Esti félhomály… Andris megigazítja új kabátját, lesöpör egy-két porszemet, majd határozott léptekkel kilép a Pinewood Grove 20 ajtaján, s az Old Bar felé veszi útját. Háttérzene: Rob Dougan – Clubbed to Death.
Na persze a látszat nem minden, de azért fontos dolog, hölgyeim és uraim. Ha már Dublinban vagyunk, ezt tükrözzük stílusunkkal is, és öltözködjünk úgy, mint a dubliniak. Na persze nem úgy, mint a Dubliners, de illeszkedjünk be és találjuk meg helyünket a városban éppúgy, mint a nemzetközi közösségben. Hiszen mégiscsak tíz napja tart már a dublini kaland! A mai részből kiderül, hogy…
…mekkorát lehet esni a harmatos füvön…
…milyen hideg az Ír Tenger…
…miért van kedve az embernek Swordsben a kardjába dőlni…
…mennyi pénz elverése után pirul ki az ember arca…
…milyen egy bunkó buszsofőr…
…hogyan próbálnak elrettenteni minket a szemeteléstől…
…és persze hogy húsz egyetemista minden körülmények között jól tudja érezni magát!
(képek még mindig ITT, és gyakrabban frissülnek, mint a blog, szóval stay tuned)
Általában meg szoktam bánni a részegen tett ígéreteket, de ez most egy kivétel volt. Csütörtökön ugyanis, mikor Ben feldobta, hogy másnap menjünk el néhányan „egy kastélyba”, azonnal buzgón helyeseltem, még úgy is, hogy tudtam, kb. háromkor fogok lefeküdni. Másnap azonban nem volt probléma a negyed kilences indulással, sőt, igazából még a társaság tip-top feléhez tartoztam. Szóval húszan nyakunkba vettük a környéket és körülnéztünk Malahide-ban. Ez nincs messze, kb. mintha Budapestről Szentendrére utaznánk el, de mégsem Dublin, és sokkal szebb a tengerpartja, mint Dubliné. A vonatjegy egyébként nem drága, kb. mintha busszal mennénk, szóval nem egész négy euró oda-vissza.
Stop. Közlekedés. Korábban már írtam, hogy Dublin közepesen jó közlekedésű város; nos, ezt át kell értékelnem. Közepesen rossz. A helyiek már az orientációs héten figyelmeztettek minket, hogy a buszokat ne is próbáljuk megérteni, mert ők sem értik. Hát, nem is próbálom, de mindenesetre van egy-két bosszantó dolog, amit szívesen kijavítanék. Először is, ha a buszon ülsz, nem tudod hol vagy, kivéve, ha ismered a környéket. Sehol semmit nem jeleznek ki, s a megállókba sincsen jól láthatóan kiírva, mint pl. Angliában; a másik bosszantó dolog a rendszertelenség, s ha ehhez még olyan dolgok párosulnak, mint a minap, mikor ott álltam a buszmegállóban, a busz pedig lelassított, aztán megállás nélkül továbbment, az olyan, mintha Michael Flatley az ember idegein táncolná a Riverdance-t. Ráadásul még meg is nézett – utána remélhetőleg a kitartott középső ujjamat is látta. Nem csoda, hogy vettem egy biciklit. Na de erről később.
Szóval Malahide. Kisváros Dublintól északra, a tengerparton. Az első dolgunk viszont nem a tenger, hanem a másik látnivaló, a hatalmas park és botanikai kert közepén álló kastély. Az idő egyébként továbbra is gyönyörű és meleg (tegnap éjjel mintha esett volna, de nem vagyok benne biztos). Így hát keresztülsétálunk a parkon, vigyázva arra, hogy közben mindent kipróbáljunk, legyen az az ösvény oldalában elhelyezett air-walker készség, vagy az EU-konform játszótér. Ez utóbbi különösen tetszik mindenkinek, szinte jobban, mint maga a kastély, ahol ezek után viszont ildomos lenne, ha gyerekbelépőt vennénk. Sajnos csak egy csoportos kedvezményre futja, és szerintem öt eurót nem ért meg, hogy végignézhettük a Talbot család egykori mindennapjainak kis színhelyét egy pösze teremőr néni tolmácsolásában (aki meggyőződésem szerint egy robot). Mindenesetre a hely gyönyörű, és míg a tárlatvezetésre várunk, focizunk egy fél órát a park gyepén, ahol olyan eséseket mutat be mindenki, amilyeneket még nem láttam, lévén a fű még harmatos (még egy furcsaság Írországból: itt kimondottan jobban focizom, mint otthon; hogy lehet ez?). No, de amiben igazán jó vagyok, az a hülyeségek fogadásból való véghezvitele – s ez még csak most jön!
