Valahol Dél-Írországban. Egy birka bambán belebámul a kamerába, majd elhalad mellette egy busz – a kamera fentről követi. Először ír népzene, majd Les Desirelles – Voyage, voyage.
Azt hiszem, a sok-sok papírmunka és az egyebek elintézése (fingers crossed, touch wood) után végre megérdemeltünk egy kis felhőtlen szórakozást. Írországban persze semmi sem felhőtlen, főleg az időjárás nem (hö hö), úgyhogy néhány esténk még továbbra is tiszta őrület. Kilkenny viszont szép, nyugodt kis város, épp most értünk vissza, azért e késői időpont. A mai epizódból tehát kiderül, hogy…
…milyen egy teljesen zavarodott este…
…hogy lehet ingyen képeslapot szerezni…
…hány részeg ír fér be egy pubba…
…mit csináljunk Kilkennyben…
…mit ne csináljunk Kilkennyben…
…hol lehet a világ minden tájáról sört kapni, és hol nem lehet Kilkennyt…
…és persze, hogy hányszor lehet egy nap alatt megázni!
Az új képek ITT, a régiek továbbra is ITT.
Bizony, mondhatni ez a hétvége végre a rendes kikapcsolódásról szólt. Miután sziszifoszi erőfeszítések árán valahogy (úgy tűnik) sikerült regisztrálni magunkat a gáz- és az elektromos műveknél, valamint az otthoni munkát is sikerült elintézni, úgy döntöttem, egy-két napra belevetem magam az itteni szórakozásokba, mielőtt újra munkára adnám a fejem (mert jövő héten már kell beadandót is írni…). Így hát következett három remek nap. Kezdjük a péntekkel, ami a legváratlanabb, legspontánabb, leghülyébb este volt, s talán pont ezért a legjobb.
Alapvetően nyugis hétvégére készültem, ráadásul péntek folyamán ritkaság történt: kiakasztott a munka, egész pontosan a litvánok, akik nem képesek látható helyen elhelyezni a közvélemény-kutatásokat még a választások előtt egy héttel sem. Így némileg füstölgő aggyal üldögéltem az ebédlőasztalnál, mikor Pedro bedobta, hogy holnap megyünk Galwaybe.
„Whaaaaa’?” – volt az első reakcióm, ami érthető, hiszen Galway azért nem egy köpésre van innen, és két napos túra volt betervezve az én gyönyörűen megszervezett, némi munkával fűszerezett hétvégémbe. Úgyhogy mint egy őrült, újra nekiálltam nyomkorászni a billentyűket, hogy aztán vasárnap este csak be kelljen fejezni (ha igaz). De mire leírnám az első értelmesnek mondható mondatot, Pedro máris szól, hogy a túra elnapolva, mert egyszerűen túl sokan vagyunk Galwaynek, magyarul nem találnánk szállást. Így oda a jövő héten megyünk. Akkor viszont ki lehet mozdulni este! De vajh hova?
Ekkor tudjuk meg, hogy a társaság fele pókerezik, a másik meg valahol a kampuszon tanyázik, így hát elindulunk oda, de mire odaáérünk, lehúzzák a rolót (ami egy nagyon idegesítő ír szokás: a pubok éjfélkor zárnak, de inkább előbb, a klubok fél háromkor, de akkor már szinte lehetetlen hazajutni). Ráadásul nincs itt senki. Rövid körbetelefonálás után kiderül, hogy a társaság fele a városközpontban van, a fele még pókerezik, a fele meg… öööh… az már túl sok lesz, de mindenesetre teljes a káosz. Úgyhogy a városközpontba megyünk, ahol a Porterhouse nevű klubban egyesül újra 20-25 fős kis csapatunk. Itt éppen olyan napok vannak, hogy a világ minden tájáról lehet sört kapni, a probléma mindössze annyi, hogy mozdulni sem lehet, a szó szoros értelmében. Úgyhogy Ben, Fabian, Markus, Pedro, a japán srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, és én felkeressük a legközelebbi pubokat. Ami persze nem megy ilyen egyszerűen, hiszen az egyik közeli bolt előtt a záráskor ottmaradt egy tele képeslaptartó, amit már előttünk is kifosztottak, miért ne tegyük hát meg mi is? Pedro még tovább megy: ez szerelem első látásra, meg sem bír válni tőle, úgyhogy jópár utcán keresztül hurcoljuk magunkkal, sőt még „Postcards! Postcards! Discount postcards!” csatakiáltással üzletet is csinálunk belőle, amelyet még jó időben zárunk be ahhoz, hogy ne vigyen be a Garda két, közelben állomásozó tagja. Ezután következik a Le Cirk nevű bár, amit szívből ajánlok mindenkinek, olcsó a viszki, nem túl drága a sör, és a pincében élő jazz van. Odáig persze nem jutunk el, mert sürgősen meg kell beszélni a közösen elvesztett második világháborút… És mikor jön a záróra, és a Temple Bar labirintusain visszafelé méltó lezárása az estének az újbóli találkozás a – most már teljesen üres – képeslap-tartóval, amely Pedro nagy bánatára nem fér be a taxiba.
