Kamera be... Tengerzúgás, hatalmas hullámzó óceán. A viharban a hullámok a partmenti sziklákat csapkodják, majd a habokból előbukkan Andris, ráül egy hullámra és diadalmasan kiált. Háttérzene: Rammstein - Mein Herz brennt. Snitt. Falusi pub az óceán mellett, öreg néni italokat szolgál fel egy csomó nevető embernek. Háttérzene: Baha Men - Holla.
Kedves olvasók! Jártak már a világvégén? Én igen! És hi-he-tet-len jó volt! Azt hiszem mindenkinek megvan a saját maga képe erről a helyről, hát nekem mostantól Achill szigete fog eszembe jutni, ha valaki a világvégét említi. Mint helyet, persze. Mint történés, csak simán a legjobb dolog volt, ami eddig Írországban történt. De miért is? Kiderül a mai részből, meg persze az is, hogy...
...van élet az óceánban is...
...milyen idő volt valójában Achill szigetén...
...mi is az a kajakszörf...
...ki nyerte az Írország-Kanada rögbimeccset...
...sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
...miért fontos tapasztalatainkat észben tartani...
...és persze hogy Achill a legjobb hely Írországban!
Új képek: ITT
Egy átlagosan eseménydús hét után került sor a fent jelzett jeles eseményre. Előtte mulattunk egy jót Mathieu-ék lakásán, amely láthatólag sokkal jobb környéken van ebből a szempontból, ugyanis senki, de senki nem jött át éjfélkor dörömbölni az ajtón hogy hívja a Garda-t. Előtte persze volt egy kis bemelegítés, jelesül megnéztük Pedrot az egyetem színjátszó klubjának egyik előadásában, amiben egy orvost játszott - mindehhez kimondottan jól állt a német akcentus, a darabok pedig, hát, olyanok, amilyenek. Azért nem ártana most már egy rendes színházba is elmenni. Elérkeztünk tehát a péntek reggelhez.
Azt hiszem, többször írtam már az írek legendás pontatlanságáról. Minden időponthoz legalább 20 percet hozzá kell adni, de sok esetben inkább még többet. Azt hiszem, ha erre a tapasztalatomra emlékeztem volna péntek reggel, sokkal boldogabb lettem volna aznap.
A helyzet a következő volt: pénteken délben indult az evezős klub Achillbe, mindehhez pedig úgy gondoltam, veszek egy evezős ruhát, konkrétan masszív esőkabátot, testhezálló neoprén ruhát és cipőt. Mindezért kipengettem a 100 eurót interneten kedden, majd írtam egy emailt az üzletnek, hogy ha lehet, érjen ide a cucc péntek délig. Persze megnyugtattak, hogy bőven ide fog.
Persze nem ért ide. Aki ismer, tudja, hogy mindezek után nagyjából milyen idegállapotban mentem az egyetemre délre. Itt ugye, kiderült, hogy délről szó sincsen, néhány kajakos ugyan lézengett a Hub környékén, de maga a busz kettőkor (!) indult, szóval két órás késéssel. Ha csak az egyik esetben eszembe jutott volna, hogy az írek pontatlanok, szép nyugodtan megvárhattam volna a csomagot, vagy rendelhettem volna csütörtök estére. Így viszont nem volt ruha, igaz, később kiderült, hogy ez nem is okozott nagy gondot.
Achill szigetére este kilenckor érünk oda, tehát írd és mondd hét órás út után. Normális körülmények között az út persze alig tartana négy-öt órát, de minden megállónál tovább nő a lemaradás (vö. "oké, akkor most húsz percetek van, utána itt találkozunk és indulunk" = "negyven perc múlva talán a társaság fele a buszon lesz").