A park után ugyanis következik a séta a kisvárosban, majd a helyi Starbucks meglátogatása után a tengerpart. Az egész úgy néz ki, mintha Miami Beach-en járnánk, azzal a kis különbséggel, hogy egy lélek sincs a parton, a vízben viszont fókák úszkálnak. Én győzködök mindenkit, hogy ússzunk egyet, aminek végül az lesz a vége, hogy Fabian és Ben rábeszélnek: mindenki fizet nekem egy sört, ha úszom egyet. Az úszástól nem félek, a közszeméremsértéstől viszont igen, szóval a nadrágot csak feltűröm és úgy vetem magam a habok közé a 13-14 fokos tengerbe. Később persze rájövök, hogy ez hülye ötlet volt, mert így kell neki néhány óra, mire megszárad, de ekkor már nincs mit tenni. A sör és a taps viszont megvan, és az új becenevem is („swimmer”) – és képek is vannak. Némi pubozás után vissza Dublinba, majd pedig végig a helyi váciutcán, a Grafton Streeten, ahol megpróbáljuk classy-vá varázsolni magunkat. Belőlem meg persze előjön a Kaufsucht, azaz a vásárlási mánia, és sikerül kétszáz eurót otthagyni a világ legjobb boltjában, a Top Man-ben. De istenem, megéri! Mindezért az enyém egy trendi kabát, amiben vékonynak tűnök, egy kimenős cipő, három póló és egy farmer, amire szükségem volt, mert az otthoni elszakadt. Én egyébként sem tehetek róla… bevittem a cuccokat a próbafülkébe, hogy falszifikáljam a meggyőződésemet, hogy jól állnak, és nem jött össze! („oooh, I look awesome!) Este nyolcra sikerül fáradtan hazaérni, azért persze egy Old Bar még belefér, de a városközpontba már nincs erőm elmenni. Ugyanez áll szombatra is, amikor hárman hajnali háromig játszunk mindenféle hülye játékot, mert egyikünknek sincs kedve a városba menni. Azaz nekem lenne, de olyan helyre, ahova azért nem jönne le velem mindenki. J You guess. Bár el kell mondjam, itt (és Nyugat-Európában) ezt is egészen lazán kezelik. Szombat este valahol magyar parti is volt, ezt Lovastól tudom, akivel továbbra sem sikerült összefutni, de majd egyszer… Viszont még ugyanezen a napon sikerült találkoznom Mattel, az angol orvossal, aki valami véletlen folytán Dublinba költözött – így alkalom nyílt rá, hogy aljas módon röhögjünk az írországi szokásokon.
Ezekbe persze beletartozik egy-két értelmes dolog is. Ilyen például a szemetelés borzalmasan szigorúan való vétele. Ha valaki szemetel, háromszáz euró helyi bírságot fizethet, ha elkapja egy rendőr. A kukákon ilyen feliratok vannak hogy „litter is disgusting – and so are those responsible” (tehát: a szemét gusztustalan, és azok is, akik felelősek érte); a buszmegállóban meg ma láttam egy hirdetést, amin egy nő a tükörben szépnek, a tükör előtt viszont koszosnak látszik, a felirat pedig: „if you behave like a piece of FILTH, that’s how the world sees you” (tehát: ha úgy viselkedsz, mint egy darab MOCSOK, a világ is annak fog látni). Durva. Ráadásul kötelező a szelektív hulladékgyűjtés már a háztartásokban is. A különböző fajtájú szemétért különböző napokon jön a kukás, de szerintem mi eddig ennek a rendszernek a csődje vagyunk. Bár én igyekszem. Asszem a zöld a papír és műanyag, a barna a szerves cucc, a fekete meg a többi. Vagy fordítva? Hmmm, whatever.
