Bonus Episode

Kedves olvasók! Mivel már jóval túlvagyunk az Erasmus-szemeszter felén, íme egy újabb bonus-listás-epizód (azért a tegnapi bejegyzést se tessék elhanyagolni!)

A 10 szarrá játszott zene toplistája

1. Madcon - Beggin' - az elején kis túlzással ez volt a nemzetközi diákok közös nyelve, aztán hogy hogy nem, mindenki megunta...
2. Pink - So what - igen, ez az időszak rádiós megahitje; főleg Achillből hazafelé volt idegesítő, négy órán belül ötször a rádióban...
3. Katy Perry - I kissed a girl - gayclub sláger; univerzális LGBT-darab, fiúk-lányok egyaránt üvölthetik...
4. Discobitch - C'est beau, la bourgeoisie - David nagy zenéje, legalábbis ha ezt hallgatja, mindig rátolja a hangerőt, így mi is kénytelenek vagyunk...
5. Kings of Leon - Sex on fire - tábortüzes-összeborulós-öngyújtóvalkalimpálós; mivel erre minden egyetemista kapható, egyetemi bulikban legalább 3x...
6. Run DMC - Jump around - kicsit öreg, de cseppet sem kopott; a DCU kenuklub hivatalos slágere, az achilli diszkó majdnem széthullott tőle...
7. Britney Spears - Womanizer - ha ez felhangzik, a környéken lévő lányok szinte biztos, hogy hamisan elkezdik visítani, és közben rángatózni; valamiért buszos zene...
8. Blizzards - Trust me - pont olyan zene ami egy konditerembe kell (ha nem diumdisu számokról beszélünk), a sportközpontban minden nap lemegy...
9. Russkaja - Dobrij abend - ez meg akkor megy futás közben, ha fülhallgató van a fülemben... jobb, mint egy dupla vodka
10. Grieg - A-moll Zongoraverseny - no igen, a kakukktojás; ehhez kapcsolódik viszont minden egyes izomfeszülésem a jó öreg konditeremben (fülhallgatós éra).


A 10 legjellemzőbb ír szleng

1. grand - tehát "fasza". Kiejtése: graaaa... nd. Ez annyira ír, hogy ennél írebb már nincs is. Hacsak nem a...
2. feck - ami nem a "fuck" itteni változata, hanem kb. "a mindenségit". Tetszés szerint képezhető tovább.
3. heyhowerya - illetve változatai; az itteni köszönés, boltban, állomáson, egyetemen... válaszolni nem kell rá, de erre egy hónapba telt rájönni.
4. brilliant - a "grand" kistestvére, némileg jól szituáltabb
5. but mm - ez egy sima "but", de az írek tesznek a végére egy "mmm"-t is, lehet, hogy így pihennek az egyébként gyors duma közben
6. innit - a már alapból is helytelen "ain't it" még helytelenebb változata, magyarra kb a mondatvégi "mi?" visszakérdéssel fordítható
7. yoke - az univerzális ír "izé". "Hey dude, gimme tha' yoke 'ere, w'ya?"
8. amn't I? - az angol nyelv legdurvább lemészárlása; még egy Vicky Pollard sem mondana ilyeneket, a királynő pedig szerintem azonnal nyugdíjba menne
9.bleedin' - a "bloody", azaz "rohadt" eltorzítása, de ezt Angliában is használják - állítólag - itt mindenesetre biztos.
10. jenie - nem, nem zseni, hanem a "Jesus" -> "jeez" -> "jeen" úton keletkezett förmedvény. Tehát kb "jesszusom".

#15 Life on the Belfast lane

Forgószél... Egy repülő ereszkedik le Dublinba. A szél felkapja Mattyt és Andiet, és a városközpontba, csillogó, bár giccses karácsonyi fények közé varázsolja őket. Forgószél. Snitt. Hőseink már a George klubban kérik ki az n+1-edik viszkit. Forgószél. Snitt. Matty és Andie már a Dunleary-i parton állnak - üvőltő szelek között. Snitt. Belfast, brit zászló, nyüzsgő belváros... Háttérzene: The Killers - Human

...na és persze snitt, és repülő vissza. Csak hát minek rontsam el ezzel a főcím előtti kedvcsinálót? :) Az biztos, hogy a hétvége percei (és velük együtt a pénztárcám eurói) így repültek el, de ez volt eddig a legjobb néhány nap itt, Dublinban! Igaz, szoros a verseny. A dobogóra még az achilli hétvége és talán Cork kerülhetne fel. De mitől is volt ilyen jó? Tessék elolvasni a mai részt, amiből kiderül, hogy...

...hogy néz ki az északírek pénze...
...mit jelent a "még egy viszki" Írországban...
...kik lopják a London Eye-t...
...milyen egy tökéletes pint Guinness...
...mit lehet látni Belfastban négy óra alatt...
...milyen segítőkészek a dubliniak...
...és persze hogy milyen egy pipabolt!