Az írek rengeteget tudnak inni. Közhely, de tényleg. És itt írekről beszélünk, mert a kb. 40 ember közül a buszon mindösszesen egy kanadai srác, Brighton és én vagyunk a külföldiek. Persze az írekkel nem nehéz szóba elegyedni, mert kb. kétpercenként megkérdezi valaki az embertől hogy "are you all right?" vagy "heyhowerya?" vagy "everything's fine?" ha éppen nem beszélget valakivel. De hol is tartottam? Ó igen, ivás. Mire félútra, Longfordba érünk, a társaság nagy része már igen jól mulat. Én nem, mert elfelejtettem sört venni Dublinban, ők viszont kevernek mindent mindennel, bailey'st tejjel és vodkával, tekilát sörrel - és hasonló ocsmány koktélok tűnedeznek fel a buszon. Csak tetézi a dolgot, hogy - bár Halloween már elmúlt - a klub kifejezett kérésére sokan tündérmese-jelmezben jöttek. Boszorkák, Piroska és a farkas (na meg a nagyi, egy nagydarab ír srác által megszemélyesítve), Robin Hood teljes bandája műanyag íjakkal, tündérek... Szóval vannak arcok.
Achill közel van a szárazföldhöz, mindössze egy híd választja el tőle, tehát nagyjából olyan, mintha az ember egy folyón menne át. Na de utána...! Utána kiderül, hogy egész máshol járunk...
A szigetre éjszaka megérkezni tényleg hátborzongató. Kiszállok a buszból, és semmit, tényleg SEMMIT nem látok. Bal oldalt hatalmas nagy sötétség, jobb oldalt két részre osztott sötétség. Kb. olyan, mintha az ember a Balaton északi partján járna, az egyik oldalon a Badacsony, a másikon a tó, csak hát itt az ember tudja hogy az egyik oldalon, közvetlen mellette egy hatalmas kopár szikla van, a másikon pedig az Atlanti Óceán.
View Larger Map
És ezt tessék szó szerint érteni. A kempingházak ablakából kinézve egy zöld mező után az óceán van előttünk. Nem egy öböl, mint Galwayben, hanem maga a nyílt óceán, hatalmas, zúgó hullámokkal, amik olyanok, mintha folyamatosan teherautók zörögnének a ház előtt. A másik oldalon egy birkalegelő és egy gyönyörű hegyi tó, egy hatalmas kopár hegyoldallal mögötte. Itt lakunk.
A szigetnek ezen a részén - a falu neve Keel - mindössze elszórtan vannak házak, van egyetlen bolt (postahivatallal együtt), egy kínai étterem és egy pub (hát persze). Utunk ez utóbbiba vezet és itt is vagyunk egészen zárásig, ami itt egy kicsit rugalmasabban működik mint Írország többi részén. Annyira, hogy reggel több hiányzó ember is van, az egyik lakótársunk viszont felszedte a kevés szigetlakó lány egyikét.
Az időjárás egészen borzasztó. Azt hiszem, a Glendalough-i időt neveztem az évszázad viharának. Hiba volt. Ez még ezerszer rosszabb. Felhőszakadás, orkánerejű szél az óceán felől, olyan, amiben mozogni sem nagyon lehet... és mi mit csinálunk? Megyünk evezni! Egész pontosan kajakszörfölni. Mivel az óceán csak három perc séta, beöltözünk, fogjuk a kajakokat és usgyi le a partra. Komolyan esküszöm, hogy akkora vihar volt, hogy nem láttunk és nem hallottunk semmit. Csak mentünk. És közben többször a visszafordulás határán voltam, de végül úgy döntöttem, ezt nem hagyhatom ki. És milyen jól tettem!
Közhely, de egyből, ahogy beülök a kajakba és hagyom hogy az első hullám bevigyen a háborgó óceánba, már nem fázom. Egyáltalán nem. Hogy az adrenalin teszi-e, vagy az, hogy a kajak zárt részében van a lábam, nem tudom. Igazából mindegy is. Be kell evezni, széllel szemben, úgy, hogy semmit nem látsz, csak a több méter magas hullámokat előtted, majd pedig megvárni egy igazán nagyot, gyorsan megfordulni és ráülni a hullám tetejére. Félelemetes érzés. De ilyen jól már rég éreztem magam. Közben tovább szakad az eső, fúj a szél, a hullámok pedig a part menti sziklákat csapkodják.
Délután a házak mögötti tóra mennénk evezni, de azt már a tapasztaltabb klubtársak sem javasolják. Veszélyes, mondják, ami az óceán után vicces, de ki tudja, biztos igazuk van. Azért egy idő után kisüt a nap, ekkor viszont már túl késő lenne evezni menni, úgyhogy szórakozunk... Én pl. megszerzem első tapasztalataimat a county colours terén.