Írországban egy nap akárhányszor el lehet ázni. Akkor is, ha az embernek van esernyője, esőkabátja, akármije… Az eső mindenhová behatol. Mindezt szombaton tapasztaltam meg, eddig három per nap a rekordom. Szombat reggel viszonylag jó idő volt, gondoltam bebiciklizem a központba. Nem volt jó ötlet, mert visszafelé egy masszív emelkedő és szembeszél fogadott, de ez még nem lett volna baj, ha a szél nem az esőt fújja az arcomba. Ráadásul az autósok sem kímélnek. Ha az ember az út mellett, vagy a járdán megy, bármikor kaphat egy egészséges adag vizet az arcába az úttestről. Szóval ez egy, majd pedig este a buszra várva sikerült ismét csuromvizesre ázni, valamint visszafelé. Igaz, akkorra már nem nagyon érdekelt a dolog, és ebben csak részben van szerepe a közben elfogyasztottaknak. Viszont ezzel együtt is remek volt az este, mert sikerült végre (két és fél hét után) Dublin szivárványos oldalát is felfedezni, valamint azt, hogy az italok az ide tartozó két klubban, a Dragonban és a George-ban a legolcsóbbak. Itt már három euró körül is lehet sört kapni, ami itt egy kimondottan olcsó ár. Na most ehhez képest az estém mégsem a féktelen bulizásról szólt, de ebben inkább az úriembernek van szerepe, aki elkísért. Illetve pontosabban a szikrázó levegő hiányának, ami azért nem akadályozott meg benne, hogy jót beszélgessünk Kafka életművéről.
De az igazi nagy dobás ma jött. Galway helyett ugyanis Kilkenny mellett döntöttünk, mert ugye menni kell valahova. Itt állítólag kelta fesztivál volt ma, ami vagy véget ért, mire odaértünk, vagy valahová nagyon eldugták, mert konkrétan semmit sem láttunk belőle. Láttunk viszont mást.
Kilkenny egy kisváros, Dél-Írországban, gondolom a sörről mindenki ismeri. Nekünk is volt egy ilyen másodlagos látens szándékunk, hogy na majd itt sörfőzde-látogatás lesz. Ez végül is kimaradt, pedig mi aztán tényleg mindent megtettünk. A két órás buszút után mindössze negyed óra alatt lerendeztük a kastélyt (mentségünkre legyen mondva, az összes vezetett túra betelt), aminek egyébként egy elképesztő nagy parkja van, ami kívülről nem látszik, annál megdöbbentőbb, mikor az ember belép. Szóval mindezek után a sörfőzde felé vesszük az irányt, de oda egyelőre nem sikerül eljutni, mert eltereli a figyelmet az éhség és az egyéb látnivalók.