(Új képek itt, belfasti videó itt! Az oldalt futó képeket kivettem, mert nem működött - google, ennyit tudok mondani :) )

Kezdjük ez utóbbival, a pipabolttal, mert Tata most nyilván magasra felkapta a fejét. Szóval a Grafton Streeten volt alkalmam ellátogatni (végre) egy pipaboltba, de nem vettem semmit. Persze még visszamehetek... Szép pipák voltak kiállítva (nem egy nagy bolt), 40 eurótól kb 150 euróig terjedő árban, de hát kicsit zavart, hogy tucatáru (ellentétben a hosszan faragott egyedi pipákkal, ugye), még ha egy amúgy híres pipakészítő cégről is volt szó. Viszont természetesen - a szivartól a zsebóráig - minden kiegészítő van a boltban, úgyhogy ha kell valami... :)

Most pedig térjünk rá a hétvége lényegi részeire. Történt, hogy csütörtök este megérkezett Dublinba az én mosolygós Máté barátom, természetesen tele energiával és ki nem fogyó kíváncsisággal. Így hát nekivágtunk a városnak. A csütörtök este a Temple Bar rövid bemutatásával telt, amely magában foglalta a "The Temple Bar" nevű, fantáziadús névadásról tanúskodó hely meglátogatását is (itt voltam először Dublinban), és kíváncsi angol turisták útbaigazítását, akik gratulálnak nekem a magyar válogatott az északírek ellen aratott győzelméhez ("are you catholic or protestant? you know what? we don't care. we don't like Northern Ireland. congrats"). No comment.

Némi alvás után a másnap egy Starbucks kávéval indul (természetesen), majd a nyakunkba vesszük a várost. Némileg izgalmas ez, mert most érzem először igazán "helyinek" magam. Természetesen a Spire-ral (vö. "Dublin's yoke") kezdünk, majd hosszú séta a Grafton Streeten, ahol sajnos muszáj engedni a csábításnak és venni valamit. Az, hogy Máté ezt teszi, még hagyján, de hogy én...? Hiszen nekem a józan Dublinert kéne játszanom, de én is beruházok néhány könyvre az eddig méltatlanul elhanyagolt ír mitológiáról. Mindezek után ismét csak Starbucks, és félelmetesen részletes tervezgetés a nap hátralévő részét illetően.

Utunk a Liffey partján folytatódik, egészen a Guinness gyárig, ahol ismét visszaváltok turistába, mert itt még nem sikerült tiszteletemet tennem korábban. A Guinness-gyárban az a legjobb, hogy az egészet belengi az a csodálatos maláta- és komlóillat, ami leginkább egy hatalmas pékségre emlékezteti a környéket. És persze hatalmas terület, külön városrész, arany és fekete színű utcatáblákkal. Maga az a hely, amit meg lehet nézni, egy hatalmas sörösdobozt formáz, belül pedig múzeum. A borsos belépő ne tévesszen meg senkit: ebben egy pint sör is benne van, ami itt köztudottan nagyon drága.

A múzeum jó, interaktív és érdekes, de hát nagyjából azt mondja el, ami minden sörgyárban megvan. Mi az a komló, mi az a maláta, hogyan főzik a sört... Van viszont plusz. Az ötödik emeleten mindenki, aki elég erős lelkiekben, hogy elviselje a pultos kislány pökhendi és néha hisztérikus beleszólásait, kitöltheti magának a tökéletes pint Guinnesst. Ez úgy megy hogy kiválasztunk egy száraz poharat, 45 fokos szögben a csap alá tartjuk, lecsapjuk a csapot, és a poharat szépen kiegyenesítve a hárfa feléig (!!!) töltjük a jóféle sört. utána csapot papot otthagyva fél percig állni hagyjuk hogy leülepedjen. Addig a kislány megírja az okleveleket. Ebben az a vicces, hogy az én nevemet le tudta írni helyesen, Máté sokkal egyszerűbb vezetéknevét nem sikerült. Írek...

A hetedik emeleti panorámabárban való iszogatás után, a Guinness gyárból kilépve sétálgatunk még egy kicsit a déli parton, az egyik templomban pedig mellénk keveredik egy öreg bácsi, aki lelkesen elkezd nekünk magyarázni arról, hogy hova érdemes elmenni ha templomot akarunk látni, és hogy a két katedrális közötti területen régebben senkit nem lehetett őrizetbe venni, ezért hívják "the liberties"-nek a város ezen részét. A kimerítő és egyébként rendkívül barátságos előadás után a Tara Street állomás felé vesszük az utunkat, és a helyi hévvel elindulunk Dun Laoghaire (vagyis Dunleary) felé, hogy még sötétedés előtt odaérjünk.

Dunleary-t egyszer már taglaltam, így most nem mennék bele ismét a részletekbe, de tény, hogy Dubin környékén még mindig itt a legszebb a tengerpart, és bár most nem süt a nap, sőt, fúj a szél és már sötétedik, még mindig vannak fürdőzők (!!) a tengerben, akiket Máté lelkesen le is fényképez. Némi fish & chips magunkhoz vételezése után - immár félig sötétben - indulunk vissza Dublinba, egész pontosan haza, mert ránk fér egy óra pihenés az este előtt.

Kilenckor találkozunk Bennel, és így hármasban elindulunk a The George-ba, ahol, mint kiderül, életem egyik legjobb bulizós éjszakáját sikerül eltölteni. Ebben a mindjárt következő mondatok ellenére sem volt szerepe az italoknak, inkább annak a remek, remek hangulatnak ami hármunk (és persze a klubban lévő sok-sok ember) között megvan. A három aftershock-kör után egy kicsit úgy érzem, zsibbad a nyelvem, ezért váltunk az ártalmatlanabbnak tűnő Jamesons-ra. Ez egész addig ártalmatlan, amíg a pultos a "two whiskey's please... no, wait, add another one" mondatot úgy érti hogy a már kitöltött két viszkiből duplát csinál. Ezek után viszont a többiek is úgy gondolják, hogy duplát, sőt, triplát kell rendelni, ha már ilyen nagyvonalú voltam. Ennek meg is lesz az eredménye, mikor birtokba vesszük a táncparkettet és hajnalig (nos igen, zárásig, ami itt sajnos korán, fél 3-kor van) nyomjuk. Taxi haza, majd rövid úton mély alvás.

