#11 Pirates of the Liffeyean

A kezdő képsor ugyanaz, mint a múltkor, tehát: Liffey folyó, erős sodrás. Andris félelmetes erővel kajakozik keresztül a habokon, majd egyszercsak egy nagyobb hullám, és hopp - hősünk máris a víz alatt van. Kivéve, hogy most meg is ismétlődik... Háttérzene: Pirates of the Caribbean

Nem, nem ismétlés következik. Ezúttal meg is volt a vízbe borulás. Az eseménytelen hétvége után ma eseménydús óráim voltak, s mivel rendkívüli módon felhúzott egy holnapra elkészítendő beadandó, úgy döntöttem, inkább blogolok. Annak több értelme van mint egyenleteket keresni olyan dologban, amiben nincsen. Jöjjön tehát a mai epizód, amiből kiderül, hogy...

...milyen unalmas egy hosszú hétvége...
...hogy kell egy vízesésről leevezni...
...hogy nem szabad egy vízesésről leevezni...
...milyen hideg október végén a Liffey...
...mire jó egy védőruha...
...miért törtem be egy magánterületre...
...és persze hogy kajakozni ettől függetlenül jó!

A hétvégére az eddigi mondatokat is kár volt vesztegetni, egy karateedzésen, néhány óra munkán és egy éjszakai kimozduláson kívül semmi, de semmi nem történt, hacsak annyi nem, hogy behoztam a lemaradásomat Dr. House terén. Na de aztán jött a hétfő, azaz a mai nap, ami egyben azt is jelentette, hogy a hosszú hétvége végén egy fél napos raftingolásra kerül sor a közelben, a Liffey folyó egy nagyjából 10-12 kilóméteres szakaszán. Egész pontosan itt:


View Larger Map

Az talán a térképen nem látszik, de Dublin környéke bizony dimbes-dombos, ami azt is jelenti, hogy a folyónak időnként van sodrása, valamint vízesés is akad. Ez némileg elbizonytalanít, főleg azután, hogy az előző szerdán nem kis nagyképűséggel némi gyakorlattal rendelkező evezősnek adtam ki magam (ami ugye nem igaz). És itt most mindenki gyakorlott raftingos, kivéve Timet, egy phD-s srácot és engem.

A kajakozáshoz nem ártana megfelelő felszerelés. Ez a következőket jelenti: valami hőtartó anyagból készült speciális ruha, deck, azaz egy kis "szoknya", ami megakadályozza, hogy a kajakba víz kerüljön, sisak, vízálló dzseki és mentőmellény (buoysuit, amit ír akcentussal "punci"-nak mondanak... erre varrjon valaki gombot). No, ebből nekem semmi sincsen; sisakkal, deckkel és mentőmellénnyel ellátnak, de ruhát és dzsekit úgy kell kunyerálnom. Szerencsére itt általában jófejek a klubtársak, így viszonylag gyorsan majdnem teljes felszereléshez jutok, az egyetlen, ami hibádzik, a cipő, így azt magamon hagyom, ami később hülye ötletnek bizonyul. Egy új felszerelés egyébként legalább 300-400 euróba kerülne, így nem nagyon fogom erőltetni a vásárlást, bár a többiek szerint már 120-130-ért is lehet kapni, ha ügyes az ember. Én ezzel a fogalommal köztudottan nem vagyok jó barátságban, így lehet, hogy marad a kunyerálgatás.

Szóval beöltözés, kajakválasztás és kb 20 perc autózás után máris ott vagyunk a Liffey mellett, ahol a közút elkanyarodik, és egy kis öbölben be lehet menni a vízbe. Errefelé sok hattyú úszkál, amelyekről máris megtudom, hogy alattomos bestiák, messzire el kell őket kerülni, mert különben élni sem hagyják az embert. A vízbe való becsattogás után indulhat a kajaktúra, és hopp, öt perc után máris itt van az első vízesés. Ezek egyébként nem túlzottan magasak, mindössze 3-4 méter, de kajakban ülve és a sodrást figyelve azért mégis izgalmas látni, ahogy az előtted haladó megy, megy, aztán hirtelen eltűnik. Amint megtudom, a vízesések titka az, hogy egyenesen, gyorsan kell beléjük menni, és a csúszás után nem szabad abbahagyni az evezést. Teljesen mindegy, merre evez az ember, csak evezzen. Ugyanis nem maga a vízesés a veszélyes, hanem az érkezés.

Sajnos ezt rögtön sikerül is megtapasztalni, mikor rögtön az első vízesés után laffanok egy szépet a vízbe. Mindez azért kellemetlen, mert mikor felfordul a kajak, az ember fejjel lefelé lóg bele a vízbe, ami sodorja is, és nem is igazán lehet a felszínre jönni, amíg az ember ki nem kapcsolta a rajta lévő decket (ugyanis ez tulajdonképpen hozzákötözi a hajóhoz). Ezt, mondanom sem kell, fejjel lefelé a vízben elég nehéz megcsinálni, ha az ember nem reflexszerűen teszi, pedig mindössze egy zsinór meghúzásába kerül. A kikecmergés után megtapasztalom, hogy bizony azért hideg ez a víz, és a védőruha igazából semmitől sem védi az ember lábait, ahol nincsen rajta vízhatlan kabát. Sebaj, visszaülök a kajakba, aztán kerülőúton vissza a vízesés tetejére és mégegyszer - ezúttal sikeresen, amiről hamarosan majd kép is lesz látható itt, a blogon.

Innentől egy kis ideig nyugodt a túra. Szép, napos időnk van ma, az eső is csak egyszer esett, igaz, a levegő hideg, szóval az ujjaim lassan rágémberednek az evezőre. Megtudom, hogy ha az ember nem egyenesen ül a kajakban, akkor nem tudja irányítani, és valóban, milyen vicces, hogy ha kicsit hátradőlök, már össze-vissza közlekedik a kajak orra, és folyamatosan ellen kell evezni. Bezzeg vannak errefelé olyan evezősök is, akik tudnak gyertyát meg szaltót csinálni a vízen, de úgy érzem, erre nekem még várni kell.

Kicsit később a szégyenérzet is elmúlik, mikor a másik kezdő srác is belezuttyan a vízbe, ráadásul ő még csak nem is vízesésnél, csak folyamirányba való visszaállásnál, és az arcom egyre nagyobb lesz, mikor a második vízesésnél simán sikerül lecsúszni a sodrással. Sajnos azonban ez nem tart sokáig...
A táj egyébként gyönyörű erre... A Liffey kicsi folyó, amolyan Körös-szintű, vagy tán még annál is kisebb, de körülötte hatalmas, zöld füves parkok, kicsi kastélyok, sűrű fák, ligetek vannak, szóval öröm körülnézni, még dideregve is, miközben az ember a kanyargó folyóban a belógó fákat kerülgeti.

Jön a harmadik vízesés, amire hosszas előkészületek után kerül sor, és természetesen ilyenkor esik a legjobban elszúrni a dolgot. Kicsit olyan ez, mint szerdán, mikor majdnem sikerül kijutni szárazon a partra. Hát most majdnem sikerül nem beesni. Megvan a vízesés, nem is borulok fel, mikor egyszer csak pofon vágja a kajakot jobbról a sodrás és paff. Nem, nem a bűvös sárkány... Hanem egy jó adag jéghideg víz, és megint fél perc fuldoklás a kiszabadulásig. Ráadásul ezen a szakaszon olyan erős a sodrás, hogy jó adag munkát adok a többieknek, amíg visszahozzák a hajót meg engem és amíg sikerül újra beszállni a most már tényleg csuromvizes öltözékben. Útközben sikerül átgyalogolni egy ötmillió táblával jelölt "szigorúan magánterületen" is, amelyet azért annyira nem védenek, hogy kerítés legyen körülötte. Persze innen már csak fél óra evezés a klubház, ahol zuhany, törölköző, meg a forralt bor itteni változata, a forralt viszki vár minket.

Azt hiszem, ez volt a harmadik eset Írországban mikor valahol teljesen eláztam. Rajtam nem fog múlni, biztosan lesz még ilyen... Többek közt a jövő héten, a három napos achilli túrán... Addig meg igyekszem megtanulni a "puncit" és egyéb szakkifejezéseket. To be continued!

#10 Rollercoaster

Liffey folyó, erős sodrás. Andris félelmetes erővel kajakozik keresztül a habokon, majd egyszercsak egy nagyobb hullám, és hopp - hősünk máris a víz alatt van. Háttérzene: Oliver Onions - Dune Buggy

A fenti jelenet persze nem történt meg, de akár meg is történhetett volna (és biztosan meg is fog), ugyanis rátaláltam az eddigi legjobb egyetemi klubra, a kenusokra, akik igazából kajakosok. Persze Írországban az ilyen tévedések nem is számítanak... Ma is sikerült belekeveredni pl. a bürokrácia fonalgombolyagjába, amiből egy hónapja azt hittem, már sikerült kikeveredni. Vatevör. Kezdődjön hát a hosszú hétvége és a mai epizód, amiből kiderül, hogy...

...mi az a banking holiday...
...mi az a polo...
...hogyan kajakozom...
...elsüllyedtem-e az első alkalommal...
...milyen meglepetéseket tartogat az AIB...
...egyáltalán, mi az az AIB...
...és persze hogy másnaposan a legjobb blogot írni!