Végezetül, ma már kezdem megérezni a dolgos hétköznapokat. Ahogy befejezem ezt a postot, máris megyek szakdolgozatot írni, hétfőn meg egyetem és papírmunka, bár az első órám – Mr. Halállal – csak kedden lesz. A papírmunka viszont muszáj, hogy három hét múlva itt legyen az Erasmusos ösztöndíj. Azért van min spórolni – most már. A busz, mint mondtam, drága és kaotikus, így vettem egy biciklit. Ötven euró volt, remek állapotban, mindössze ki kellett érte menni Swordsbe. Itt a már említett problémák miatt fogalmam sincsen, hol szálltam le a buszról, s mivel utcanév-táblákat a falvakban nem divat kitenni, elég nehéz is volt belőni nagyjából. A helyiek magyar káromkodás-szókincse szerintem jelentősen bővült ma délután. A lényeg mindenesetre az, hogy megvan, sőt fel is lett avatva egy kb. húsz kilométeres túrával Swordsből haza. Ez szintén megér egy misét – egy ideig ugyanis az autópályán kell menni, és minél távolabb van az ember a városközponttól, annál kevesebb bicikliút van. Ezek ráadásul teljesen rendszertelenül – egyszer az út egyik oldalán, egyszer a másikon, van, hogy mindkettőn, de a legviccesebb az, mikor hirtelen (jelzőtábla nélkül!) elfogy, és az ember egy hatsávos körforgalom közepén találja magát. Mindenesetre ezzel az ötven euróval jelentős összegeket spóroltam meg, lévén egy havi diákjegy nyolcvan euró. Hát ezt nekik nyolcvan euró!
Ezzel zárul ma esti epizódunk – Andris a hátsó kertben elhelyezi az új biciklit, fújtat, majd ismét classy ruhába öltözik, mert meg kell adni a módját! To be continued…
Na persze a látszat nem minden, de azért fontos dolog, hölgyeim és uraim. Ha már Dublinban vagyunk, ezt tükrözzük stílusunkkal is, és öltözködjünk úgy, mint a dubliniak. Na persze nem úgy, mint a Dubliners, de illeszkedjünk be és találjuk meg helyünket a városban éppúgy, mint a nemzetközi közösségben. Hiszen mégiscsak tíz napja tart már a dublini kaland! A mai részből kiderül, hogy…
…mekkorát lehet esni a harmatos füvön…
…milyen hideg az Ír Tenger…
…miért van kedve az embernek Swordsben a kardjába dőlni…
…mennyi pénz elverése után pirul ki az ember arca…
…milyen egy bunkó buszsofőr…
…hogyan próbálnak elrettenteni minket a szemeteléstől…
…és persze hogy húsz egyetemista minden körülmények között jól tudja érezni magát!
(képek még mindig ITT, és gyakrabban frissülnek, mint a blog, szóval stay tuned)
Általában meg szoktam bánni a részegen tett ígéreteket, de ez most egy kivétel volt. Csütörtökön ugyanis, mikor Ben feldobta, hogy másnap menjünk el néhányan „egy kastélyba”, azonnal buzgón helyeseltem, még úgy is, hogy tudtam, kb. háromkor fogok lefeküdni. Másnap azonban nem volt probléma a negyed kilences indulással, sőt, igazából még a társaság tip-top feléhez tartoztam. Szóval húszan nyakunkba vettük a környéket és körülnéztünk Malahide-ban. Ez nincs messze, kb. mintha Budapestről Szentendrére utaznánk el, de mégsem Dublin, és sokkal szebb a tengerpartja, mint Dubliné. A vonatjegy egyébként nem drága, kb. mintha busszal mennénk, szóval nem egész négy euró oda-vissza.