De hopp, már itt is van reggel nyolc, amikor - némileg utazásra alkalmatlan állapotban, viszont nagy-nagy lelkierővel indulunk újra a Busáras, a fő buszpályaudvar felé.
Kitérő: az írek mindent, amit fontosnak gondolnak, írül neveznek el. Így pl. nincsen "Miniszterelnök", hanem "Taóiseach" (ejtsd: tísak) és így tovább. A buszpályaudvarnak sincsen angol neve. Így hívják és kész.
A buszút Belfastba elvileg két és fél óra, de odafelé egy jóízű négy óra alatt sikerül teljesíteni, ami kissé felháborító, főleg másnapos gyomorral a levegőtlen buszon, de nem tudjuk, hogy mindezért a Nagy-Britanniában zajló útépítést, vagy a cseppet sem előrelátó ír busztársaságot vádoljuk-e. Mind a kettőt, az a biztos.

Ah, Belfast! Igen, az egy más világ. Alapvetően: Anglia (na jó, Egyesült Királyság). Még ha nem is angol akcentussal beszélnek, hanem ugyanazt az érthetetlen ír angolt, érezhető, hogy átjöttünk a határon. Az egész város vibrál, tömegével mennek az emberek az utcákon, egyáltalán, a fények és az épületek is olyanok, hogy a város már ránézésre is jobb hely, mint Dublin. Milyen kár, hogy csak néhány óránk maradt erre a helyre, hiszen még jó lenne emberi időben visszaérni Dublinba. Így aztán nem látunk annyit a híres politikai falfestményekből, amennyit szeretnék (bár isten látja lelkem, én kutattam utánuk - viszont, ahogy Máté mondaná, legalább lesz miért visszajönni), a belvárost viszont töviről hegyire sikerül végigjárni.

És, ha úgy vesszük, többet is látunk. A városháza mellett ugyanis ott áll a London Eye kicsinyített változata (valahol hallottam, hogy a nagyobb brit városokban több helyen is építettek ilyeneket), ahol először ugyan teljesen elfehéredek a magasságtól, de aztán kiderül, hogy nem is olyan rossz ez. Ha valaki rászán 80 fontot, még pezsgős VIP kabint is kaphat, de mindössze 6 fontért is saját gondola vár a kíváncsi utasokra, akik madártávlatból nézhetik meg, hol épült pl. a Titanic (Belfast az IRA emlékén kívül ettől sem tud igazán szabadulni... Valami furcsa elk*rásszag lengi be az amúgy lenyűgöző várost).

Az előző bekezdésben font helyett majdnem eurót írtam, de a font sem igazán helyénvaló. Persze, font van itt, de északír font, ami ugyanannyit ér, mint az angol font (meg a skót font, ha már itt tartunk), csak máshogy néz ki. Erről korábban egyikőnk sem tudott, úgyhogy az automata (itteni - hivatalos - neve: hole in the wall) először vidám pillanatokat okoz.

Van egy nagyon fura dolog Írországgal kapcsolatban. Itt az emberek annyira szeretik a karácsonyt, hogy már most, november közepén is úgy tesznek, mintha az lenne. Belfastban is javában folyik a karácsonyi vásár, de Dublinban is kitették a rendkívül vérszegény karácsonyi lámpákat, amikből mindössze egy nagyon ízléstelen, színes gömbökből összeállított, a sokkal magasabb Spire mellett felállított karácsonyfa tűnik ki.

Mindezt akkor konstatáljuk egymás közt, mikor - immár a rendes, két és fél órás út után - visszaérünk Dublinba, és rövid sétálgatás, valamint némi angol humor után lefekszünk aludni úgy éjfél körül... Másnap reggel fél 8-kor megy ugyanis Máté gépe, és még így is majdnem sikerül lekésni a checkint... De ez már egy másik történet... Most búcsúzzunk a vasárnap az elmúlt napokat mosolyogva kiheverő Andris (Andie) képével! To be continued....

#14 Eloquence

Snittek: Andris fejjel lefelé kihajol a Blarney kastélyból; egy kisebb társaság barangol a blarney-i erdőben, boszorkányok, varázsfák és dolmenek között; a cobhi kikötőben ugyanaz a társaság nézi, hogy nyugszik le a nap az óceán fölött... Háttérzene: Pentangle - Light Flight vagy a pörgősebb zenék kedvelőinek: Andre Rieu - Riverdance

Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, valamint mindazok a kedves olvasók, akik nem esnek bele ezekbe a kategóriákba! Elvarázsoltak. Innentől kezdve egy életre ékesszóló lettem, ha a blarney-i boszorkány is úgy akarja. Ráadásul még egy kívánságom is teljesülni fog. Mindezért pedig csak a testi épségemet kellett kockára tennem - kétszer. Hát nem megéri? Kiderül a mai részből, na és az is, hogy...

...jobb-e Cork, mint Dublin...
...hol lakik a blarney-i boszorkány...
...mi az az ékesszólók köve...
...milyen a kortárs ír színház...
...hova érdemes elmenni Corkban...
...miért reading és miért nem writing week...
...és persze, hogy másodszorra minden vízesés szárazon teljesíthető!

A rengeteg (!!) új kép ITT található.

Kezdjük az elejétől, nyájas olvasók! Be kell valljam, így utólag fogalmam sincsen, mi történt a múlt hét vasárnap és a hét szerda között. Kiestek a dolgok, na nem a szokásos okból, hanem mert valószínűleg semmi érdemleges impulzus nem ért a külvilág részéről. Az ilyesmit itt reading weeknek hívják, ami egyfajta őszi szünet az egyetemisták részére. Persze ez azt is jelenti, hogy a reading week után kell leadni a legtöbb beadandó dolgozatot, ami az egészet leginkább writing weekké teszi. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe arra nézve, mit, és mennyit kellett írnom, egyezzünk ki abban, hogy sokat, és röpüljünk tovább térben és időben a csütörtök-pénteki eseményekre, hiszen ezek adják a hét savát-borsát.