Kezdjük akkor az utóbbival. Nos igen, tegnap volt nálunk egy kis összejövetel, ahol megint érdekes emberek/érdekes sztorik kerültek be a látómezőmbe. Itt van pl. Fleur, a francia lány, aki saját bevallása szerint is egy szót sem tud angolul. Na de akkor mit keres itt? Rejtély. Kiderül az is, hogy Alex, az egyik német, aki egyébként a német hadsereg tisztje, rendőrségi ügybe keveredett. Egy ismeretlen minden ok nélkül megütötte az utcán, ő meg visszaütött. A vicces az, hogy aki megütötte, az ír hadsereg tisztje volt. Szóval vehetjük úgy, hogy a két ország hadban áll. Erre azért inni kellett...

Ami a mai napot illeti, a másnaposságot még a szokásos sport + szauna sem tudta elmulasztani, viszont legalább nem vettem annyi mindent az Aldiban, mint egyébként éhesen vettem volna. Lehet, hogy az van emögött, hogy az AIB megint kiakasztott. A rövidítés az Allied Irish Bankot jelenti, egyébként. Mielőtt kijöttem, konzultáltam Jamie-vel a témában, aki azt mondta, hogy Írországban nagyon könnyű bankszámlát nyitni. Haha. Ha ez könnyű, bele sem merek gondolni, milyen lehet olyasvalami, ami nehéz. Kb. egy hónapja adtam be a papírokat a számlához, olvashatta minden nyájas olvasó, mégis ma, mikor a számlát rendezni mentem a bankba, még nem volt megnyitva (!) a számla, mert elvesztettek egy fénymásolatot (!!) arról a levélről, ami igazolta, hogy tényleg ott lakom ahol lakom. Ez fél órába került nekem, ami nem sok, de lakhatnék akár Dél-Dublinban is. Ennek elintézése azért volt fontos, mert lassan jönnek a számlák, azokat pedig direct debittel fizetjük. Ez azt jelenti hogy némi regisztráció után a szolgáltató az összegeket a számla keltezésétől számított 10-15 napon belül leemeli automatikusan a bankszámláról. Ilyen egyszerű - ezért igazából nem is értem, hogy a franciák miért pánikolnak, és miért nyomnak a kezembe fejenként 50 eurót hogy fizessem be ha netán számla jönne. Egyrészt még nem jött, másrészt pedig fogalmunk sincsen hogy mennyi lesz. Az itteniek közül még Voytól várnám a leginkább hogy egy kis kelet-európai lazasággal kezelje ezt az ügyet, de mivel ő a hétvégére Bolognába utazik a barátnőjéhez, szintén a kezembe nyom egy ötvenest. Fascinating. Én mindenesetre várok még ezzel, bár az ő pénzeiket persze befizettem.

Ez is csak a sok-sok érthetetlen szokás egyike. A másik ilyen, csak hogy egy példát említsek, a lökdösődés, amit az írek előszeretettel művelnek. Furcsa, mert utána viszont mentegetőznek, de legközelebb is ugyanúgy fel fognak lökni, mint korábban. Most már ehhez is hozzászoktam, de az elején furcsa volt, mint a köszönés. Itt mindenki "Hey how are you"-val köszön, amiről először nem tudtam, mit kell rá válaszolni, ezért elkezdtem fejtegetni hogy hogy vagyok, hiszen ugye, ez volt a kérdés. Mikor kiderült, hogy ez senkit sem érdekel, volt egy hét mikor csak zavartan mormoltam valamit a köszönés után, és csak a harmadik héten jöttem rá hogy a "Hey how are you" kérdésre (vagyis inkább "heyhowerya" ahogy itt ejtik) a megfelelő válasz a "finehowerya", valamint a másik válaszának tökéletes figyelmen kívül hagyása.

Már csak azért is várok a befizetésekkel, mert fogytán a "gempa" a pénztárcámban, és ezért nem pazarlom hülyeségekre, amíg meg nem jön drága, bürokratikusan legalább ugyanilyen balfasz egyetememtől (az indexe? óóó, de, le van zárva, csak a kolléganő elfelejtette megnyomni a "megerősítés" gombot) a késlekedő Erasmus ösztöndíj. Ezért a mostani hosszú hétvégét (itt szombat-hétfő) a világválsággal teljesen összhangban nem "banking holidaynek" hívom, hanem "bankruptcy holidaynek". Szerencsére a csak a társaság fele megy csak most hétvégén Észak-Írországba, úgyhogy lesz még alkalom megnézni a belfasti bombatölcséreket.

Addig is kajak-kajak-kajak. Szerdán voltam először a kenuklubbal - kajakozni, ugyanis az írek minden vadvízi csónakot kenunak hívnak, és rátaláltam az egyetem legjobb klubjára. Alapvetően jót beszélgettem már az odaúton is Kyle-lal, félig chicagoi, félig texasi haverommal, aki a kevés cserediák egyike a klubban, de aztán kiderült, hogy itt az írek is barátkozóak. Kicsit úgy éreztem magam, mint a gólyatáborba menet, ami azért veszélyes, mert így négyéves távlatból már annak is érdekes egy-két momentuma, de itt csak néhány hónapot leszek, végülis...
A Liffey-re megyünk, Dublintól kicsit nyugatra egy kajakklubba. Itt néhány, a "szánalom" kategóriát súroló közösségépítő játék után (gólyatábor, ugye) Éanna magyarázza el az alapokat. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de mikor először megláttam az ő nevét a klub fórumán, nekem egy hosszú hajú, kelta népviseletbe öltözött hárfás lány ugrott be. Na most ehhez képest ő egy alacsony, vékony, nikkelbolha-effektussal bőven megáldott fiú. Ír nevek. Szörnyű.

A vicces az a kajakozásban, hogy tényleg jól megy. Persze, Kécskén kajakoztam én eleget, na de az egy összerakható kétszemélyes, szakállas bolgár szörny volt, ezek meg kicsi egyszemélyes műanyag kajakok. És igen. Ennek ellenére is. A gyakorlott raftingos klubvezetők után én nyomom itt a legjobban, amit meg is jegyeznek, és amit én azzal magyarázok hogy a magyar végül is evezős népség.

Nyilván poén is lesz a végén, hisz mégiscsak rólam van szó... Mikor elkezdünk polózni (ami olyan, mint a vízilabda csak kajakban ülve - javasolhatnánk a paralimpiára láb nélküli embereknek), egyszer túl hevesen nyúlok a labdáért, és hopp, a kajak máris félig tele van vízzel. Vagy félig üres - attól függ, ugye, optimista vagy pesszimista szemszögből nézzük. Innentől kezdve pedig a Titanicban ülök, ami lassan, de biztosan süllyed. Persze irányítani is egyre nehezebb, ami minden mozdulatomat rendkívül viccessé teszi. Valahogy mégis sikerül visszakormányozni a part azon részéig ahol már ki lehet szállni, és abban a szent szúrásban, mikor a hajó orra eléri a partot, hirtelen elsüllyed, velem egyetemben. Hogy is mondta Cojó? Lehet valami bármilyen bíztató, ha én vagyok benne, valami úgyis történni fog. Eh voilá. Ettől fogva viszont legalább mindenki rólam beszél, és ezért egy jéghideg fürdő igazán nem nagy ár.

A kajakklub annyira megtetszik, hogy november elején egy egész hétvégére megyek velük Achillbe, a galwayi Pink Training helyett az LGBT klubbal, és addig is sok-sok evezés... Pl. a jövő héten is, kétszer. Legközelebb viszek fényképezőgépet is, ígérem, és updatelünk egy kicsit, mert ráfér már az öreg fotóalbumra. (Jut eszembe: a glendaloughi esős kirándulásról a Fabian által készített képek ITT láthatóak).

Ennyit mára, a fejét fáradtan álomra hajtó Andris képével búcsúzunk médám é mészjő. To be continued...

Bonus Episode

Ma este jön az újabb epizód, de mivel eltelt az első hónap (már bőven, ráadásul), íme egy kis összefoglaló:

10 dolog, amit szeretek Írországban
1. a nyitottságot
2. a Smithwick's sört
3. a Jameson's viszkit
4. a kajak-klubot
5. a nemzetközi diákokat (főleg a németeket!)
6. a The George klubot
7. a masszázs-zuhanyt a sportklubban
8. a moheri sziklákat
9. Glendalough-t napfénynél
10. az elektromos hárfát

10 dolog, amit nem szeretek Írországban
1. az esőt
2. hogy drága szocializálódni
3. a buszokat
4. az akasztani való ballymuni kölköket
5. az állandó szelet
6. hogy fél 3-kor zár minden
7. hogy túl gyorsan beszélnek
8. a sportklub belépő karszalagot, ami sosem működik
9. a 'you know'-ozó nőt
10. hogy senki sem pontos

#9 Against the day

Villámlás. Hirtelen feltűnik a képernyőn az esőben álló, csuromvizes, megtépázott, de mosolyogva lépkedő Andris. A háttérzene: The Blizzards - Trust me

Pokoli dolgok következnek, hölgyeim és uraim. A gyenge idegzetűek kérem, csak szülői felügyelettel vagy bukósisakban olvassák a következőket. Na jó, a történetnél vészesebb az, hogy vasárnap elfelejtettem fényképezőgépet vinni magammal Glendalough-ba (mondjuk valószínűleg úgysem használtam volna - ezért egyelőre még nincsenek képek a vasárnapról, de lesznek, amit azonnal közlök majd). Hogy miért mondom mindezt és miért a szánalmasan, harsányan, paliklacisan hatásvadász bevezető szöveg? Mindjárt fény derül rá a mai epizódból, amelyből az is kiderül, hogy...

...mi a neve a pokol tizedik bugyrának...
...mi az eddigi legszebb hely Írországban...
...a fenti kettő miért ugyanaz...
...milyen Ballymun rosszabbik fele...
...hogy lehet amúgy istenesen elázni...
...mire jó a sport...
...és persze hogy Írországban is jöhetnek nehéz napok az emberre.