Kilkenny tényleg szép. Így majdnem három hét után elmondhatom, hogy Dublin nem kimondottan szép város. Pezseg, mint aranyhal a királyvízben, de itt igazán a vidéknek van bája. Dimbes-dombos kis utcák, sikátorok, kis, színes üzletek, templomok és nagy parkok. Megint mondom: kis Anglia, de ezt nehogy bárki is elmondja egy írnek. Több templom és szimplán szép kis ház megtekintése után muszáj szétválnunk, mert a város-vidék törésvonal nagyon érezteti a hatását (vagy a francia/nem-francia? fene tudja). A lényeg az, hogy a társaság fele képtelen a döntésekre (kizárólag a söntésekre), mi, nagyvárosi srácok meg nem szeretünk várakozni (azért az is beszédes, hogy mikor szétválik a társaság ezen a vonalon, egy francia sincs velünk). Így hát Ben (Berlin), Voy (Prága), Courtney (Boston), Markus (München) és én (Budapest) ismét megpróbálkozunk a sörfőzde bevételével. Hamar kiderül, hogy ismét kudarcot vallunk, mert igazából nincs is Kilkenny sörfőzde itt a közelben. Van viszont Smithwick’s, de az is Guinness zászlóval. Most akkor mi van? De választ nem kapunk, mert az egész hóbelevanc zárva van. Úgyhogy a főtemplom felé indulunk, ahol a digitális kamerákat csattogtatva egy gyászmenetbe botlunk. Hopp, épp egy temetés folyik! Ez nagyon „geschmacklos” részünkről (azaz ízléstelen, az angol szót erre igazából még Courtney sem tudja), de azért a másik irányba lépdelve körülnézünk a templomkertben. Sajnos mire kifelé mennénk, ránk zárják a templomkert kapuját, úgyhogy kénytelenek vagyunk átgyalogolni a – szerencsére már oszladozó – gyászmeneten.
Az ilyesfajta feszültségeket pubban szokás levezetni, így is teszünk, sikerül egy abszolút helyi krimót kifogni, ahol szó szerint át kell lépdelni a valószínűleg a vasárnapi mise óta itt ivó tökrészeg íreken. Egy órával később, míg a többiek a parkban fociznak, már egy másik pubban kóstolnám meg a Kilkenny sört, de – wtf? – nincsen!
Mindezek után vissza Dublinba, és mivel tudom, hogy egy kép többet mond ezer szónál, hatvanöt pedig hatvanötezernél, csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy nyálazza át őket.
Ma pedig a Liffey folyó mellé beguruló távolsági busz képével búcsúzunk… To be continued!
Azt hiszem, a sok-sok papírmunka és az egyebek elintézése (fingers crossed, touch wood) után végre megérdemeltünk egy kis felhőtlen szórakozást. Írországban persze semmi sem felhőtlen, főleg az időjárás nem (hö hö), úgyhogy néhány esténk még továbbra is tiszta őrület. Kilkenny viszont szép, nyugodt kis város, épp most értünk vissza, azért e késői időpont. A mai epizódból tehát kiderül, hogy…
…milyen egy teljesen zavarodott este…
…hogy lehet ingyen képeslapot szerezni…
…hány részeg ír fér be egy pubba…
…mit csináljunk Kilkennyben…
…mit ne csináljunk Kilkennyben…
…hol lehet a világ minden tájáról sört kapni, és hol nem lehet Kilkennyt…
…és persze, hogy hányszor lehet egy nap alatt megázni!
Az új képek ITT, a régiek továbbra is ITT.
Bizony, mondhatni ez a hétvége végre a rendes kikapcsolódásról szólt. Miután sziszifoszi erőfeszítések árán valahogy (úgy tűnik) sikerült regisztrálni magunkat a gáz- és az elektromos műveknél, valamint az otthoni munkát is sikerült elintézni, úgy döntöttem, egy-két napra belevetem magam az itteni szórakozásokba, mielőtt újra munkára adnám a fejem (mert jövő héten már kell beadandót is írni…). Így hát következett három remek nap. Kezdjük a péntekkel, ami a legváratlanabb, legspontánabb, leghülyébb este volt, s talán pont ezért a legjobb.
Alapvetően nyugis hétvégére készültem, ráadásul péntek folyamán ritkaság történt: kiakasztott a munka, egész pontosan a litvánok, akik nem képesek látható helyen elhelyezni a közvélemény-kutatásokat még a választások előtt egy héttel sem. Így némileg füstölgő aggyal üldögéltem az ebédlőasztalnál, mikor Pedro bedobta, hogy holnap megyünk Galwaybe.
„Whaaaaa’?” – volt az első reakcióm, ami érthető, hiszen Galway azért nem egy köpésre van innen, és két napos túra volt betervezve az én gyönyörűen megszervezett, némi munkával fűszerezett hétvégémbe. Úgyhogy mint egy őrült, újra nekiálltam nyomkorászni a billentyűket, hogy aztán vasárnap este csak be kelljen fejezni (ha igaz). De mire leírnám az első értelmesnek mondható mondatot, Pedro máris szól, hogy a túra elnapolva, mert egyszerűen túl sokan vagyunk Galwaynek, magyarul nem találnánk szállást. Így oda a jövő héten megyünk. Akkor viszont ki lehet mozdulni este! De vajh hova?