Ben úgy döntött, mivel meglátogatja Josie, egy barátnője, miért ne utazzanak el Corkba, ami Írország második fővárosának tekinthető, kb. egy itteni Debrecen. Fabian és én pedig úgy gondoltuk, ha már elutaznak, miért ne tartsunk velük. Csütörtök kora reggel így (részemről nulla, azaz nulla perc alvás után) buszra szálltunk. Cork négy és fél órányira van innen, szóval lehetőség még lett is volna arra, hogy a buszon aludjak, de ezt, fájdalom, nem tudtam kihasználni az itteni egyik hülye szokás miatt. Bármikor megáll ugyanis a busz, és kinyitják a csomagtartót, egy gépi hang üvöltve közli a busz belsejében tartózkodóknak, hogy vigyázzanak a (kint lévő) csomagtartó-ajtók közelében, mert éppen működnek. Szóval nagyjából negyed óránként felébredtem a "Stand clear, luggage doors operating" katonás ritmusára. Tatának javaslom, hogy ha majd a legkisebb unokákat kelti fel reggelenként, cserélje le a jó öreg katonaindulót erre.

Cork nem egy szép város. Ezzel, azt hiszem, nem sértek meg senkit. Dublin sem szép. Cork pedig pont olyan, mintha Dublint lekicsinyítették volna nagyjából az egyharmadára-egynegyedére. Folyó, ronda hidak, koszos utcák és sok-sok kocsma meg egyenépület. Mindezzel együtt látnivaló persze akad, és egyvalamiben azért különbözik a két város: Cork telis-tele van zegzugos kis utcákkal. Igaz, ezek többsége semmiféle vadregényes szépséget nem tartogat, de a várost körülvevő dombokról azért jobb ilyeneken lejönni, mint a San Franciscót meghazudtoló méretű lépcsős sugárutakon. Mint kiderül, Cork félig van csak kész. Azt már eddig is megszoktuk, hogy bármilyen műemlék jellegű épületet látogattunk meg, biztos, hogy éppen felújították, de legalább mellette volt egy - minden fényképen látszó - építkezési terület kék vagy sárga nejlonnal, az viszont egész új érzés, ha egy egész város ilyen. Gyakorlatilag fél percenként lehet egy-egy újabb építkezésbe botlani, és ha ez a fényképeken nem látszik, az mindössze az én aranykezemet dícséri.

A város levegőjét (és néhol a kilátást is) egy hatalmas sörgyár uralja. Az illatok nagyon jók, a látvány meg lenyűgöző, olyan, mintha hat-hét hatalmas sörösdoboz lenne a folyóparton. Mindezekhez közel, bután, hanyagul és ízléstelenül elhelyezett utcai lámpák által megvilágítva látható a város főutcája, ami leginkább a pesti körútra hasonlít. Tudomásunk szerint itt is vannak látványosságok, de ezekről sorra derül ki, hogy egyik sem túlságosan nagy szám. Pl. az English Market, ami egy egészen sima piac. Vagy a mellette lévő Bishop Lucey's Garden, ami meg egy arcpirítóan talpalatnyi zöld terület. Amúgy is vicces, ha egy püspököt Lucey-nak hívnak.

A fő látnivalók megtekintése előtt persze tiszteletünket tesszük egy kis zsákutcában, a dombtetőn egy templom mögött lévő hostelben, egy olyan szobában ahova pont sikerült bezsúfolni négy ágyat, és ahol a "saját fürdőszoba felárért" még egy, azaz egy darab kicsi mosdótálat is kapunk. A látnivalók megtekintése után pedig vonatpótló buszra szállunk, és következik Cobh, az itteni tengerpart.

Cobh kb. fél órára van Corktól busszal, már sötétedik, mire kiérünk. Az egész falu egy kis szigeten van az óceán egyik zárt öblében, amit tehát látunk, az az óceán, csak éppen az istennek sem akar hullámozni. A naplemente azért egész megkapó, főleg, ha az ember kezében sör is helyet kap (ami itt, ugye, illegális a nyílt utcán). Jelentős kaptató után még egy katedrálishoz is sikerül felkapaszkodni, ami, mint kiderül, nem nagyon éri meg a vesződséget, a kilátás innen sem jobb, a templomba pedig sötétedés után nem nagyon engedik be az embert. Így a leereszkedés után a játszótéren és az óceánparti parkban múlatjuk az időt, amíg vissza nem térünk Corkba a busszal.

A városban jelentős vita arról, hogy hova menjünk. Ben és Fabian inkább a pubokat térképezné fel, amire persze én sem mondok nemet, de én előtte megnéznék valamit egy színházban, amiben Josie is partner (egyébként ő is politológus - hö hö, a kultúra, ugye...). Úgyhogy röpke két órára szétválnak útjaink, és míg Benék valahol a városban kóvályognak, mi a Cork Art Theatre-ben egy egészen durva, sötét, depressziós és beteg kortárs drámát nézünk, amiben két szereplő (férj és feleség) visszatekintéseiből annyi derül ki, hogy (gyenge idegzetűek ugorjanak a következő bekezdésre) a nő megőrült, a férje bezáratta és kezeltette, amitől még jobban megőrült, és mivel félt, hogy a gyerekei is öröklik a baját, mindkettőt megfojtotta és kiszúrta a szemüket, majd öngyilkos lett. A darab egyébként mindemellett nem rossz, csak a férjet játszó színész minden második mondata az hogy "uuuáááááhh".