Ma rájöttem, hogy kiborult állapotban a legjobb, ha elmegyek a sportközpontba és széthajtom magam. Nem volt kimondottan jó napom, több dolog miatt, de négy óra kondi, úszás és karate helyretette kis lelkemet, legalábbis tünetmentesítette. Arra is rájöttem, most, hogy a szép új, ropogós, zöld öves karateruhámban (amiben simán mehetnék akár fradi-meccsre is, jut eszembe) elmentem az első edzésre, hogy annakidején én nem csak azért jártam heti háromszor hülyét csinálni magamból, mert Marci is ezt tette, hanem tényleg szerettem ezt a sportot. Úgyhogy talán még a kék öv is meglesz valamikor. Ki tudja. Persze a mai nap önmagában még nem verte volna ki a biztosítékot, de a hétvégével együtt...

A hétvégén ugyanis az idő - tőlem eltérően - nem kiborult, hanem beborult, méghozzá nagyon, de először tegyünk egy kis kitérőt a szombat estére. Lovas, akivel végre sikerült összefutni, meghívott magukhoz Santrybe. Ez nincs messze, az egyetemtől szintén kb. 5-10 perc gyalog, csak épp Ballymun rosszabbik fele határolja. A ház ugyanúgy helyezkedik el, mint a miénk, tehát mögötte fal, amögött pedig Ballymun, de itt nem decens kis társasházak vannak alkalmanként köveket dobáló kölykökkel, hanem batár nagy panelház, gettó stílusú gengszterekkel, akik úgy is viselkednek. Horrorisztikus dolgokról hallok, és horrorisztikus dolgokat látok. Állítólag az előző lakók idején molotov-koktéllal felgyújtották a házat a ballymuni kölkök, most csak a kukát sikerült, viszont a szombat esti ott tartózkodás alatt éppen egy mindenből összerakott máglya ég a panelház udvarán (és a játszótéren), amit a tűzoltóknak kell eloltaniuk. Azért baj nem történik, de ezek után megértem, hogy Lovas miért fizet feleannyit havonta a házért, mint én. A helyi kelet-európai munkásdiaszpóra tagjaival való ismerkedés után hazafelé veszem az irányt, mivel vasárnap túra Glendaloughba.

Erre a túrára mindenki fel akart iratkozni az egyetemen, még a várólisták is méteresre duzzadtak, khm, mint az közismert (copyright by Safranek). Nagyon örültünk tehát, hogy a baráti társaságból mindenki felkerült, aztán fordult a kocka. Vasárnap valószínűleg a várólistások és a lemaradók röhögtek rajtunk, szerencsétlen lúzereken.

Glendalough egy gyönyörűszép nemzeti park Délkelet-Írországban. Komolyan mondom, hogy napfénynél még a moheri szikláknál is lenyűgözőbb. Olyan a táj, mintha festve lenne. Egy völgyszorosról van szó két tóval és kolostorromokkal, a túraútvonal pedig egy ideig a völgyben, de leginkább a hegygerinceken vezet. A viszonylagos napfényből kb. fél óra jut, majd elkezdődik egy gyönyörűszép felhőszakadás és egy felséges szélvihar frigye, de persze az is lehet, hogy Aiolosz, a szelek istene ül valahol felettünk és permanensen fújja az orrát. Ránk. A lényeg az, hogy olyan vihar keveredik, hogy a Katrina ehhez képest könnyű nyári szellő lehetett. Egy az, hogy innentől kezdve semmit nem látunk az esőtől, kettő, hogy a szél már önmagában is kibillent mindenkit az egyensúlyából. Hát még ha a kettőt keverjük! Az orkán szinte szögként veri bele az esőcseppeket mindenbe. Mikor a fejem köré tekerem a sálam, hogy legalább azt védjem valahogy, az esőcseppek zaja olyan, mint a géppuskaropogás. Esőkabát? Nincs, de ha lenne sem számítana.

Áztam már meg néhányszor. Különösen mióta itt vagyok. De ez nem megázás. A megázásnak a vége az, hogy az ember beszalad a házba, iszik egy teát, lecseréli a ruháit. Ez rosszabb. Ez ázás. Órákon keresztül tartó ázás. Egy óra gyaloglás után ugyanis a túravezetők megkérdik, van-e kedve valakinek visszafordulni, vagy folytassuk tovább a túrát. Néhányan visszamennek, közülünk azonban mindenki annyira gyáva, és annyira kevéssé akar annak látszani, hogy senki nem fordul vissza. Inkább folytatjuk a teljesen értelmetlen túrát a hegygerincen, majd az erdőben, sokszor félelmetes mélységek mellett egyensúlyozva a túraútvonalat jelző csúszós fapallókon. Én mondjuk mosolygok és viccelődöm, pedig semmi, de semmi száraz nincs már rajtam, a kabátom még így, több mint egy nap elteltével is nedves, a gatya gyakorlatilag mállik a lábamon, a cipőmre már szavak sincsenek. De hát én hülye vagyok, és szerencsére nem fázom meg, nem úgy, mint pl. szerencsétlen Markus, akit már a testalkatánál fogva sem ilyenekre teremtettek. Vagy itt van Ben, akin még igazán kabát sincs. Végül, közel négy óra túra után, amely alatt gyakorlatilag semmit sem láttunk, csak esőt, visszaérkezünk a buszhoz, és lőn csoda, ekkor eláll az eső és kisüt a nap. Amint megtudjuk később, Dublinban egész nap szépséges idő volt.

Ekkor azonban ránk még másfél óra vacogás vár a csuromvizes ruhákban, amíg végre begurul a busz (nem bus, hanem coach!!! - a vezető meg is sértődik ha bus drivernek, vagy ahogy Bennel szoktuk 'bus dude'-nak hívjuk) a DCU elé. Mikor beülök a forró vízbe, még fogalmam sincs róla, hogy másnap még jön egy kis hab a tortára... De ezt hagyjuk. Túléljük. Vigyorogva. Pont.

Az elégedetten hátradőlő Andris képével búcsúzunk, aki olyan beadandót írt, fellengzős, nagyképű és felvágós mondatokkal fűszerezve, hogy holnap a lába előtt fog heverni az egész csoport. Ím hát bosszút állok a világon. To be continued...

#8 Drawn in

Kis beúszó képekből áll össze a mai főcím - mint egy mozaik. Andris táncol a George klubban. Andris rálép a gázra a Kylemore-i gokartpályán. Andris nagy levegőt véve buszra száll Dél-Írország felé. Andris evez Liffey-n. Megköti a zöld övet a karateruhán. Hozzászól. Dolgozik. Ír. Stb. A háttérzene: Christina Aguilera - Keeps getting better

Nos igen. Először is megígérem, hogy többször nem fogom leírni a nevem a mai bejegyzésben. Már ha ma befejezem az epizódot. Nem könnyű itt az egyetemista élete. Egész pontosan a hülye egyetemistáé, aki annyi plusz dolgot vesz magára, hogy majd belegebed. De nem panaszkodok persze, hiszen így élet az élet. Let's 'ave it! A mai epizódból kiderül, hogy...

...hanyadik lettem a gokartversenyen...
...hova érdemes boltba menni...
...melyik klub mit is jelent igazából...
...hányszor lehet elsütni a 'you know' kifejezést egy percen belül...
...meddig tart eljutni a város egyik végéből a másikba...
...hogyan ússzunk meg olcsón egy éjszakát...
...és persze, hogy a hétvégék azért eseménydúsabbak.

Az ember azért mégsem szakadhat százfelé. Ötvenfelé talán még megy. Galwayből visszaérkezve az első dolgunk az volt, hogy sikeresen feliratkoztunk a kiránduló-klub hétvégi glendalough-i kirándulására, és még csalni sem kellett érte (bár mi készek voltunk mindenre, mint Semjén Zsolt egy pápai hajcirógatásért). Ez tehát vasárnap, ami azt is jelenti, hogy még nem tudok róla beszámolni, sajnos.

Be tudok azonban további klubeseményekről. Kedden-szerdán volt az LGBT klub első néhány kis ankétje, ahol is kiderült, hogy gyalázatosan kevesen vagyunk, rosszul van szervezve a klub, meg hogy az elnök egy francia lány (ami azért sok mindent megmagyaráz :) ). Kedden egyetemközi találkozó volt a Dragon nevű klubban, ahol szembesültünk saját kicsiségünkkel, bár még így is kimondottan jó (és jó drága) volt. Szerdán ellentétben többen és olcsóbban sikerült kijönni, mert a klubok egyik sajátossága itt hogy az első gyűlésre mindig hoznak ingyen piát az egyetem pénzén, és teljesen illegális módon közkinccsé teszik az egyetem egyik termében. Mivel mint már említettem, kevesen vagyunk, ez viszonylag magas pohár/ember számot jelent, ami remekül hozzájárult ahhoz, hogy szerdán gyakorlatilag nulla befektetéssel hozzam a formám - ezúttal a George-ban, valami elképesztő tömegben. Ez utóbbi egyébként azért volt furcsa, mert nagy össz-egyetemi bojkott lett hirdetve aznap estére a George-ra, mivel emelték az árakat. Aztán valahogy mégis ott kötöttünk ki mint egy igazi nyugat-európai szakszervezet.

