, ahol többek közt megnéztük a belvárost töviről-hegyire, valamint voltunk a Guinness-gyárban és a Phoenix-parkban is ahol az elnök (meg az amerikai nagykövet) lakik. Kicsit mondjuk gáz volt turistának érezni magam egy olyan városban, amit már többé-kevésbé a magaménak tekintek…
Ennyit mára, jön majd a folytatás, és biztos még izgalmasabb lesz, ha veszek egy biciklit és ha elmegyek vidékre, ahová már hívtak. Szóval végezetül kísérjük végig a kamerával a néhány fiatalembert, akik ráérősen végigsétálnak a Pinewood Grove-on, hogy a Helix Theatre felé vegyék útjukat. To be continued…

#1 The Boogle Mansion

2008-09-22T10:00:00.000+01:00

Ireland, Ireland, Ireland… Hát nem egy Nagy-Britannia, de azért sok mindenben hasonlít. Üdvözlünk mindenkit szappanoperánk e heti, induló epizódjában, mondhatni pilot-jában. A mai részben kiderül, hogy...

…mennyit kell sétálni, hogy az ember kijusson a dublini reptérről…

…milyen jólesik a Smithwick márkájú sör a pubokban…

…hol is van Dublin központja és hogy lehet onnan hazajutni éjjel…

…hogy lehet megtalálni álmaink írországi házát mindössze egy nap alatt…

…mi is az a caps...

…miért ne függetleníttessünk telefont arabokkal…

…és persze hogy a pálinkát nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki szereti!

Ha érdekli mindez önöket, maradjanak velünk! Ha nem, akkor lapozzanak bátran tovább, de azért feck you! Hogy vizualis elmenyekben is reszuk lehessen, ime a kepek (egyelore csak ennyi mert netcafebol nehez feltolteni de majd alakul):

Kezdjük azzal, hogy a Ryanairrel nehéz Írországba megérkezni. Először is a leszállás után elfeledkeznek az emberről, így még fél órát álldogálhat a gépben, másrészt a dublini reptér gyönyörű szép kör alakú folyosóján végig kell futkorászni, hogy megkapjam a csomagomat. Közben persze folyamatos feliratok arról hogy mindjárt megkapod a csomagod, már nincs sok hátra, ne félj, lesz csomag, csak 800 méter még és így tovább. A városba való bebuszozás után az O’Connell Street sarkán találom magam, ahol máris vár Vojtech, így a csomagok lepakolást követően indulhatunk is a Temple Barba, ez az itteni Soho. Az asztalnál vidám társaság ül, így gyorsan be is mutatnám lelkes úttörőcsapatunkat, mondhatni a Guinness őrsöt. Itt van tehát Vojtech Csehországból. Ő az informatikusok mintapéldánya (bocs, Tamás): nagydarab, önbizalomnövelő kecskeszakállal, valamint egy, a kezéhez nőtt pléjsztésönnel. Aztán itt van Peter, a világpolgár, valahonnan Nyugat-Németországból, de igazából mindegy is, hogy honnan, hiszen még annakidején Kazahsztánban született, remekül beszél franciául és angolul, valamint Svájcban tervezi a letelepedést; mindehhez olyan fejjel, hogy simán le lehet vágni, hogy nézhetett volna ki Petőfi, ha megöregszik. No és akkor a franciák: itt van David, a hangulatfelelős, aki mindig mindenben benne van, (egyfajta francia Cojó), Julien, a focista, aki egy dologtól tud igazán felpörögni: ha valaki valami rosszat találna mondani az FC Lyon-ra, valamint Adrien, aki angolul csendes, de a nyakamat rá hogy franciául sem beszélne többet. Ennek ellenére ő találta a házat.

Igen, a ház! Hagyjuk most hát magukra a hat fiatalembert akik a Temple Bar egyik, külföldiek által frekventált pubjában isszák a jófajta söröket, és vessük tekintetünket fél nappal későbbre és néhány kilométerrel északabbra. Itt ugyanis, Glasnevin kerület egy csendes kertvárosi utcájában, a Pinewood Grove-on éppen ezekben a pillanatokban fejezik be a húszas szám felújítását: ez a mi kis otthonunk.