Stop. Közlekedés. Korábban már írtam, hogy Dublin közepesen jó közlekedésű város; nos, ezt át kell értékelnem. Közepesen rossz. A helyiek már az orientációs héten figyelmeztettek minket, hogy a buszokat ne is próbáljuk megérteni, mert ők sem értik. Hát, nem is próbálom, de mindenesetre van egy-két bosszantó dolog, amit szívesen kijavítanék. Először is, ha a buszon ülsz, nem tudod hol vagy, kivéve, ha ismered a környéket. Sehol semmit nem jeleznek ki, s a megállókba sincsen jól láthatóan kiírva, mint pl. Angliában; a másik bosszantó dolog a rendszertelenség, s ha ehhez még olyan dolgok párosulnak, mint a minap, mikor ott álltam a buszmegállóban, a busz pedig lelassított, aztán megállás nélkül továbbment, az olyan, mintha Michael Flatley az ember idegein táncolná a Riverdance-t. Ráadásul még meg is nézett – utána remélhetőleg a kitartott középső ujjamat is látta. Nem csoda, hogy vettem egy biciklit. Na de erről később.
Szóval Malahide. Kisváros Dublintól északra, a tengerparton. Az első dolgunk viszont nem a tenger, hanem a másik látnivaló, a hatalmas park és botanikai kert közepén álló kastély. Az idő egyébként továbbra is gyönyörű és meleg (tegnap éjjel mintha esett volna, de nem vagyok benne biztos). Így hát keresztülsétálunk a parkon, vigyázva arra, hogy közben mindent kipróbáljunk, legyen az az ösvény oldalában elhelyezett air-walker készség, vagy az EU-konform játszótér. Ez utóbbi különösen tetszik mindenkinek, szinte jobban, mint maga a kastély, ahol ezek után viszont ildomos lenne, ha gyerekbelépőt vennénk. Sajnos csak egy csoportos kedvezményre futja, és szerintem öt eurót nem ért meg, hogy végignézhettük a Talbot család egykori mindennapjainak kis színhelyét egy pösze teremőr néni tolmácsolásában (aki meggyőződésem szerint egy robot). Mindenesetre a hely gyönyörű, és míg a tárlatvezetésre várunk, focizunk egy fél órát a park gyepén, ahol olyan eséseket mutat be mindenki, amilyeneket még nem láttam, lévén a fű még harmatos (még egy furcsaság Írországból: itt kimondottan jobban focizom, mint otthon; hogy lehet ez?). No, de amiben igazán jó vagyok, az a hülyeségek fogadásból való véghezvitele – s ez még csak most jön!
A park után ugyanis következik a séta a kisvárosban, majd a helyi Starbucks meglátogatása után a tengerpart. Az egész úgy néz ki, mintha Miami Beach-en járnánk, azzal a kis különbséggel, hogy egy lélek sincs a parton, a vízben viszont fókák úszkálnak. Én győzködök mindenkit, hogy ússzunk egyet, aminek végül az lesz a vége, hogy Fabian és Ben rábeszélnek: mindenki fizet nekem egy sört, ha úszom egyet. Az úszástól nem félek, a közszeméremsértéstől viszont igen, szóval a nadrágot csak feltűröm és úgy vetem magam a habok közé a 13-14 fokos tengerbe. Később persze rájövök, hogy ez hülye ötlet volt, mert így kell neki néhány óra, mire megszárad, de ekkor már nincs mit tenni. A sör és a taps viszont megvan, és az új becenevem is („swimmer”) – és képek is vannak. Némi pubozás után vissza Dublinba, majd pedig végig a helyi váciutcán, a Grafton Streeten, ahol megpróbáljuk classy-vá varázsolni magunkat. Belőlem meg persze előjön a Kaufsucht, azaz a vásárlási mánia, és sikerül kétszáz eurót otthagyni a világ legjobb boltjában, a Top Man-ben. De istenem, megéri! Mindezért az enyém egy trendi kabát, amiben vékonynak tűnök, egy kimenős cipő, három póló és egy farmer, amire szükségem volt, mert az otthoni elszakadt. Én egyébként sem tehetek róla… bevittem a cuccokat a próbafülkébe, hogy falszifikáljam a meggyőződésemet, hogy jól állnak, és nem jött össze! („oooh, I look awesome!) Este nyolcra sikerül fáradtan hazaérni, azért persze egy Old Bar még belefér, de a városközpontba már nincs erőm elmenni. Ugyanez áll szombatra is, amikor hárman hajnali háromig játszunk mindenféle hülye játékot, mert egyikünknek sincs kedve a városba menni. Azaz nekem lenne, de olyan helyre, ahova azért nem jönne le velem mindenki. J You guess. Bár el kell mondjam, itt (és Nyugat-Európában) ezt is egészen lazán kezelik. Szombat este valahol magyar parti is volt, ezt Lovastól tudom, akivel továbbra sem sikerült összefutni, de majd egyszer… Viszont még ugyanezen a napon sikerült találkoznom Mattel, az angol orvossal, aki valami véletlen folytán Dublinba költözött – így alkalom nyílt rá, hogy aljas módon röhögjünk az írországi szokásokon.