Szerdán egy másik kiemelt eseményre is sor került, a Kylemore-i ipartelepen rendezett gokart-nagydíjra, amit pedig a karting klub szervezett. Negyvenketten mentünk, régiek és újak vegyesen. Először edzés, majd összesen negyvenkettő négyszemélyes "heat", azaz gyors verseny véletlenszerű sorsolással, és végül az itt gyűjtött pontok alapján döntők.
A délután jól indul, az első heat-et még meg is nyerem, a másodikban veszítek, de legalább izgalmasan, viszont itt valami eltörik vagy bennem vagy a levegőben. A harmadik-negyedik heat katasztrófa, megpördülésekkel meg hasonlókkal, de a kegyelemdöfés igazából a nagydöntő, ahol a kategóriámban (középmezőny) pole pozícióból sikerül indulni, utána pedig egy hármas csetepaté végén bumm a falba. Ez még nem lenne gond, csakhogy az itteni személyzet ilyenkor nem tolja vissza (mert nem is látja) az embert, úgyhogy öt percig dühödten ülök és nézem, ahogy a mezőny elszguld mellettem újra, meg újra... aztán vége a döntőnek és ekkor jönnek csak betolni a gokartot.... a boxba. Persze nem vettem annyira zokon a dolgot, de a személyzet kapott tőlem egy-két barátságtalan gesztust. Videó sajnos (vagy szerencsére?) nincs erről a remek versenyről. Majd lesz a többiről - például a három hét múlva lévő újabb versenyről, vagy a galwayi teljes versenyhétvégéről, ha megyek. Remélem, oda hamarabb eljutunk, mint most a város déli részébe, ami busszal több, mint egy órát vett igénybe az elfuserált közlekedés miatt.

Galwayben egyébként össz-írországi LGBT találkozó is lesz, de ennél sokkal durvábban hangzik az egyetemi forrásokból Amszterdamba való kirándulás - ha összejön.
Szóval utazás-utazás-utazás. A szerdai balul sikerült verseny miatt sajnos ki kellett hagynom az első evezős túrát, de a jövő héten szerdán pl. megyek meghódítani a Liffey folyót. Mivel megérkezett a karateruhám is, szombattól végre ez is mehet némi memóriafrissítés után, amire szintén ma este kellene sort keríteni.

A klubok értelme leginkább az, hogy itt meg lehet ismerni egy rakás írt. Én már lassan annyit ismerek, hogy félpercenként kell köszönni az egyetemen. Na jó, kicsit túlzok. De így az órák is szórakoztatóbbak, vannak ugyanis csoporttárs-klubtársak, akik színesítik az amúgy sem unalmas előadásokat. Amúgy sem unalmas, mondom persze idézőjelben, mert egyrészt sok a munka, másrészt pl. a Democratisation nevű órán a legizgalmasabb azt figyelni, hogy Katie, a tanár hányszor szúrja be a "you know" vagy a "sort of" vagy a "kind of" kifejezést egy mondatba. A you know pl. minden hatodik másodpercben elhangzik, ami, hogy őszintén és pestiesen fejezzem ki magam, k*rvára idegesítő. A legjobb a kombó, mikor zavarban van: "youknowkindofsortof... erm... you know".

Ha már az írekkel való találkozásról ejtettem szót, meg kell említenem a mai kis kiruccanásomat a helyi Aldiba. Ez Ballymunban van, és a legolcsóbb bolt a környéken. Egy kisebb biciklitúra, mondjuk, ami persze nem lenne baj, ha a biciklim nem küzdene kihívásokkal, mondjuk a fékezés terén (gy. k.: nem működnek a fékek, ami a hegyes-völgyes Dublinban elég vicces). Tehát Ballymun, a helyi nyócker (amiről korábban már írtam) - az Aldi tényleg nagyon olcsó, másfél-két hétre tulajdonképpen 35 euróért sikerült bevásárolni, és ha körülnéz az ember a boltban látja, hogy ezeket az árakat tényleg a helyieknek találták ki. Főleg lengyel szót hallok, némi arabbal és törökkel fűszerezve, sok-sok diák van itt, angolt nem nagyon hallani, és péntekenként kifosztják a boltot. Igazából egyre jobban ráébredek, hogy sok dologban nagyon nem számít, hogy Kelet-, vagy Nyugat-Európáról van szó. Az "ócsóság" itt is "ócsóság".
Hazafelé pedig keresztül lehet vágtatni a rendkívül nyomasztó Ballymunon, ami esküszöm, rosszabbul néz ki, mint a nyócker, még úgy is, hogy az utóbbi években felújították. Sajnos az ipari rondaság megmaradt, de ahogyan említettem, Nyugat-Európa sem képes csodákra...

A békése sörözgető Andris (affene, megint leírtam) képével búcsúzik a mai epizód. To be continued on Monday, izgalmasabb témákkal.

#7 Wild, Wild West

A kamera alulról, az óceán felől közelít a moheri sziklákhoz. Már majdnem nekik ütközik, mikor egyszercsak meredeken felkúszik rajtuk, a szikla tetején pedig ott áll Andris kitárt kézzel. A háttérben: Carl Orff - Carmina Burana, O Fortuna

Ha nem is ilyen drámai, de hasonló érzések fogják el az embert, ha Európa szélén álldogál. Természetesen eszem ágában sem volt kitárt karral ujjongani, főleg, mert totálisan be voltam ijedve a magasságtól. Galway viszont nem ijesztett meg, sőt, remek kis városka, tele külföldiekkel és furcsa történelemmel. De erről részletesen alább, hiszen a mai epizódból kiderül, hogy...

...milyen egy lóvásár Nyugat-Írországban...
...mit ne csináljunk az utazás előtti este...
...mi az a "Found"...
...mi hangzik a legjobban egy hárfán az utcán...
...milyen egy alkoholista buszsofőr...
...hol van Európa leghíresebb matchmaking-fesztiválja...
...és persze hogy mi a legjobb hely Galwayben!

Új képek: ITT, a régiek elérhetők ITT

Egyszóval elindultunk vándorútra. Azaz pontosítsunk. A többiek elindultak, én meg utánuk. Az előző éjszakát ugyanis a városban, utána meg Iannél sikerült tölteni, jelentős mennyiségű Smithwick's elfogyasztása után (s miután megkaptam, hogy posh akcentussal rendelkezem), s bár Ian közel lakik, ez nem sokat segített a 7:45-ös indulási időpont elérésében reggel 8:00-kor, mikor felébredtem. No de mindegy, szaladás haza Ballymunból, aztán a következő busszal egy óra késéssel sikerül is elindulni - egyedül.
Az út négy órás, és a következőképpen néz ki (tessék húzogatni):


View Larger Map

Tehát félbevágjuk a jó öreg ír anyaföldet, hogy az óceánparton kössünk ki, már ha lehet ilyen képzavart írni egy buszról. A távolsági járatok egyébként jók és olcsók. 18 euró volt egy diákjegy, simán az igazolványra, tehát még a Student Travelcard nevű izét sem kellett kiváltani, nem is nagyon fér a fejembe, mi haszna van. Valahol félúton egy olyan lóvásárba futunk egy faluban amit egyébként tényleg csak filmekben látni. Sajnos kép nincs róla, de egy középkori templom előtt álló hatalmas, kietlen, földes területen sok-sok ezer ló kószált. Tényleg csak a máglya hiányzott meg róla az eretnek. Egyszóval délután 2-re oda is érek Galwaybe, és mint kiderül, addig semmiről nem maradtam le, a szokásos, francia, vidéki és nőnemű elemek által generált döntésképtelenség miatt. Úgyhogy rögtön csatlakozom és robbantom is a társaságot, amennyiben néhányan elmegyünk megvenni a jegyeket a moheri sziklákhoz másnapra. Mire visszajövünk, a többiek már nincsenek a gusztustalan rozsdahalmazzal és egy defunkt ablakkal ékesített főtéren, de mint kiderül, két óra múlva is csak egy kebab-büféig sikerült eljutniuk. Eddigre mi megnéztük a várost, amelyben egy rakás sétáló-és vásárlóutca, kirakodóvásár, templom és katedrális, valamint múzeum van, és még több ember.
Mivel Galway, ha még eddig nem derült volna ki, óceánparti város, a múzeumban a halászatról (is) szó van, de még érdekesebbek azok az újságcikkek, amiket mintha az 1500/1600-as években írtak volna. Ezekből kiderül, hogy Galway és környéke a leginkább kelta környék itt Írországban, mégis ez volt az angol telepesek egyik központja. Szóval szép csaták lehettek itt. Ami magát a várost illeti, az óceánpart igazából öbölpart, szóval nem látunk (még) sziklákat csapkodó dühös hullámokat, csak kis, színes halászházakat és az óceánba rohanó folyót, aminek olyan a sodrása, hogy ilyet folyótól még nem is nagyon láttam. Éjjel egész félelmetes, így sajnos nem sikerül megegyezni a többiekkel, mert most a fürdésért magasabb árat kérnék (egyébként hihetetlen - eddig bárhová mentünk, ott volt folyó, katedrális és kastély).