Ekkor tudjuk meg, hogy a társaság fele pókerezik, a másik meg valahol a kampuszon tanyázik, így hát elindulunk oda, de mire odaáérünk, lehúzzák a rolót (ami egy nagyon idegesítő ír szokás: a pubok éjfélkor zárnak, de inkább előbb, a klubok fél háromkor, de akkor már szinte lehetetlen hazajutni). Ráadásul nincs itt senki. Rövid körbetelefonálás után kiderül, hogy a társaság fele a városközpontban van, a fele még pókerezik, a fele meg… öööh… az már túl sok lesz, de mindenesetre teljes a káosz. Úgyhogy a városközpontba megyünk, ahol a Porterhouse nevű klubban egyesül újra 20-25 fős kis csapatunk. Itt éppen olyan napok vannak, hogy a világ minden tájáról lehet sört kapni, a probléma mindössze annyi, hogy mozdulni sem lehet, a szó szoros értelmében. Úgyhogy Ben, Fabian, Markus, Pedro, a japán srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, és én felkeressük a legközelebbi pubokat. Ami persze nem megy ilyen egyszerűen, hiszen az egyik közeli bolt előtt a záráskor ottmaradt egy tele képeslaptartó, amit már előttünk is kifosztottak, miért ne tegyük hát meg mi is? Pedro még tovább megy: ez szerelem első látásra, meg sem bír válni tőle, úgyhogy jópár utcán keresztül hurcoljuk magunkkal, sőt még „Postcards! Postcards! Discount postcards!” csatakiáltással üzletet is csinálunk belőle, amelyet még jó időben zárunk be ahhoz, hogy ne vigyen be a Garda két, közelben állomásozó tagja. Ezután következik a Le Cirk nevű bár, amit szívből ajánlok mindenkinek, olcsó a viszki, nem túl drága a sör, és a pincében élő jazz van. Odáig persze nem jutunk el, mert sürgősen meg kell beszélni a közösen elvesztett második világháborút… És mikor jön a záróra, és a Temple Bar labirintusain visszafelé méltó lezárása az estének az újbóli találkozás a – most már teljesen üres – képeslap-tartóval, amely Pedro nagy bánatára nem fér be a taxiba.
Írországban egy nap akárhányszor el lehet ázni. Akkor is, ha az embernek van esernyője, esőkabátja, akármije… Az eső mindenhová behatol. Mindezt szombaton tapasztaltam meg, eddig három per nap a rekordom. Szombat reggel viszonylag jó idő volt, gondoltam bebiciklizem a központba. Nem volt jó ötlet, mert visszafelé egy masszív emelkedő és szembeszél fogadott, de ez még nem lett volna baj, ha a szél nem az esőt fújja az arcomba. Ráadásul az autósok sem kímélnek. Ha az ember az út mellett, vagy a járdán megy, bármikor kaphat egy egészséges adag vizet az arcába az úttestről. Szóval ez egy, majd pedig este a buszra várva sikerült ismét csuromvizesre ázni, valamint visszafelé. Igaz, akkorra már nem nagyon érdekelt a dolog, és ebben csak részben van szerepe a közben elfogyasztottaknak. Viszont ezzel együtt is remek volt az este, mert sikerült végre (két és fél hét után) Dublin szivárványos oldalát is felfedezni, valamint azt, hogy az italok az ide tartozó két klubban, a Dragonban és a George-ban a legolcsóbbak. Itt már három euró körül is lehet sört kapni, ami itt egy kimondottan olcsó ár. Na most ehhez képest az estém mégsem a féktelen bulizásról szólt, de ebben inkább az úriembernek van szerepe, aki elkísért. Illetve pontosabban a szikrázó levegő hiányának, ami azért nem akadályozott meg benne, hogy jót beszélgessünk Kafka életművéről.
De az igazi nagy dobás ma jött. Galway helyett ugyanis Kilkenny mellett döntöttünk, mert ugye menni kell valahova. Itt állítólag kelta fesztivál volt ma, ami vagy véget ért, mire odaértünk, vagy valahová nagyon eldugták, mert konkrétan semmit sem láttunk belőle. Láttunk viszont mást.