Ezekbe persze beletartozik egy-két értelmes dolog is. Ilyen például a szemetelés borzalmasan szigorúan való vétele. Ha valaki szemetel, háromszáz euró helyi bírságot fizethet, ha elkapja egy rendőr. A kukákon ilyen feliratok vannak hogy „litter is disgusting – and so are those responsible” (tehát: a szemét gusztustalan, és azok is, akik felelősek érte); a buszmegállóban meg ma láttam egy hirdetést, amin egy nő a tükörben szépnek, a tükör előtt viszont koszosnak látszik, a felirat pedig: „if you behave like a piece of FILTH, that’s how the world sees you” (tehát: ha úgy viselkedsz, mint egy darab MOCSOK, a világ is annak fog látni). Durva. Ráadásul kötelező a szelektív hulladékgyűjtés már a háztartásokban is. A különböző fajtájú szemétért különböző napokon jön a kukás, de szerintem mi eddig ennek a rendszernek a csődje vagyunk. Bár én igyekszem. Asszem a zöld a papír és műanyag, a barna a szerves cucc, a fekete meg a többi. Vagy fordítva? Hmmm, whatever.
Végezetül, ma már kezdem megérezni a dolgos hétköznapokat. Ahogy befejezem ezt a postot, máris megyek szakdolgozatot írni, hétfőn meg egyetem és papírmunka, bár az első órám – Mr. Halállal – csak kedden lesz. A papírmunka viszont muszáj, hogy három hét múlva itt legyen az Erasmusos ösztöndíj. Azért van min spórolni – most már. A busz, mint mondtam, drága és kaotikus, így vettem egy biciklit. Ötven euró volt, remek állapotban, mindössze ki kellett érte menni Swordsbe. Itt a már említett problémák miatt fogalmam sincsen, hol szálltam le a buszról, s mivel utcanév-táblákat a falvakban nem divat kitenni, elég nehéz is volt belőni nagyjából. A helyiek magyar káromkodás-szókincse szerintem jelentősen bővült ma délután. A lényeg mindenesetre az, hogy megvan, sőt fel is lett avatva egy kb. húsz kilométeres túrával Swordsből haza. Ez szintén megér egy misét – egy ideig ugyanis az autópályán kell menni, és minél távolabb van az ember a városközponttól, annál kevesebb bicikliút van. Ezek ráadásul teljesen rendszertelenül – egyszer az út egyik oldalán, egyszer a másikon, van, hogy mindkettőn, de a legviccesebb az, mikor hirtelen (jelzőtábla nélkül!) elfogy, és az ember egy hatsávos körforgalom közepén találja magát. Mindenesetre ezzel az ötven euróval jelentős összegeket spóroltam meg, lévén egy havi diákjegy nyolcvan euró. Hát ezt nekik nyolcvan euró!
Ezzel zárul ma esti epizódunk – Andris a hátsó kertben elhelyezi az új biciklit, fújtat, majd ismét classy ruhába öltözik, mert meg kell adni a módját! To be continued…