A hostel, ahol lakunk, nem a legcsicsásabb szállás itt a városban, de mivel úgyis csak egy éjszakát töltünk itt, teljesen mindegy, a fő, hogy olcsó. A recepciós pedig szívesen ad tanácsot arra nézve, hogy hova érdemes menni. Nos igen. Napközben még be lehet férni a pubokba, de este szinte lehetetlen. Annyi itt a külföldi és a fiatal, hogy komolyan látni lehet, hogy többen vagyunk, mint amennyit az itt lévő összes pub, lounge és nightclub be tud fogadni. Pedig jószerével három házból kettő vendéglátóipari hely. Ahol végül kikötünk, az azonban tényleg nagyon jó hely. A Róisin Dubh (ejtsd: rósin duv, ami ha jól tudom, fekete rózsát jelent - lehet, hogy franchise-ban működtetik a csemői fekete tulipánt? hmmm...) kétemeletes hely, ha valaki Galwayben jár mindenképp nézzen be ide a Bridge Streeten, az Apácák Szigete mellett. Minden este élő zene, esetünkben igen impresszív módon kinéző elektromos hárfával és videóinstallációkkal, előtte és utána pedig indie/rock. A hangulat isteni, az emeleti bárban egy másik koncert zajlik comedy show betétekkel. Egy ír pubba belépni egyébként is élmény, leülni fából ácsolt székekre, közlekedni a hajópadlón, nézegetni a sörkínálatot (na meg inni), de eddig mindez itt volt a legjobb. Na és a falak! Itt-ott kitapétázva néhány, állítólag az utcán talált elvesztett cetlivel - olyanokkal pl. mint amin egy - feltételezhetően néhány éven belül halott - faszi írja össze a havi kiadásait: "Rent - €400, Overheads - €80, Liqueur - €600...". Ez a "Found" (csak mert ugye az előzetesben benne volt). Nem véletlen, hogy ide visszajövünk többször is. Közben ugye, mint már mondtam, nem nagyon lehet olyan helyet találni, ami ne lenne zsúfolásig tele. Mi azért megpróbáljuk, de csak a hihetetlen éjszakai életet élő utcákig jutunk, ahol minden második ember szóba elegyedik velünk, és még egy hárfás lány is látunk, aki a Nothing Else Matterst játssza hárfán (Pedro ettől teljesen kifekszik - videó ITT). Egyszóval jó hely.

Másnap reggel aztán buszra fel ismét, egy hat órás túra következik a moheri sziklákig és vissza (persze nem az út hat órás, megállunk sok helyen, amelyek következnek alább, de előbb az útvonal - megint csak tessék húzogatni, az út balra van az alábbi térképdarabtól, még gyakorolni kell az embedet, nem jöttem rá hogy rakjam úgy középre hogy látsszon):


View Larger Map

Az ír nyugati part egy kimondottan kies táj. Ami a leginkább jellemző rá - a dombokon és a sziklákon, valamint az itt is és mindenhol burjánzó, hihetetlen zöld füvön kívül - , az a félelmetes mennyiségű alacsony kőkerítés, vagy "ha-ha" (azért nem teljesen, a ha-ha többé-kevésbé rejtett, ezek meg nem, de ahhoz hasonlít a leginkább). Az ember akár száz kilómétert is mehet úgy, hogy gyakorlatilag csak precízen elkerített legelőket lát. Hogy kik és honnan hordták ide ezt a rengeteg követ, az rejtély, de állítólag valamikor a nagy éhség idején volt. Szóval hegynek fel, hegynek le, egy félelmetesen véraláfutásos arcú, nyilvánvalóan full alkoholista buszsofőrrel, aki egyben idegenvezető is, viszont csak ő röhög a saját poénjain. Először egy barlang felé vesszük az utat, amit nem nézek meg most, mert szebb a kilátás és nyolc euró sok az állítólag amúgy sem túl nagy szám cseppkövekért. Utána jön Kilfenora "City", ami egy egészen apró kis falu, de mióta megépítették a helyiek nagy büszkeségének számító autóutat, szeretik citynek hívni magukat. Ezután Lisdoonvarna következik, ami viszont tényleg lehetne city, mert a buszsofőr elmondása szerint minden évben megrendezik itt a világszerte híres és nagyon látogatott "matchmaker" fesztivált. A matchmaker durva fordításban házasságszerző, és itt nagyjából ezt is lehet csinálni szeptemberben, ha eljön az ember. Valami lehet a dologban, mert a falu természetellenesen nagy hotelekkel rendelkezik, meg aztán a wikipédia is megírta mán'. Szóval itt ebéd, tengeri cucc leves, aztán indulás arra a helyre, ahol a legenda szerint régen a nem szerencsésen összehozott párok szabadultak meg egymástól - a moheri sziklákhoz.

No igen. Ez a látvány tényleg lenyűgöző. Aki nem hiszi, nézze meg a képeket, bár tényleg nehéz elmondani meg jpg-ben visszaadni, milyen hatalmas monstrumok ezek. A legizgalmasabb a "Private Property, do NOT enter" tábla, amely mögött természetesen egy rakás turista van, kerítés viszont nincs. Én nem is merek sokáig itt maradni, mert előjön a jó öreg tériszony, szóval néhány remek kép, és máris vissza. Egy óra egyébként nagyjából elég itt körülnézni, ennyit állunk a szikláknál, de szakavatottabb szem szerintem napokat is eltölthetne itt.
Az óceánparton megyünk vissza Galway felé a busszal, itt megnézzük a "bébi sziklákat", amelyek olyan kicsik, hogy az ember feje csak három darabra zúzódna a vízben, ha lezuhanna róluk. Viszont ezeknek egész a széléig ki lehet sétálni minden további nélkül és nézni az óceánt, vagy a nem sokkal odébb lévő három kis szigetet. Vagy itt van például a hegyoldalban lévő "fekete arc", ami állítólag, ha az ember már három-négy Guinnesst megivott, kacsint is.

Így érünk vissza Galwaybe, majd négy óra múlva Dublinba - ekkor már vasárnap este van, és mindenki a hétfői (sóhaj) egyetemre készül. Azért nem kell aggódni - szerdán pl., ha minden igaz, gokartversenyre megyek (mint versenyző), jövő vasárnap pedig egy másik helyre kirándulni a túraklubbal (ennek egyelőre még nem megy a neve...). Szóval - vége főcím mára. To be continued...

#6 Join in, sign up, take off!

Helyszín: az egyetem udvara. Kamera felülről be, mindenhol sátrak, DJ-k, meg persze egy csomó diák. Az egyik DJ-pultról szóljon a háttérzene: Robbie Williams – Kids.

És ez most nem az én agyszüleményem. Ez nálunk mindennapos dolog, vagyis eddig mindenképpen az volt. Szeret ide kivonulni mindenki, bank, cég, egyesület és bulit csapni a tanítási nap kellős közepén az udvaron. Meg aztán az egyetemen egy komplett életet le lehet élni. Senkinek nem tanácsolom, de valóban így van. És gaz módon meg is próbálnak mindenbe beszervezni. Szóval a mai részből kiderül, hogy…

…milyen undorító szendvicseket kapni az egyetemi sportközpontban…

…melyik a legnépszerűbb klub az egyetemen…

…mit ne csináljunk egy nehéz este végén…

…kik azok a ballymuni gyerekek…

…mi az a moodle és mire jó…

…mi az a pulzáló zuhany és mire jó…

…és persze, hogy milyen nehéz megszervezni bármit is húsz embernek!

A héten volt az úgynevezett clubs/socs day, ami igazából nem is egy nap, hanem kettő. A lényeg az, hogy ilyenkor lehet feliratkozni azoknak a szervezeteknek a taglistájára, amelyek arra törekszenek, hogy az embernek azt a kevés szabadidejét is betöltsék, ami van. Mindezért ráadásul négy eurót is kell fizetni, és még ki tudja mennyit majd a félév során. Persze nem panaszkodom, vagy ha mégis, akkor elég hülye vagyok, hogy végül öt klubba is beléptem. Ez az egész úgy működik egyébként, hogy az ember bemegy – azaz megpróbál bemenni – a Hub nevű hallgatói központba, ahol két kocsma, kávézó, borbélyüzlet, rádióstúdió meg minden egyéb is van. Megpróbál, mert ilyenkor nem igazán lehet odaférni. A folyosó és a színházterem ugyanis tele van mindenféle asztalokkal, amelyek mögött (alatt, fölött, előtt, esetleg rajtuk) a különböző klubok különböző emberei és meggyőzésre szánt kellékei (meg egy csomó édesség) vannak. Van itt pl. hadsereg, szusit készítő japán klub, politikai pártok, még egy „szocialista klub” is, ami a rothadó, válságban lévő kapitalizmussal akar leszámolni, de emellett van mangaklub, olvasókör, mindenféle sport, vagy a vicceskedők, a „kanapé-klub”, amelynek aktivitása mindössze egy kanapén való ülésből áll, vagy a „stílus-klub”, amit még nem sikerült megfejteni (de Ben csatlakozott mindkettőhöz, úgyhogy hamarosan kiderül). Ha az ember előzetesen nem tudja, hova megy, egyrészt eltéved, másrészt letapossák, harmadrészt ezzel tölti az egész napját. Szerencsére én elég céltudatos vagyok, úgyhogy egy óra alatt sikerül mindenhová feliratkoznom, név szerint a kenusokhoz, ahol hosszasan próbál győzködni a szomszéd asztaltól egy srác, hogy mégis inkább barlangászni menjek; a karateklubba, ahol az asztal mögött ülő szenszei valamiért az első mondatomból rájön, hogy magyar vagyok (ezután elkezdek félni tőle), a gokartklubba, amellyel a jövő héten már versenyem is lesz Kildare-ben (12 euró cakumpakk az út meg a szórakozás), valamint az LGBT-sekhez, akik az egyetlen asztal, ami előtt nincs tömeg. Ekkor még nem tudom, hogy másnap a kiránduló klubhoz is kénytelen leszek feliratkozni, mert az összes haverom feliratkozott, bár szerintem korábban csak a fele akarta, de egy bolond százat csinál – és állítólag ez jelenti a legjobb „ingyen utazási” lehetőséget. A feliratkozás úgy működik egyébként, hogy négy euró befizetése után kapok egy nyugtát, amivel a regisztrációs pultnál kell megjelenni, és itt a diákigazolványra, mint egy bankkártyára felírják az infót digitálisan, hogy te annak a klubnak a tagja vagy. Aztán jöhetnek a mítingek, tegnap este pl. a kirándulóklub első találkozója volt, ahol valami egészen felháborítóan undorító tablettás bort adtak (ingyen, és meglepődve láttam, hogy ez a szó bizony a nyugat-európai diákokra is inspirálóan hat), és ahol megtudtuk, hogy bár kb. 140-en vagyunk, az első, a legjobb kirándulásra mindössze ötvenen mehetünk, mert annyi hely van a buszban. Ennek hallatán gyorsan benyomtuk az egyik lányt a klub vezetőségébe. Hátha.