A fentiek ellenére vidáman vetjük bele magunkat a corki éjszakába. Elsőként a Bierhaus nevű helyet tekintjük meg, ami azzal büszkélkedik, hogy a világ sok-sok országából több, mint 50-féle sörrel szolgál. Megtudjuk pl. hogy milyen a 2001-es díjnyertes litván sör (szar), valamint iszunk Duff-ot is (Simpsons rajongók figyelem!) és nem maradhat el a kedvencem, a Duvel sem.

Ami ezután történik, az nincs meg, persze most a szokásos okból.

Másnap reggel első utunk Blarneyba vezet. Ha eddig nem láttunk volna semmit, mint kiderül, a túra ezért az egy kis faluért is megérte volna. Ha valaki ír tündérmeséket emleget, nekem mostantól Blarney fog az eszembe jutni, még akkor is, ha az egyik első látvány, amellyel szembesülünk, egy plazmatévével és parabola-antennával felszerelt Garda-autó.

Írországban követelmény, hogy ha valahol van egy kastély, egy hatalmas park és botanikus kert is legyen körülötte. Ha még ez nem lenne elég, a középkori Blarney Kastély csodatevő kastély. Nem véletlenül írják ki minden méteren hogy ERRE van a kastély. Ami miatt érdekes lesz a nagy, üres, néhol romos és hajmeresztő lépcsőkkel büszkélkedő épület, az az ékesszólók köve. Mindez egy kő a kastély falába építve, amelyet, ha valaki megcsókol, egész életére ékesszóló lesz. Ami mindezt nehézzé teszi, az az, hogy mindehhez fejjel lefelé kell kihajolni a bástya tetejéről, gyakorlatilag a semmi fölé, persze ma már némi segítséggel. Erről a dokumentációt a képek között lehet látni, na és persze a blogot olvasva érezni is a hatást.

A kert gyönyörű és hatalmas. Vadregényes vízinövények között vezet az ösvény, dolmenek alatt és vízesések mellett sétálunk, a legenda szerint pedig egy boszorkány lakja az erdőt. A boszorka egy vasorrú bába formájú kőben lakik, éjszaka pedig megszökik onnan. Az eszköztárához tartozik egy meredek és nedves lépcsősor is, amelyen, ha valaki felmegy, aztán háttal le, becsukott szemmel, és úgy, hogy közben csak egy kívánságra gondol, az öreglány egy éven belül teljesíti. Hát persze, hogy ezt is ki kell próbálni!

A hatalmas parkban persze órákig el lehet sétálni. Sziklák, erdei ösvények, hatalmas fák, még pálmák is... És mindezek mellett vicces táblák, mint pl. a "Careful tractor", ami egy vesszővel a két szó között azt jelentené: "Vigyázat, traktor", de így viszont "Elővigyázatos traktor". Tehát nyugodtan sétálgathatunk, elütni úgysem fog senki.

A mesék földjét elhagyva vissza Corkba, ahol még néhány óra séta és a katedrális (természetesen felújítás alatt) megtekintése után buszra szállunk és hip-hopp, este 10-re már Dublinban is vagyunk.

Ezután persze jöhet a visszatérés a dolgos hétköznapokhoz... Vasárnap pedig ismét evezőstúra, ugyanott, ahol a múltkor, némileg hidegebb vízzel. Ezúttal viszont vízbeesés nélkül! Ami egyben azt is jelenti, hogy magabiztosan vágok neki decemberben az evezősvizsgának, ami után remélhetőleg másodfokú raftingos válik belőlem !
Ezzel búcsúzunk mára, vegyük úgy, hogy megjelent a böngészőben a "Philip Capice". To be continued...

#13 Riders on the storm

Kamera be... Tengerzúgás, hatalmas hullámzó óceán. A viharban a hullámok a partmenti sziklákat csapkodják, majd a habokból előbukkan Andris, ráül egy hullámra és diadalmasan kiált. Háttérzene: Rammstein - Mein Herz brennt. Snitt. Falusi pub az óceán mellett, öreg néni italokat szolgál fel egy csomó nevető embernek. Háttérzene: Baha Men - Holla.

Kedves olvasók! Jártak már a világvégén? Én igen! És hi-he-tet-len jó volt! Azt hiszem mindenkinek megvan a saját maga képe erről a helyről, hát nekem mostantól Achill szigete fog eszembe jutni, ha valaki a világvégét említi. Mint helyet, persze. Mint történés, csak simán a legjobb dolog volt, ami eddig Írországban történt. De miért is? Kiderül a mai részből, meg persze az is, hogy...

...van élet az óceánban is...
...milyen idő volt valójában Achill szigetén...
...mi is az a kajakszörf...
...ki nyerte az Írország-Kanada rögbimeccset...
...sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
...miért fontos tapasztalatainkat észben tartani...
...és persze hogy Achill a legjobb hely Írországban!

Új képek: ITT

Egy átlagosan eseménydús hét után került sor a fent jelzett jeles eseményre. Előtte mulattunk egy jót Mathieu-ék lakásán, amely láthatólag sokkal jobb környéken van ebből a szempontból, ugyanis senki, de senki nem jött át éjfélkor dörömbölni az ajtón hogy hívja a Garda-t. Előtte persze volt egy kis bemelegítés, jelesül megnéztük Pedrot az egyetem színjátszó klubjának egyik előadásában, amiben egy orvost játszott - mindehhez kimondottan jól állt a német akcentus, a darabok pedig, hát, olyanok, amilyenek. Azért nem ártana most már egy rendes színházba is elmenni. Elérkeztünk tehát a péntek reggelhez.