Írországban minden megyének van egy címere, saját színei és persze egy mindebből összeállított sportmez. Az írek elég gyakran szerveznek olyan bulikat, amiben mindenki a saját megyéjének színeit vagy mezét viseli. Nekem sikerül kifogni az egyetlen megyét, amit mindenki utál. O'Reilly, az egyik srác ugyanis a "fasza gyerek vagy te, de még hiányzik valami, gyere adok egy Meath mezt" szöveggel Meath megye gael-foci mezét aggatja rám, ami után mindenki megbámul, többen pedig odajönnek, hogy ha lehet ezt azonnal vegyem le, mert bajba fogok kerülni. Én azért kipróbálom a helyi pubban is, ahol szintén szúrós tekinteteket kapok a helyiektől, még a csapos nénitől is (vö. honky tonk woman), amik csak akkor enyhülnek mikor kiderül, hogy nem vagyok ír ("jaaa, akkor érthető").
Este elkápráztatom a lányokat azzal, hogy jól tudom utánozni a különböző akcentusokat, a fiúkat pedig azzal, hogy köhögés nélkül is meg tudom inni a stroh rumot (amit itt egyáltalán nem ismernek, szóval egzotikumnak számít). Mindezek után elmegyünk mulatni, valahova a szárazföldre, a szigettől, ugye, nem várhatjuk, hogy bármiféle nightclub vagy diszkó legyen rajta, amikor a populáció több, mint felének dús fehér szőre van, egyszóval birka. Mondjuk köztünk is vannak fura szerzetek, mint pl. Éanna, aki elköveti azt a butaságot, hogy elalszik még kora este, ezért hát néhányan takaróba csavarva vonszolják át egyik házból a másikba, és nagyjából így is jön a nightclubba, pontosabban egy szál női kabátban és tűsarkú cipőben (mivel ezek álltak rendelkezésre a házban). De hát, mint mondtam, sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
Vasárnap estére érünk haza... Most hétfő reggel van, ahogy ezeket írom, nagyjából sikerült kiheverni a hétvégét. De még ha fárasztó is volt: this was the best feckin' experience eva' in here! Csak ajánlani tudom, mint a legjobb helyet Írországban. To be continued...
PS: Ja igen - rögbimeccs. Írország - Kanada 55:0. Délutáni szórakozásnak persze jó volt, de a körmömet nem rágtam le... Az írek sem. A kanadai srác sem. Az írek jók rögbiben, ebben megegyezhetünk.
Kedves olvasók! Jártak már a világvégén? Én igen! És hi-he-tet-len jó volt! Azt hiszem mindenkinek megvan a saját maga képe erről a helyről, hát nekem mostantól Achill szigete fog eszembe jutni, ha valaki a világvégét említi. Mint helyet, persze. Mint történés, csak simán a legjobb dolog volt, ami eddig Írországban történt. De miért is? Kiderül a mai részből, meg persze az is, hogy...
...van élet az óceánban is...
...milyen idő volt valójában Achill szigetén...
...mi is az a kajakszörf...
...ki nyerte az Írország-Kanada rögbimeccset...
...sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
...miért fontos tapasztalatainkat észben tartani...
...és persze hogy Achill a legjobb hely Írországban!
Új képek: ITT
Egy átlagosan eseménydús hét után került sor a fent jelzett jeles eseményre. Előtte mulattunk egy jót Mathieu-ék lakásán, amely láthatólag sokkal jobb környéken van ebből a szempontból, ugyanis senki, de senki nem jött át éjfélkor dörömbölni az ajtón hogy hívja a Garda-t. Előtte persze volt egy kis bemelegítés, jelesül megnéztük Pedrot az egyetem színjátszó klubjának egyik előadásában, amiben egy orvost játszott - mindehhez kimondottan jól állt a német akcentus, a darabok pedig, hát, olyanok, amilyenek. Azért nem ártana most már egy rendes színházba is elmenni. Elérkeztünk tehát a péntek reggelhez.