Ez a diákigazolványos dolog egyébként majdnem mindenhol működik: működik a könyvtárban is, ahol könyvtárjegyként és belépőkártyaként használható. De nem működik pl. a sportközpontban, ahova külön kell chip-es karszalagot venni, ami aztán meg itt működik belépőként meg szekrényzáróként. Ennek ára 160 euró egy félévre, de megéri kifizetni, mert utána az ember olllllyan szép lesz hogy hű. Van itt hét különböző teremből álló konditerem, amelyet most naponta van szerencsém látogatni, elvileg személyi edzőm is lehetne, bár ezt a lehetőséget még nem sikerült kiaknázni. Aztán ott van az uszoda, ahol szintén eltöltök naponta egy órát, de nem is az úszás itt a lényeg (ráadásul a medence úgy van megcsinálva, hogy még nekem is mindenhol leér a lábam… ugyanis néha úszás-órák vannak az egyetemhez tartozó óvoda meg általános suli gyerekeinek). De van itt szauna (amelyből sajnos hiányzik a hidegvizes medence, ehelyett csak zuhany van), gőzfürdő, tepidárum, jakuzzi, és a kedvencem, a pulzáló zuhany (vagy hogy nevezzem a „pulse showert”), ami háromszor négy, körben elhelyezett kis spriccelőből áll, amelyek, ha az ember közéjük áll, véletlenszerűen köpik rá a hideg/meleg vizet, közben hátulról egy laposított zuhanyból pedig akármilyen hőfokú, masszírozó vizet engedhet az ember önnön hátára. A fárasztó edzés után úgynevezett bageleket, azaz melegszendvicseket lehet kapni a sportközpont kupákkal és olimpiai érmekkel díszített előtermében, de ezekbe nagyon bele lehet választani, én a múltkor (amilyen kíváncsi barom vagyok), kinéztem egy olyat, amiről a mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi volt benne. Valami egész gusztustalan zöldségféle. Vagy lehetett akár újrahasznosított haltörmelék is. A sportközponthoz persze tartozik még egy csomó különböző pálya, foci, rögbi, kézilabda, hadd ne soroljam. Persze szükség is van (lesz) a napi edzésekre meg a heti három karate-edzésre, mert előbb-utóbb meg kell verni a ballymuni gyerekeket.

Ballymun Dublin gettója. A hatvanas-hetvenes években valami égbekiáltó szegénység volt itt, drog, alkohol, bűnözés meg ami szem-szájnak ingere. Állítólag az utóbbi időben nagyon felújították és normalizálódott a helyzet, de én tartom, hogy továbbra is itt él a főváros legbunkóbb része. És ami a hab a tortán, mindössze egy fal választ el tőlük. Bizony, a miénk az utolsó ház az utcában, aztán egy magas fal, aztán Ballymun. Ez önmagában nem lenne baj, de sajnos a ballymuniak neveletlen kölkei néha felmásznak a falra, és köveket dobálnak a házra, az ablakokat is beleértve, meg a szomszéd autójára. Ez általában úgy ér véget, hogy vagy a szomszéd, vagy én kinyitjuk az ablakot és elküldjük őket az anyjukba (ami egyébként nem ér semmit, többször láttam már, hogy a kertben, ahonnan felmásznak a falra, felnőttek álldogálnak és nem csinálnak semmit). De aztán visszajönnek, úgyhogy lassan ki kell találni valamit. Én a legutóbb azt kiabáltam át nekik, hogy ha golyót akarnak kapni, nyugodtan dobáljanak csak (és nem, nem üveggolyóra gondoltam, hanem ólomra), ebből most már talán csak értenek. Ha nem, akkor extermination lesz.

No de vissza az egyetemhez! Említettem, hogy sok minden megy digitálisan. A tanítás nagy része is. Itt van ugyanis a moodle, azaz egy online tanítási felület, ahova minden óra után feltöltik a ppt-ket, az olvasmányokat, és a beadandókat is itt lehet (és kell is) beadni. Gyakorlatilag itthonról el lehetne végezni az egész sulit, ha nem kéne néha órai munkát is csinálni, amit sajnos (vagy nem sajnos) gyakran kell. Ez persze vicces is lehet, ha, mint e kedden, díj is jár érte. A világpolitikai kvíz második helyezettjeként így pl. már nem kell pénzt költenem a fejlesztéspolitika tárgy tankönyvére. Szóval a tanulás is lehet mókás, de ne túlozzuk el a dolgot. Szükséges rossz, a lehető legkényelmesebbé téve.

A teendők elvégzése után most hétvégén már tényleg elmegyünk Galwaybe két napra, meg valami sziklákat is megnézünk, remélhetőleg csak röviden, a természet gyönyörű, de azért mégis városi srác lennék. A vidéki francia lányok által megvalósított szervezés egyébként minden szempontból a legrosszabb megoldás, senkinek sem ajánlom. A galwayi útra eddig már több idegszálam ráment, mintsem szerettem volna, és bizony német szervezésre volt ahhoz szükség, hogy egyáltalán legyen valami szállásunk szombat éjjel. Még egy sztereotípia, ami igaz. És ez nemcsak ekkor derül ki, hanem úgy általában minden este, mikor tíznél többen kimozdulunk. Kedden mondjuk nem ez jelentette a problémát, hanem, hogy felfedeztünk az egyetemhez közel egy helyet, amelynek az emeletén három euróért is lehetett sört kapni, úgyhogy a kedvezmény kimerítése után célba vettük a Shanowen Hall nevű lakótelepet, ami az egyetemé és koleszként funkcionál. Fabian és Ben lakása is itt van, és itt olyan jól éreztük magunkat, hogy még egy, a folyosókon tántorgó, teljesen magán kívül lévő, viszont vicces ír srácot is befogadtunk (bár egy szavát sem értettük). A többi lakó jókedve viszont valószínűleg fordított arányban állt a miénkkel, legalábbis ezt szűrtük le a hajnali háromkor tajtékozva megjelenő securitis jelenlétéből. Még mindig jobb azonban egy ilyen éjszaka, mint a tegnapi, amikor is két óra, a belvárosban való bolyongás után (jaj, ide ne menjünk, drága; jaj, ide sem, mert a múltkor voltunk; jaj, itt meg sor van; jaj, itt nem jó a zene, jaj, éhes vagyok, jaj pisilnem kell) végre néhányan a kezünkbe vettük a dolgot és felmentünk a Fitzsimons nevű négyemeletes bár tetejére, ahol ugyan pofátlanul drága a sör, de legalább jó a hangulat, és a dohányosok számára a kevés olyan hely, ahol egyszerre lehet inni és rágyújtani (igaz, engem ez már nem hat meg) (a legszebb pillanat mégiscsak az volt, mikor az egész estés bolyongástól elfáradt, elcsigázott, de a jól megérdemelt sörnek örülő Ben a közel hat euróba kerülő Guinnessét a fizetés után kb. másfél szempillantással teljes egészében kiborította). Szóval ilyeneket ne csináljunk egy fáradt csütörtök este… Egyébként meg bármit lehet, az ember úgyis jól érzi magát itt.

A Temple Bar villódzó fényeivel búcsúzik a mai epizód, hétfőn jön a következő. To be continued…

#5 ...et que la fete continue!

Valahol Dél-Írországban. Egy birka bambán belebámul a kamerába, majd elhalad mellette egy busz – a kamera fentről követi. Először ír népzene, majd Les Desirelles – Voyage, voyage.

Azt hiszem, a sok-sok papírmunka és az egyebek elintézése (fingers crossed, touch wood) után végre megérdemeltünk egy kis felhőtlen szórakozást. Írországban persze semmi sem felhőtlen, főleg az időjárás nem (hö hö), úgyhogy néhány esténk még továbbra is tiszta őrület. Kilkenny viszont szép, nyugodt kis város, épp most értünk vissza, azért e késői időpont. A mai epizódból tehát kiderül, hogy…

…milyen egy teljesen zavarodott este…
…hogy lehet ingyen képeslapot szerezni…
…hány részeg ír fér be egy pubba…
…mit csináljunk Kilkennyben…
…mit ne csináljunk Kilkennyben…
…hol lehet a világ minden tájáról sört kapni, és hol nem lehet Kilkennyt…
…és persze, hogy hányszor lehet egy nap alatt megázni!

Az új képek ITT, a régiek továbbra is ITT.

Bizony, mondhatni ez a hétvége végre a rendes kikapcsolódásról szólt. Miután sziszifoszi erőfeszítések árán valahogy (úgy tűnik) sikerült regisztrálni magunkat a gáz- és az elektromos műveknél, valamint az otthoni munkát is sikerült elintézni, úgy döntöttem, egy-két napra belevetem magam az itteni szórakozásokba, mielőtt újra munkára adnám a fejem (mert jövő héten már kell beadandót is írni…). Így hát következett három remek nap. Kezdjük a péntekkel, ami a legváratlanabb, legspontánabb, leghülyébb este volt, s talán pont ezért a legjobb.