View Larger Map
Kicsi? Egyáltalán nem. Hat tökéletesen felszerelt gyönyörű hálószoba, nagy, szintén teljesen berendezett konyha, ebédlő, kandallós nappali. Plusz egy egyelőre még eléggé ramaty állapotban lévő kert, és néhány bicikli (igaz, azok közül csak egy használható…). Ez a miénk. Legalábbis a következő néhány hónapra. Igaz, a tulaj, Noel, aki lazán egy órát késik, egy évről tudott, de hát vatevör. Valahogy megbeszéljük vele, hogy januárban visszatérünk a dologra, kifizetjük a letétet és a szeptember végére külön megállapított bért és indulhat a szobák elosztása. Közgázosok, figyelem! Megéri játékelméletet hallgatni, mert ügyes taktikával megszereztem az ár/érték arányban legjobb szobát úgy, hogy még nem is kell érte olyan sokat fizetni (mivel a külön méretek miatt nem egyformán fizetjük a lakbért). Kicsit furcsa az „ügyes” szót egy mondatban használni azzal hogy „én”, de tényleg így volt.

Mindezek után vissza a csomagokért a központba, amelyről e helyütt hadd ejtsek pár szót. Pénteken, még a lakásnézés előtt ugyanis Vojtechhel megpróbáltuk elnavigálni magunkat a városközpontig, de két óra alatt sem sikerült, igaz, mindezt térkép nélkül tettük. Dublin olyan hely, ahol Párizzsal ellentétben még egy hónap múlva is el fogok tévedni hébe-hóba. Kicsi, kaotikus város, közepesen jó közlekedéssel, rengeteg, vöröstéglából épült házzal és épülettel, és kicsi, földszintes boltokkal, ahol az emeleten ott lakik a tulaj. Mintha Kisinyovot és Londont kereszteznénk egymással. Miért is mondom ezt? Londonból itt van a balra tarts, a kis boltok, a sokszor kilométer hosszan sorakozó egyen-házak, az emeletes buszok; Kisinyovból pedig a káosz. A közlekedési lámpák például semmilyen rendszert nem követnek. Ahogy lelépsz a járdáról, szinte azonnal kigyúl a sárga fény, hogy most már ne lépj le; az autós- és a gyalogos lámpák szinte alig vannak összehangolva, aminek köszönhetően a dubliniak persze le sem szarják a piros jelzést, akkor lépnek le, ha körülnéztek. A külvárosok patyolattiszták, a belváros viszont nem, leginkább csikkek borítják az utcákat. No és igen, a központ: mivel Dublinnak nincs főtere, főutcája, hanem több fontosabb utca van, gyakorlatilag lehetetlen konkrét városközpontot találni. Igazán még emlékművek vagy nagyobb épületek sincsenek, az O’Connel St. közepén például van egy hatalmas nagy, tű alakú vasdorong, oszt’ jó napot. Így aztán két óra keresgélés után jobbnak láttuk betérni egy pubba és elsírni egy korsó sörnek a vállalkozásunk kudarcát. A sörök közül egyébként a Smithwick a legjobb, legalábbis eddig, ezt tanácsolom minden ide utazónak.

Szóval este busszal vissza Glasnevinbe. A jegy másfél euró, végül is annyira nem sok, mindezért viszont megtekinthetjük az „itt érvényesítse a jegyét” feliratot az EU három, véletlenszerűen kiválasztott nyelvén. Egyelőre láttam már litvánt és románt is, magyarul még nem, de majd figyelek.

Első este irány a helyi Tesco, ahol háromszáz euró értékben vásároljuk meg a „kezdőcsomagot”, ami kaja, pia, konyhai és fürdőszobai cuccok, valamint sör, sör és sör. Szerencsére nem ritka errefelé a kisbuszos taxis, szóval igazából még meg sem lepődnek rajtunk. A nagydarab taxis amúgy sem egyszerű ember, hazafelé azt is megtudjuk, hogy a bátyja légionista volt (bár ezt senki nem kérdezte).