Azt hiszem, többször írtam már az írek legendás pontatlanságáról. Minden időponthoz legalább 20 percet hozzá kell adni, de sok esetben inkább még többet. Azt hiszem, ha erre a tapasztalatomra emlékeztem volna péntek reggel, sokkal boldogabb lettem volna aznap.
A helyzet a következő volt: pénteken délben indult az evezős klub Achillbe, mindehhez pedig úgy gondoltam, veszek egy evezős ruhát, konkrétan masszív esőkabátot, testhezálló neoprén ruhát és cipőt. Mindezért kipengettem a 100 eurót interneten kedden, majd írtam egy emailt az üzletnek, hogy ha lehet, érjen ide a cucc péntek délig. Persze megnyugtattak, hogy bőven ide fog.
Persze nem ért ide. Aki ismer, tudja, hogy mindezek után nagyjából milyen idegállapotban mentem az egyetemre délre. Itt ugye, kiderült, hogy délről szó sincsen, néhány kajakos ugyan lézengett a Hub környékén, de maga a busz kettőkor (!) indult, szóval két órás késéssel. Ha csak az egyik esetben eszembe jutott volna, hogy az írek pontatlanok, szép nyugodtan megvárhattam volna a csomagot, vagy rendelhettem volna csütörtök estére. Így viszont nem volt ruha, igaz, később kiderült, hogy ez nem is okozott nagy gondot.
Achill szigetére este kilenckor érünk oda, tehát írd és mondd hét órás út után. Normális körülmények között az út persze alig tartana négy-öt órát, de minden megállónál tovább nő a lemaradás (vö. "oké, akkor most húsz percetek van, utána itt találkozunk és indulunk" = "negyven perc múlva talán a társaság fele a buszon lesz").
Az írek rengeteget tudnak inni. Közhely, de tényleg. És itt írekről beszélünk, mert a kb. 40 ember közül a buszon mindösszesen egy kanadai srác, Brighton és én vagyunk a külföldiek. Persze az írekkel nem nehéz szóba elegyedni, mert kb. kétpercenként megkérdezi valaki az embertől hogy "are you all right?" vagy "heyhowerya?" vagy "everything's fine?" ha éppen nem beszélget valakivel. De hol is tartottam? Ó igen, ivás. Mire félútra, Longfordba érünk, a társaság nagy része már igen jól mulat. Én nem, mert elfelejtettem sört venni Dublinban, ők viszont kevernek mindent mindennel, bailey'st tejjel és vodkával, tekilát sörrel - és hasonló ocsmány koktélok tűnedeznek fel a buszon. Csak tetézi a dolgot, hogy - bár Halloween már elmúlt - a klub kifejezett kérésére sokan tündérmese-jelmezben jöttek. Boszorkák, Piroska és a farkas (na meg a nagyi, egy nagydarab ír srác által megszemélyesítve), Robin Hood teljes bandája műanyag íjakkal, tündérek... Szóval vannak arcok.
Achill közel van a szárazföldhöz, mindössze egy híd választja el tőle, tehát nagyjából olyan, mintha az ember egy folyón menne át. Na de utána...! Utána kiderül, hogy egész máshol járunk...
A szigetre éjszaka megérkezni tényleg hátborzongató. Kiszállok a buszból, és semmit, tényleg SEMMIT nem látok. Bal oldalt hatalmas nagy sötétség, jobb oldalt két részre osztott sötétség. Kb. olyan, mintha az ember a Balaton északi partján járna, az egyik oldalon a Badacsony, a másikon a tó, csak hát itt az ember tudja hogy az egyik oldalon, közvetlen mellette egy hatalmas kopár szikla van, a másikon pedig az Atlanti Óceán.
View Larger Map
És ezt tessék szó szerint érteni. A kempingházak ablakából kinézve egy zöld mező után az óceán van előttünk. Nem egy öböl, mint Galwayben, hanem maga a nyílt óceán, hatalmas, zúgó hullámokkal, amik olyanok, mintha folyamatosan teherautók zörögnének a ház előtt. A másik oldalon egy birkalegelő és egy gyönyörű hegyi tó, egy hatalmas kopár hegyoldallal mögötte. Itt lakunk.