Alapvetően nyugis hétvégére készültem, ráadásul péntek folyamán ritkaság történt: kiakasztott a munka, egész pontosan a litvánok, akik nem képesek látható helyen elhelyezni a közvélemény-kutatásokat még a választások előtt egy héttel sem. Így némileg füstölgő aggyal üldögéltem az ebédlőasztalnál, mikor Pedro bedobta, hogy holnap megyünk Galwaybe.
„Whaaaaa’?” – volt az első reakcióm, ami érthető, hiszen Galway azért nem egy köpésre van innen, és két napos túra volt betervezve az én gyönyörűen megszervezett, némi munkával fűszerezett hétvégémbe. Úgyhogy mint egy őrült, újra nekiálltam nyomkorászni a billentyűket, hogy aztán vasárnap este csak be kelljen fejezni (ha igaz). De mire leírnám az első értelmesnek mondható mondatot, Pedro máris szól, hogy a túra elnapolva, mert egyszerűen túl sokan vagyunk Galwaynek, magyarul nem találnánk szállást. Így oda a jövő héten megyünk. Akkor viszont ki lehet mozdulni este! De vajh hova?
Ekkor tudjuk meg, hogy a társaság fele pókerezik, a másik meg valahol a kampuszon tanyázik, így hát elindulunk oda, de mire odaáérünk, lehúzzák a rolót (ami egy nagyon idegesítő ír szokás: a pubok éjfélkor zárnak, de inkább előbb, a klubok fél háromkor, de akkor már szinte lehetetlen hazajutni). Ráadásul nincs itt senki. Rövid körbetelefonálás után kiderül, hogy a társaság fele a városközpontban van, a fele még pókerezik, a fele meg… öööh… az már túl sok lesz, de mindenesetre teljes a káosz. Úgyhogy a városközpontba megyünk, ahol a Porterhouse nevű klubban egyesül újra 20-25 fős kis csapatunk. Itt éppen olyan napok vannak, hogy a világ minden tájáról lehet sört kapni, a probléma mindössze annyi, hogy mozdulni sem lehet, a szó szoros értelmében. Úgyhogy Ben, Fabian, Markus, Pedro, a japán srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, és én felkeressük a legközelebbi pubokat. Ami persze nem megy ilyen egyszerűen, hiszen az egyik közeli bolt előtt a záráskor ottmaradt egy tele képeslaptartó, amit már előttünk is kifosztottak, miért ne tegyük hát meg mi is? Pedro még tovább megy: ez szerelem első látásra, meg sem bír válni tőle, úgyhogy jópár utcán keresztül hurcoljuk magunkkal, sőt még „Postcards! Postcards! Discount postcards!” csatakiáltással üzletet is csinálunk belőle, amelyet még jó időben zárunk be ahhoz, hogy ne vigyen be a Garda két, közelben állomásozó tagja. Ezután következik a Le Cirk nevű bár, amit szívből ajánlok mindenkinek, olcsó a viszki, nem túl drága a sör, és a pincében élő jazz van. Odáig persze nem jutunk el, mert sürgősen meg kell beszélni a közösen elvesztett második világháborút… És mikor jön a záróra, és a Temple Bar labirintusain visszafelé méltó lezárása az estének az újbóli találkozás a – most már teljesen üres – képeslap-tartóval, amely Pedro nagy bánatára nem fér be a taxiba.

Írországban egy nap akárhányszor el lehet ázni. Akkor is, ha az embernek van esernyője, esőkabátja, akármije… Az eső mindenhová behatol. Mindezt szombaton tapasztaltam meg, eddig három per nap a rekordom. Szombat reggel viszonylag jó idő volt, gondoltam bebiciklizem a központba. Nem volt jó ötlet, mert visszafelé egy masszív emelkedő és szembeszél fogadott, de ez még nem lett volna baj, ha a szél nem az esőt fújja az arcomba. Ráadásul az autósok sem kímélnek. Ha az ember az út mellett, vagy a járdán megy, bármikor kaphat egy egészséges adag vizet az arcába az úttestről. Szóval ez egy, majd pedig este a buszra várva sikerült ismét csuromvizesre ázni, valamint visszafelé. Igaz, akkorra már nem nagyon érdekelt a dolog, és ebben csak részben van szerepe a közben elfogyasztottaknak. Viszont ezzel együtt is remek volt az este, mert sikerült végre (két és fél hét után) Dublin szivárványos oldalát is felfedezni, valamint azt, hogy az italok az ide tartozó két klubban, a Dragonban és a George-ban a legolcsóbbak. Itt már három euró körül is lehet sört kapni, ami itt egy kimondottan olcsó ár. Na most ehhez képest az estém mégsem a féktelen bulizásról szólt, de ebben inkább az úriembernek van szerepe, aki elkísért. Illetve pontosabban a szikrázó levegő hiányának, ami azért nem akadályozott meg benne, hogy jót beszélgessünk Kafka életművéről.

De az igazi nagy dobás ma jött. Galway helyett ugyanis Kilkenny mellett döntöttünk, mert ugye menni kell valahova. Itt állítólag kelta fesztivál volt ma, ami vagy véget ért, mire odaértünk, vagy valahová nagyon eldugták, mert konkrétan semmit sem láttunk belőle. Láttunk viszont mást.
Kilkenny egy kisváros, Dél-Írországban, gondolom a sörről mindenki ismeri. Nekünk is volt egy ilyen másodlagos látens szándékunk, hogy na majd itt sörfőzde-látogatás lesz. Ez végül is kimaradt, pedig mi aztán tényleg mindent megtettünk. A két órás buszút után mindössze negyed óra alatt lerendeztük a kastélyt (mentségünkre legyen mondva, az összes vezetett túra betelt), aminek egyébként egy elképesztő nagy parkja van, ami kívülről nem látszik, annál megdöbbentőbb, mikor az ember belép. Szóval mindezek után a sörfőzde felé vesszük az irányt, de oda egyelőre nem sikerül eljutni, mert eltereli a figyelmet az éhség és az egyéb látnivalók.
Kilkenny tényleg szép. Így majdnem három hét után elmondhatom, hogy Dublin nem kimondottan szép város. Pezseg, mint aranyhal a királyvízben, de itt igazán a vidéknek van bája. Dimbes-dombos kis utcák, sikátorok, kis, színes üzletek, templomok és nagy parkok. Megint mondom: kis Anglia, de ezt nehogy bárki is elmondja egy írnek. Több templom és szimplán szép kis ház megtekintése után muszáj szétválnunk, mert a város-vidék törésvonal nagyon érezteti a hatását (vagy a francia/nem-francia? fene tudja). A lényeg az, hogy a társaság fele képtelen a döntésekre (kizárólag a söntésekre), mi, nagyvárosi srácok meg nem szeretünk várakozni (azért az is beszédes, hogy mikor szétválik a társaság ezen a vonalon, egy francia sincs velünk). Így hát Ben (Berlin), Voy (Prága), Courtney (Boston), Markus (München) és én (Budapest) ismét megpróbálkozunk a sörfőzde bevételével. Hamar kiderül, hogy ismét kudarcot vallunk, mert igazából nincs is Kilkenny sörfőzde itt a közelben. Van viszont Smithwick’s, de az is Guinness zászlóval. Most akkor mi van? De választ nem kapunk, mert az egész hóbelevanc zárva van. Úgyhogy a főtemplom felé indulunk, ahol a digitális kamerákat csattogtatva egy gyászmenetbe botlunk. Hopp, épp egy temetés folyik! Ez nagyon „geschmacklos” részünkről (azaz ízléstelen, az angol szót erre igazából még Courtney sem tudja), de azért a másik irányba lépdelve körülnézünk a templomkertben. Sajnos mire kifelé mennénk, ránk zárják a templomkert kapuját, úgyhogy kénytelenek vagyunk átgyalogolni a – szerencsére már oszladozó – gyászmeneten.
Az ilyesfajta feszültségeket pubban szokás levezetni, így is teszünk, sikerül egy abszolút helyi krimót kifogni, ahol szó szerint át kell lépdelni a valószínűleg a vasárnapi mise óta itt ivó tökrészeg íreken. Egy órával később, míg a többiek a parkban fociznak, már egy másik pubban kóstolnám meg a Kilkenny sört, de – wtf? – nincsen!
Mindezek után vissza Dublinba, és mivel tudom, hogy egy kép többet mond ezer szónál, hatvanöt pedig hatvanötezernél, csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy nyálazza át őket.
Ma pedig a Liffey folyó mellé beguruló távolsági busz képével búcsúzunk… To be continued!

#4 Welcome to Brazil!

Boogle Mansion, hálószoba. Kamera lassan be. Az egész szobát papírok, nyomtatványok, cetlik borítják. Andris mindezek közepén fuldoklik. Háttérzene: a Valkűrök lovaglása.

Bizony, így működik az EU a gyakorlatban. Néha az az érzésem itt, hogy ha levegőt akarok venni, akkor is ki kell töltenem három nyomtatványt. Persze nem minden ilyen bonyolult, de már két hete vagyok itt, és még nem sikerült mindent elintéznem. Ó, Írország, Írország…! Fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Természetesen más is történt az elmúlt napokban, de most már abba lehet hagyni a körömrágást, mert kezdődik a mai epizód, amiből kiderül, hogy…

…milyen papírokat, hol és hány példányban kell kitölteni…
…hogyan is néz ki egy óra az egyetemen…
…milyen a helyi golfklub pubja…
…milyen az igazi ír időjárás…
…miért érdemes alaposan körülnézni egy sportboltban…
…hányezer szót kell a kreditekért teljesíteni…
…és az is, hogy Budapestet a külföldiek még mindig szeretik!