Azt hiszem, többször írtam már az írek legendás pontatlanságáról. Minden időponthoz legalább 20 percet hozzá kell adni, de sok esetben inkább még többet. Azt hiszem, ha erre a tapasztalatomra emlékeztem volna péntek reggel, sokkal boldogabb lettem volna aznap.
A helyzet a következő volt: pénteken délben indult az evezős klub Achillbe, mindehhez pedig úgy gondoltam, veszek egy evezős ruhát, konkrétan masszív esőkabátot, testhezálló neoprén ruhát és cipőt. Mindezért kipengettem a 100 eurót interneten kedden, majd írtam egy emailt az üzletnek, hogy ha lehet, érjen ide a cucc péntek délig. Persze megnyugtattak, hogy bőven ide fog.
Persze nem ért ide. Aki ismer, tudja, hogy mindezek után nagyjából milyen idegállapotban mentem az egyetemre délre. Itt ugye, kiderült, hogy délről szó sincsen, néhány kajakos ugyan lézengett a Hub környékén, de maga a busz kettőkor (!) indult, szóval két órás késéssel. Ha csak az egyik esetben eszembe jutott volna, hogy az írek pontatlanok, szép nyugodtan megvárhattam volna a csomagot, vagy rendelhettem volna csütörtök estére. Így viszont nem volt ruha, igaz, később kiderült, hogy ez nem is okozott nagy gondot.

Achill szigetére este kilenckor érünk oda, tehát írd és mondd hét órás út után. Normális körülmények között az út persze alig tartana négy-öt órát, de minden megállónál tovább nő a lemaradás (vö. "oké, akkor most húsz percetek van, utána itt találkozunk és indulunk" = "negyven perc múlva talán a társaság fele a buszon lesz").
Az írek rengeteget tudnak inni. Közhely, de tényleg. És itt írekről beszélünk, mert a kb. 40 ember közül a buszon mindösszesen egy kanadai srác, Brighton és én vagyunk a külföldiek. Persze az írekkel nem nehéz szóba elegyedni, mert kb. kétpercenként megkérdezi valaki az embertől hogy "are you all right?" vagy "heyhowerya?" vagy "everything's fine?" ha éppen nem beszélget valakivel. De hol is tartottam? Ó igen, ivás. Mire félútra, Longfordba érünk, a társaság nagy része már igen jól mulat. Én nem, mert elfelejtettem sört venni Dublinban, ők viszont kevernek mindent mindennel, bailey'st tejjel és vodkával, tekilát sörrel - és hasonló ocsmány koktélok tűnedeznek fel a buszon. Csak tetézi a dolgot, hogy - bár Halloween már elmúlt - a klub kifejezett kérésére sokan tündérmese-jelmezben jöttek. Boszorkák, Piroska és a farkas (na meg a nagyi, egy nagydarab ír srác által megszemélyesítve), Robin Hood teljes bandája műanyag íjakkal, tündérek... Szóval vannak arcok.

Achill közel van a szárazföldhöz, mindössze egy híd választja el tőle, tehát nagyjából olyan, mintha az ember egy folyón menne át. Na de utána...! Utána kiderül, hogy egész máshol járunk...
A szigetre éjszaka megérkezni tényleg hátborzongató. Kiszállok a buszból, és semmit, tényleg SEMMIT nem látok. Bal oldalt hatalmas nagy sötétség, jobb oldalt két részre osztott sötétség. Kb. olyan, mintha az ember a Balaton északi partján járna, az egyik oldalon a Badacsony, a másikon a tó, csak hát itt az ember tudja hogy az egyik oldalon, közvetlen mellette egy hatalmas kopár szikla van, a másikon pedig az Atlanti Óceán.


View Larger Map

És ezt tessék szó szerint érteni. A kempingházak ablakából kinézve egy zöld mező után az óceán van előttünk. Nem egy öböl, mint Galwayben, hanem maga a nyílt óceán, hatalmas, zúgó hullámokkal, amik olyanok, mintha folyamatosan teherautók zörögnének a ház előtt. A másik oldalon egy birkalegelő és egy gyönyörű hegyi tó, egy hatalmas kopár hegyoldallal mögötte. Itt lakunk.

A szigetnek ezen a részén - a falu neve Keel - mindössze elszórtan vannak házak, van egyetlen bolt (postahivatallal együtt), egy kínai étterem és egy pub (hát persze). Utunk ez utóbbiba vezet és itt is vagyunk egészen zárásig, ami itt egy kicsit rugalmasabban működik mint Írország többi részén. Annyira, hogy reggel több hiányzó ember is van, az egyik lakótársunk viszont felszedte a kevés szigetlakó lány egyikét.

Az időjárás egészen borzasztó. Azt hiszem, a Glendalough-i időt neveztem az évszázad viharának. Hiba volt. Ez még ezerszer rosszabb. Felhőszakadás, orkánerejű szél az óceán felől, olyan, amiben mozogni sem nagyon lehet... és mi mit csinálunk? Megyünk evezni! Egész pontosan kajakszörfölni. Mivel az óceán csak három perc séta, beöltözünk, fogjuk a kajakokat és usgyi le a partra. Komolyan esküszöm, hogy akkora vihar volt, hogy nem láttunk és nem hallottunk semmit. Csak mentünk. És közben többször a visszafordulás határán voltam, de végül úgy döntöttem, ezt nem hagyhatom ki. És milyen jól tettem!