Kilkenny egy kisváros, Dél-Írországban, gondolom a sörről mindenki ismeri. Nekünk is volt egy ilyen másodlagos látens szándékunk, hogy na majd itt sörfőzde-látogatás lesz. Ez végül is kimaradt, pedig mi aztán tényleg mindent megtettünk. A két órás buszút után mindössze negyed óra alatt lerendeztük a kastélyt (mentségünkre legyen mondva, az összes vezetett túra betelt), aminek egyébként egy elképesztő nagy parkja van, ami kívülről nem látszik, annál megdöbbentőbb, mikor az ember belép. Szóval mindezek után a sörfőzde felé vesszük az irányt, de oda egyelőre nem sikerül eljutni, mert eltereli a figyelmet az éhség és az egyéb látnivalók.
Kilkenny tényleg szép. Így majdnem három hét után elmondhatom, hogy Dublin nem kimondottan szép város. Pezseg, mint aranyhal a királyvízben, de itt igazán a vidéknek van bája. Dimbes-dombos kis utcák, sikátorok, kis, színes üzletek, templomok és nagy parkok. Megint mondom: kis Anglia, de ezt nehogy bárki is elmondja egy írnek. Több templom és szimplán szép kis ház megtekintése után muszáj szétválnunk, mert a város-vidék törésvonal nagyon érezteti a hatását (vagy a francia/nem-francia? fene tudja). A lényeg az, hogy a társaság fele képtelen a döntésekre (kizárólag a söntésekre), mi, nagyvárosi srácok meg nem szeretünk várakozni (azért az is beszédes, hogy mikor szétválik a társaság ezen a vonalon, egy francia sincs velünk). Így hát Ben (Berlin), Voy (Prága), Courtney (Boston), Markus (München) és én (Budapest) ismét megpróbálkozunk a sörfőzde bevételével. Hamar kiderül, hogy ismét kudarcot vallunk, mert igazából nincs is Kilkenny sörfőzde itt a közelben. Van viszont Smithwick’s, de az is Guinness zászlóval. Most akkor mi van? De választ nem kapunk, mert az egész hóbelevanc zárva van. Úgyhogy a főtemplom felé indulunk, ahol a digitális kamerákat csattogtatva egy gyászmenetbe botlunk. Hopp, épp egy temetés folyik! Ez nagyon „geschmacklos” részünkről (azaz ízléstelen, az angol szót erre igazából még Courtney sem tudja), de azért a másik irányba lépdelve körülnézünk a templomkertben. Sajnos mire kifelé mennénk, ránk zárják a templomkert kapuját, úgyhogy kénytelenek vagyunk átgyalogolni a – szerencsére már oszladozó – gyászmeneten.
Az ilyesfajta feszültségeket pubban szokás levezetni, így is teszünk, sikerül egy abszolút helyi krimót kifogni, ahol szó szerint át kell lépdelni a valószínűleg a vasárnapi mise óta itt ivó tökrészeg íreken. Egy órával később, míg a többiek a parkban fociznak, már egy másik pubban kóstolnám meg a Kilkenny sört, de – wtf? – nincsen!
Mindezek után vissza Dublinba, és mivel tudom, hogy egy kép többet mond ezer szónál, hatvanöt pedig hatvanötezernél, csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy nyálazza át őket.
Ma pedig a Liffey folyó mellé beguruló távolsági busz képével búcsúzunk… To be continued!
4 megjegyzés:
Szia Andris Felhivnám afigyelmedet Hogy a jó magyar vörösbort nem szabad elfelejteni. Szivesen olvasnék egy pár szót az ir pipázasi szokásokrol is TATA
Nos igen, ami a jó magyar vörösbort illeti, nagyon hiányzik, mert itt vagy megfizethetetlen, vagy szar bort lehet csak kapni... Úgyhogy majd az első, aki kijön, hozzon nekem egy villányi pinot noirt ha kérhetem. A pipázásról szólva, biztos vannak akik pipáznak, csak nem látom őket, mert pubokban ugye nem lehet. Úgyhogy én itthon nyomom, néha-néha. Lassan kell majd kellékeket is venni hozzá...
"ízléstelen" == "tasteless" / "tacky"
Igen, tényleg ilyen egyszerű, nehogy már nekem kelljen edukálni :D
Igen, a tasteless nekem is eszembe jutott, de gondoltam nehogy már ilyen egyszerű legyen. Courtney jóvoltából aztán a tacky-t is megtanultuk.
Megjegyzés küldése