Este hosszas ivászat, egész hajnali háromig (legalábbis ami engem illet), különböző ivós játékok során kiderül, hogy a pálinkát mindenki szereti, tökmindegy, honnan jött, és ugyanúgy be is rúg tőle mint bárki más. Kiderül, hogy David shotokan karate-mester, amely komoly gondolkodásra késztet, mármint, hogy elkezdjem-e ismét e tudományt művelni. De nincs időm sokat tipródni ezen, mert David másban is mesteri, ez a caps, amiben a másik sörösüvegének szájára tett kupakot kell ledobni egy kupakkal. Kicsit fáradt vagyok már ekkor, szóval öt-nullnál feladom, de mindez azóta is piszkálja az agyam, szóval ha mást nem is, ezt biztos megtanulom a félév végére. Reggelenként egy órát gyakorlom. Szerelmet vallani franciául versben viszont már most is tudok, Delphine-nek, a belga lánynak, aki erre az estére ugrott be hozzánk. Persze mindez nyilván műveltségem csillogtatására van kihegyezve. Az egyetemet eddig egyébként egyszer láttuk, távolról. Na mindegy. Nem is azért vagyunk itt.

Szombaton tizenegy felé megy a felkelés, szerencsére nekem elég reggelire egy pirítós, ellentétben mondjuk Peterrel, aki minden reggel ragaszkodik a „full Irish breakfast”-höz, ami gyakorlatilag „full English breakfast”, csak itt ugye nem szeretik az angolokat. Rövid tötymörgés után Vojtechhel ismét a városba indulunk, telefont függetleníttetni, meg mert a hostel, ahol csütörtökön aludtunk, még tartozik egy kis pénzzel. A függetlenítés végül negyven euró, és még a memóriakártyámat is lenyúlja Mr. Zaki, vagy valami ismerőse, aki a konkrét munkát csinálta (mikor rákérdeztünk, hosszasan komoran maga elé bámult, mintha csak azt mondta volna „bazmeg ez a Juszuf, már megint lenyúlt egy kártyát). Legalábbis először ezt hisszük, de az effendi meglepő mód becsületes, és fél óra múlva ránk telefonál, hogy megvan a kártya, menjek be érte másnap. A telefon legalább működik az ír kártyával, igaz, az egyenleg feltöltéséhez háromszor kell minden adatomat lebetűznöm az ügyfélszolgálatos csajnak (nehéz Dublinban magyarnak lenni!)

Mire visszaérünk a Pinewood Grove-ra (ami egyébként névre és kinézetre is tiszta Wisteria Lane), kiderül, hogy a srácok bizony estére barbecue-t szerveztek a teljes dublini Erasmus-különítménynek, szóval szép estére készülhetünk, különösen, hogy a sütő rácsait utoljára talán a világháborúban tisztították, és ahogy e sorokat írom, az ablakon keresztül látom, hogy sem Julien, sem Adri nem igazán ért a szabadban való tüzelés nyelvén. Itt állunk most, szombat este fél nyolc körül.

Update: attól eltekintve, hogy a kés-és villahasználatot egyikünk sem forszírozza, pöpec kis barbecue-t sikerült összeütni. Most már vasárnap délután van, túl vagyunk egy éjjeli partin a South William’s pubban, és még hazajutni is sikerült, annak ellenére, hogy ez Dublinban gyakorlatilag lehetetlen. Éjjeli busz elvétve akad, és az összes taxi foglalt. Így aztán csak ötre sikerül hazaérni, s mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, nem úgy Adri, aki kipróbálja, milyen messze van gyalog a ház a központtól. Nagyon. És ez csak fokozódik, ha az ember eltéved. Szóval ma is tanultunk valamit. Tegnap egyébként tényleg részt vett az itteni partin a cserediákok krémje. Például Angela Ausztriából, aki magyarul is tud. Na és persze megint elfogyott egy tálca sör – drága lesz ez! Igaz, a boltban csak másfél-két euró egy üveg.

Jön az esőfelhő a tenger felől, mi welcome partyra megyunk, a kamera meg eltávolít a kis, fenyőfákkal övezett kertről. To be continued…