Közhely, de egyből, ahogy beülök a kajakba és hagyom hogy az első hullám bevigyen a háborgó óceánba, már nem fázom. Egyáltalán nem. Hogy az adrenalin teszi-e, vagy az, hogy a kajak zárt részében van a lábam, nem tudom. Igazából mindegy is. Be kell evezni, széllel szemben, úgy, hogy semmit nem látsz, csak a több méter magas hullámokat előtted, majd pedig megvárni egy igazán nagyot, gyorsan megfordulni és ráülni a hullám tetejére. Félelemetes érzés. De ilyen jól már rég éreztem magam. Közben tovább szakad az eső, fúj a szél, a hullámok pedig a part menti sziklákat csapkodják.

Délután a házak mögötti tóra mennénk evezni, de azt már a tapasztaltabb klubtársak sem javasolják. Veszélyes, mondják, ami az óceán után vicces, de ki tudja, biztos igazuk van. Azért egy idő után kisüt a nap, ekkor viszont már túl késő lenne evezni menni, úgyhogy szórakozunk... Én pl. megszerzem első tapasztalataimat a county colours terén.

Írországban minden megyének van egy címere, saját színei és persze egy mindebből összeállított sportmez. Az írek elég gyakran szerveznek olyan bulikat, amiben mindenki a saját megyéjének színeit vagy mezét viseli. Nekem sikerül kifogni az egyetlen megyét, amit mindenki utál. O'Reilly, az egyik srác ugyanis a "fasza gyerek vagy te, de még hiányzik valami, gyere adok egy Meath mezt" szöveggel Meath megye gael-foci mezét aggatja rám, ami után mindenki megbámul, többen pedig odajönnek, hogy ha lehet ezt azonnal vegyem le, mert bajba fogok kerülni. Én azért kipróbálom a helyi pubban is, ahol szintén szúrós tekinteteket kapok a helyiektől, még a csapos nénitől is (vö. honky tonk woman), amik csak akkor enyhülnek mikor kiderül, hogy nem vagyok ír ("jaaa, akkor érthető").

Este elkápráztatom a lányokat azzal, hogy jól tudom utánozni a különböző akcentusokat, a fiúkat pedig azzal, hogy köhögés nélkül is meg tudom inni a stroh rumot (amit itt egyáltalán nem ismernek, szóval egzotikumnak számít). Mindezek után elmegyünk mulatni, valahova a szárazföldre, a szigettől, ugye, nem várhatjuk, hogy bármiféle nightclub vagy diszkó legyen rajta, amikor a populáció több, mint felének dús fehér szőre van, egyszóval birka. Mondjuk köztünk is vannak fura szerzetek, mint pl. Éanna, aki elköveti azt a butaságot, hogy elalszik még kora este, ezért hát néhányan takaróba csavarva vonszolják át egyik házból a másikba, és nagyjából így is jön a nightclubba, pontosabban egy szál női kabátban és tűsarkú cipőben (mivel ezek álltak rendelkezésre a házban). De hát, mint mondtam, sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...

Vasárnap estére érünk haza... Most hétfő reggel van, ahogy ezeket írom, nagyjából sikerült kiheverni a hétvégét. De még ha fárasztó is volt: this was the best feckin' experience eva' in here! Csak ajánlani tudom, mint a legjobb helyet Írországban. To be continued...

PS: Ja igen - rögbimeccs. Írország - Kanada 55:0. Délutáni szórakozásnak persze jó volt, de a körmömet nem rágtam le... Az írek sem. A kanadai srác sem. Az írek jók rögbiben, ebben megegyezhetünk.

#12 Whatever you want

Kamera be. Andris egy pénzhalom közepén ücsörög, ujjong és dobálja az eurókötegeket a magasba. A háttérben két oroszlán. A háttérzene: Scooter vs. Status Quo - Jump that rock

Bizony, örül ám az ember ha pénz áll a házhoz. De hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hét csak ezért volt jó. Annyira viszont nem lehetett eseménydús - gondolhatják joggal Önök - ha kihagytam a pénteki epizódot. De akkor mi is történt? Elmondja a mai epizód, amelyből kiderül hogy...

...hogy ejtik azt, hogy Dun Laoghaire...
...milyen hideg az ír tenger novemberben...
...milyen &@#$ táblákat tesznek ki a viszkivedelők...
...milyen egy német filmest...
...milyen a ballymuni Halloween...
...hogyan fejlesszük ivás közben angol tudásunkat...
...és persze, hogy mi lesz a következő hetekben!

Az új képek pedig a blog oldalán és ITT láthatóak. A közös fotóalbum pedig ITT.

Kezdjük azzal a szolgálati közleménnyel, hogy kicsit rendszertelenül fog mostantól jelentkezni a BLOG. Ennek oka, hogy sűrű hetek jönnek. Vessük tekintetünket a naptárra! Hétvégén Achillbe utazom kajakozni és kajakra inni. A jövő hét reading week, ami azt jelenti, hogy órák nincsenek, viszont szinte minden hosszabb irományt ezután kell benyújtani. Nekem például két hosszú esszét és két kritikát. A hétvégén pedig Észak-Írország bombatölcsér vájta városkáit tekintjük meg a társaság jobbik felével. A következő héten Máté várható, akivel szintén három napi mulatás van kilátásban, egyszóval november végéig nagyjából foglalt vagyok. No, és még valami foglalt: a repülőjegyem haza. Pontosabban Münchenbe, ahonnan majd Bécsen keresztül vergődöm valahogy haza karácsonyra, hiszen az osztrák ízléstelenségnek csak és kizárólag adventkor van bája, akkor viszont rendesen.