Képek továbbra is ITT, és ez pedig egy kis meglepetés itt: Part 1 Part 2 Part 3 Ma levideóztam a bicikliutat az egyetemig :)

Ha csövek borítanák az utcákat, tényleg úgy érezném magam néha, mint Terry Gilliam „Brazil” c. filmjében, annyi itt az elintéznivaló. A sztori ugye úgy kezdődött, hogy nyitnunk kellett egy bankszámlát, mert itt mindent csak arról lehet fizetni. Szóval elmentünk a bankba. A bankban kértek egy levelet, amit a nemzetközi iroda ad ki. Ott adtak két nyomtatványt, amit a háziúrral is alá kellett íratnunk, utána visszavinni. Plusz még egy papírt kértek, hogy TÉNYLEG ott lakunk. Miután ez megvan, öt nap várakozási idő – lenne, ha kétségbeesett arccal nem panaszolnám el, hogy ha nem kapom meg azonnal, akkor elzárják az áramot és a gázt. Így két óra alatt is megvan. Egyébként nem hazudtam, az elektromos- és gázműveknél külön kell regisztrálni, megadni a számlaszámot egy-egy újabb nyomtatványon, aztán jöhet a mehet. Remélhetőleg. Itt még nem tartunk. Szóval levél megvan, rohanás a bankba, ahol egy újabb nyomtatvány kitöltése után máris egy lépéssel közelebb vagyunk a számlához. Közelebb, mert mindez még nem jelenti azt, hogy lesz is bankszámlánk. Az átfutási idő három nap (most tartunk a másodiknál). Pénteken tehát – hopefully – tudunk utalni sok-sok pénzt. A számla az én nevemen van, így aztán én kapom az ajándékcsomagot is, amit a bankos lány teljesen tévesen ad oda (hiszen csak elsősöknek jár). Én persze nem fogok neki szólni. No de a papírhalmaznak itt még nincs vége… Ahhoz, hogy a Corvinus utalja az ösztöndíjamat, két papírt kell aláíratni és elfaxolni. Az egyik a Validation Form, a másik a Learning Agreement második oldala, amihez viszont az elsőre is szükség lenne. A nemzetközi irodában viszont ezt csak külön kérvényre adják ki – ráadásul a második oldalt először az itteni kari koordinátorral kell aláíratni, aki teljesen máshol van és más időpontban tart fogadóórát. Már-már azt hiszem, minden kész és el is faxolok mindent, mikor kiderül, hogy a Validation Form-ban véletlenül azt írták, júniusig itt vagyok. Ez a Corvinuson a feje tetejére állítja a világot, kell tehát egy másik. Ráadásul a Learning Agreementnek az első oldalát is el kellett volna faxolni, de azt az itteni egyetem még alá sem írta (június óta). Ismét kari koordinátor, ismét nemzetközi iroda, ekkor már egy másik nyomtatványt is viszek, a tárgyakkal kapcsolatos változások vannak rajta (ugye ez sem megy interneten, csak így). Mikor végre mindent sikerül elfaxolni (ez kb 6 napba telik), akkor jön egy levél az egyetemről hogy minden oké, most már mindjárt elindítják a három hetet (!!!) igénybevevő utalást, csak tegyem már meg, hogy beküldök valakit a nemzetközi irodába, aki elviszi az Agreementet az otthoni kari koordinátorhoz és aláírva vissza. Ezt már igazán nem értem, hogy hogy a lópikulában nem lehet egyetemen belül átküldeni a másik irodába, de már meg sem merem kérdezni, miért. Szóval jelenleg itt tartunk: ha Szityu (khm khm) vagy valaki lesz szíves befáradni a nemzetközi irodába, lehet, hogy három hét múlva már pénzem is lesz.
Nem merem azt mondani, hogy most már mindent lepapíroztunk…

Minden változhat ugyanis. Pont úgy, mint az itteni időjárás, naponta vagy hatszor. Mikor ma reggel felkeltem, hét ágra sütött a nap, de mire lementem a konyhába, megettem a reggeli ham and eggst és ittam egy teát, már orkánerejű szél volt esőfelhőkkel. Elolvastam a híreket, mire kiléptem a házból lehetett olyan 15-18 fok, kellemes szellő és bárányfelhők. Mire elbicikliztem az egyetemre, ismét beborult az ég, az első óra közben már ismét láttam, hogy szakad az eső. De mire vége lett, kellemes kora őszi idő várt, ahogy kiléptem az épületből. A második óra végére megint elkezdett szemerkélni, brutális szél volt (ami azért vicces, mert Dublin dimbes-dombos és a házunk magasabban van, mint az egyetem – a szél meg általában szembefúj, úgyhogy a napi kardio bőven megvan a biciklivel); elmentem a kb 2 percre lévő Sparba, vettem 1-2 dolgot, mire kiléptem, megint sütött a nap. Most bárányfelhős szakasz van. Jósolni nem merek.

Viszont említettem a mai órákat. Hát igen. A heti négy órából álló órarendem első pillantásra egyszerűnek tűnhet, de nem az. Ha összesítem a követelményeket, akkor a félév végére nagyjából húszezer szóban kell különböző esszéket írni, hetente mindenféle memókat, előadásokat tartani, kutatni stb. Újabb papírok, jaj!
Maguk az oktatók meglepően fiatalok, az első órán nehéz is volt eldönteni, hogy ki a tanár, először azt hittem, hogy a mellettem ülő kínai srác, mert ő kinézett vagy 35-nek. De nem, a négy oktatóból a legidősebb Mr. Doyle, aki talán 36-37 lehet, a többiek mind a húszas éveiket tapossák. Az első óra fejlesztéspolitika – itt sikerül nagyon sokat dumálni, részben persze az óra témájához kapcsolódva. „Nem, én akarom elmondani, hogy mi a probléma a kínai gazdasággal, akkor is, ha te onnan származol” meg hasonlók. A mellettem ülő kínai srácot egyébként teljesen lenyűgöztem azzal, hogy járatos vagyok a klasszikus kínai irodalomban, szóval ha bármikor Pekinbe mennék, most már lesz vörös szőnyeg. Mr. Doyle, a másnap reggeli oktató olyan elképesztően gyorsan beszél, hogy csak kapkodom a fejem – ő egyébként a konfliktusok elemzését tanítja. Nem való ez ilyen kora reggelre. Ma sikerült megismernem Mr. Halált, azaz Carl Death-et, aki a regionális tanulmányok nevű tárgyat tanítja (erről kiderül, hogy a régió most éppen Afrika – de hát vatevör). Mr. Deathről kiderül, hogy úgy is ejti a nevét, ahogy azt az ember elvárná, és az egész óra során hosszasan viccelődik azon, hogy őt így hívják (bár Mobutu Sese Sekonak jobb neve van, szerinte). Utána másfél óra kínszenvedés Ecaterina McDonaghhal, aki vagy nagyon izgul, vagy nem előadónak született, de egy mondaton belül legalább háromszor használja a „you know” és/vagy a „kind of” kifejezéseket, ami számomra is baromi idegesítő, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az ittenieknek. Ezen az órán ráadásul egy nagydarab amerikai srác ül mellettem, aki meg meggyőződésem szerint részeg. Viszont itt összeakadok olyan írekkel is, akik Budapesten voltak Erasmusozni (és szerették! bár azt mindenki elismeri, hogy koszos… tegnap egy német srác még egyenesen azt is mondta hogy nem tetszett neki Budapest; az első ilyen német, akivel találkoztam). Ezek tehát az órák – valahogy majd csak keresztülverekszem magam rajtuk. A hetedik hét lesz a nagyon munkás időszak, ekkor még órák sincsenek, mert mindenki a könyvtárban tanul.

Mindezek mellett persze azért nyilván lazítani is lehet, úgy, mint eddig. Mint például az e heti partinkon, ahol sikerült megismernünk a szomszédot – na nem, mint vendéget, hanem mint éjfélkor a rendőrséggel fenyegetőző zavaró tényezőt. Persze szegényt meg lehet érteni, három éve egyetemisták lakják ezt a házat… Mi mindenesetre, ahogy ez a képekből is látszik, jól éreztük magunkat. Most már megvan a standard társaság, akik idejárnak, meg most már végre hoznak is sört, ha jönnek. Ez még nyilván alakul majd, mert jövő héten lesz a klubok napja, ahol csatlakozom néhány sportegyesülethez. Juhú.
Azért itt sem árt, ha figyelmes az ember. Jövő héttől lesz sportközpont-tagságim, így elmentem úszófelszerelést venni. A boltban csak lekaptam egy úszónadrágot a polcról, a pultos srác meg rezzenéstelen arccal beütötte a gépbe, és utána szólt hogy ugye tudom, hogy ez gyerekméret. Volt egy másodperc csönd, aztán azt mondtam, hogy igen, az a kisöcsémnek lesz, de most, hogy mondja, én is vennék egyet. Mikor aztán elmentem felpróbálni, sajnos a próbafülke ajtaján is átszűrődött az egész ottani eladó-csapat hangos röhögése… Nos igen, nem volt őszinte az arcom J Végül aztán persze csak egyet vettem… Nem, NEM a gyerekméretet!
Ha nem akarjuk felbosszantani a szomszédokat, akkor is van néhány lehetőség. Itt van például a kampusz, vagy a városközpont, ami viszont nagyon messze van; erre a lehetőségre találták ki az Autobahn kocsmát, ami viszont csak egy köpés. Kívülről ócska országúti krimónak néz ki, belülről viszont kimondott ír pub, kandalló pattog, golftrófeák vannak kiállítva, minden fából van, kivéve az öreg házaspárokat, akik mindenféle helyi ügyekről beszélnek („hallotta, hogy Colin gyepje megsárgult? micsoda szégyen!”), és mintha ők is a berendezés részei lennének. Jövő héten ide jövök forma-1-et nézni! Ha ugyan el nem utazunk, mert erről is szó van…

A tegnap este képeivel búcsúzik a kissé hosszúra nyúlt mai epizód! To be continued…