Most hogy ezeket a rendkívül fontos információkat megosztottam a tisztelt nagyérdeművel, nekivághatunk az előző hétnek is, ahol igazából két említésre méltó esemény történt itt Dublinban. Először is, tartottunk egy német filméjszakát, ahol sikerült egy egészen nehezen követhető, egészen nőiemancipáció-szagú, de egész jó kis vígjátékot megnézni - németül, persze gondos (szeszt magában foglaló) előkészítés után, és utómunka előtt. Ha jól emlékszem, csak két német volt, és angol felirattal néztük a filmet (ír sörök és olasz bor ivása közben egy japán gyártmányú laptopra bámulva és egy svéd kanapén ülve), szóval ezért aztán igazán megérte német filmestének hívni a dolgot. Ugorgyunk.

Intermezzóként beszúrnám, hogy pénteken Halloween volt, ami itt ugye hatalmas buli, az egész város tele van jelmezes emberekkel, elképesztő a nyüzsgés. Én egy pillanatig elgondolkoztam rajta hogy ha a ballymuni kölkök errefelé jönnek trickortreatelni (azaz csokit kunyerálni), akkor valami mérgezett vagy higannyal töltött édességet kellene nekik adni, de sajnos nem jöttek erre. Persze érthető - Ballymunban sokkal nagyobb buli a Halloween, nem fognak átnézni az unalmas, kispolgári Glasnevinbe. Mikor péntek délután a kerületen keresztül jöttünk haza, láttuk, hogy az egyik lakótelep udvarán több emelet magas máglyát hordtak össze a buzgó itteni polgárok. Én nem tudom, mit égettek, az is lehet, hogy boszkorkányokat, Jamie szerint egyébként is akkor mutatkozik meg Észak-Dublin paraszt mivolta, ha megnézzük, hogyan viselkednek az emberek a pogány ünnepeken. Az is sokat mond, hogy bár mi Ballymun nyugodtabb felének szomszédságában lakunk, de még így is egész éjjel olyan volt, mintha robbantgattak volna a szomszédban. Persze nekünk is megvolt a magunk halloweeni partija, amelyet ki így, ki úgy fejezett be, ebbe most nem mennék bele, de a lényeg az hogy a társaság egy jelentős része azóta undorral és irígységgel vegyes tisztelettel tekint rám. (Egyvalamit megjegyeznék, a mondat elolvasása után: hányás NEM volt a dologban, bármennyire tűnjék is úgy).

Az igazi esemény azonban vasárnap volt, a Dun Laoghaire-be tett látogatás. Dun Laoghaire egy kis falu Dublin vonzáskörzetében, a várostól délre, a tengerparton. Az angol neve Dunleary, és ezzel meg is fejtettük, hogyan kell kiejteni. Hogy pontosan mi van a városban? Nos, azt a wikipedia is elismeri, hogy a kikötő a legfontosabb it lévő dolog. Van egy James Joyce múzeum, ami télen zárva tart, és sok-sok bástya meg fal. Valamint a park és a tea roomok, ahova nagy bánatomra nem mentünk el (Máté, készülj!). A tengerpart viszont gyönyörű és lenyűgöző, és mivel az idő is nagyon szép, errefelé ritka, 20 fok körüli hőmérséklettel, gyakorlatilag egész nap azt nézzük, körbe-körbe sétálgatva, hogyan csapkodja a víz a sziklákat. A hullámok néhol még szélcsendben is olyan durvák, hogy a két és fél méter magas mellvéd és a vicces, többféleképpen értelmezhető táblák fölé is simán felcsapnak. Ez persze alkalmat ad arra, hogy Ben és én a "ki tud gyorsabban elfutni a hullámok elől" illetve a "ki mer beljebb menni a sziklákon" című játékokat játsszuk, a többiek aktív fotografikus dokumentációja közepette. Ennek persze az lesz a vége, hogy megint csuromvizesre ázom, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami fél óra múlva vár rám.

Az írek ugyanis novemberben is fürdenek. Sorban állva. Malahide-ban még kicsit fura volt bemenni a vízbe, mert senki nem volt a parton, itt viszont az egyik stégen sorba állnak a fürdőzők és külön kis létra vezet le az óceánba. Ez olyan ziccer, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Egyrészt ennyi ember még akkor sem tévedhet ha mind ír, másrészt meg erősíteni kell a reputációmat, ha már utoljára egy hónapja úsztam a tengerben. Úgyhogy ruha le, és merülök egyet. A konkrét úszásról azért nincsen kép, mert onnan, ahol a többiek álltak, nem lehetett oda látni, ahol úsztam, a szikla-stég miatt. Megkerülni meg nem mertem a stéget, mert féltem, hogy a hullámok felkennek a falára, ráadásul némiképp a totális mozdulatlanság állapotába kerültek az izmaim a víz hőmérsékletétől. Van/lesz azonban az utána lévő pillanatokról. A tapsvihar - sajnos - a képen nem hallható.

Épp időben értem haza persze, hogy kandallótűz és egy pohár Jameson's viszki mellett megnézzem a helyi Autobahn pubban a Forma-1-es zárófutamot, és utána pedig még egy rendkívül bárgyú, de ötletes kis játékra is sikerült sor keríteni, ami elsősorban a szókirakós és az országváros egy angol nyelvű ötvözete, a legviccesebb pedig az hogy kiderül, ki mennyire (nem) tud angolul (szinte látom, hogy Cojó a fejét fogja ezen kispolgári jelenet olvasásakor). Az este - számomra - ki tudja, miért, hisztérikus röhögőgörcsben ért véget (amiről persze megint csak a németek tehetnek), de büszkén mondhatom, hogy Courtney után, aki amerikai, én végeztem a második helyen. Höhö. Ennyit erről, a dobókockát gurító, söröket bontó társaság képével búcsúzik a mai epizód. To be continued!