A szigetnek ezen a részén - a falu neve Keel - mindössze elszórtan vannak házak, van egyetlen bolt (postahivatallal együtt), egy kínai étterem és egy pub (hát persze). Utunk ez utóbbiba vezet és itt is vagyunk egészen zárásig, ami itt egy kicsit rugalmasabban működik mint Írország többi részén. Annyira, hogy reggel több hiányzó ember is van, az egyik lakótársunk viszont felszedte a kevés szigetlakó lány egyikét.
Az időjárás egészen borzasztó. Azt hiszem, a Glendalough-i időt neveztem az évszázad viharának. Hiba volt. Ez még ezerszer rosszabb. Felhőszakadás, orkánerejű szél az óceán felől, olyan, amiben mozogni sem nagyon lehet... és mi mit csinálunk? Megyünk evezni! Egész pontosan kajakszörfölni. Mivel az óceán csak három perc séta, beöltözünk, fogjuk a kajakokat és usgyi le a partra. Komolyan esküszöm, hogy akkora vihar volt, hogy nem láttunk és nem hallottunk semmit. Csak mentünk. És közben többször a visszafordulás határán voltam, de végül úgy döntöttem, ezt nem hagyhatom ki. És milyen jól tettem!
Közhely, de egyből, ahogy beülök a kajakba és hagyom hogy az első hullám bevigyen a háborgó óceánba, már nem fázom. Egyáltalán nem. Hogy az adrenalin teszi-e, vagy az, hogy a kajak zárt részében van a lábam, nem tudom. Igazából mindegy is. Be kell evezni, széllel szemben, úgy, hogy semmit nem látsz, csak a több méter magas hullámokat előtted, majd pedig megvárni egy igazán nagyot, gyorsan megfordulni és ráülni a hullám tetejére. Félelemetes érzés. De ilyen jól már rég éreztem magam. Közben tovább szakad az eső, fúj a szél, a hullámok pedig a part menti sziklákat csapkodják.
Délután a házak mögötti tóra mennénk evezni, de azt már a tapasztaltabb klubtársak sem javasolják. Veszélyes, mondják, ami az óceán után vicces, de ki tudja, biztos igazuk van. Azért egy idő után kisüt a nap, ekkor viszont már túl késő lenne evezni menni, úgyhogy szórakozunk... Én pl. megszerzem első tapasztalataimat a county colours terén.
Írországban minden megyének van egy címere, saját színei és persze egy mindebből összeállított sportmez. Az írek elég gyakran szerveznek olyan bulikat, amiben mindenki a saját megyéjének színeit vagy mezét viseli. Nekem sikerül kifogni az egyetlen megyét, amit mindenki utál. O'Reilly, az egyik srác ugyanis a "fasza gyerek vagy te, de még hiányzik valami, gyere adok egy Meath mezt" szöveggel Meath megye gael-foci mezét aggatja rám, ami után mindenki megbámul, többen pedig odajönnek, hogy ha lehet ezt azonnal vegyem le, mert bajba fogok kerülni. Én azért kipróbálom a helyi pubban is, ahol szintén szúrós tekinteteket kapok a helyiektől, még a csapos nénitől is (vö. honky tonk woman), amik csak akkor enyhülnek mikor kiderül, hogy nem vagyok ír ("jaaa, akkor érthető").
Este elkápráztatom a lányokat azzal, hogy jól tudom utánozni a különböző akcentusokat, a fiúkat pedig azzal, hogy köhögés nélkül is meg tudom inni a stroh rumot (amit itt egyáltalán nem ismernek, szóval egzotikumnak számít). Mindezek után elmegyünk mulatni, valahova a szárazföldre, a szigettől, ugye, nem várhatjuk, hogy bármiféle nightclub vagy diszkó legyen rajta, amikor a populáció több, mint felének dús fehér szőre van, egyszóval birka. Mondjuk köztünk is vannak fura szerzetek, mint pl. Éanna, aki elköveti azt a butaságot, hogy elalszik még kora este, ezért hát néhányan takaróba csavarva vonszolják át egyik házból a másikba, és nagyjából így is jön a nightclubba, pontosabban egy szál női kabátban és tűsarkú cipőben (mivel ezek álltak rendelkezésre a házban). De hát, mint mondtam, sok ír együtt nagyon hülye tud lenni...
Vasárnap estére érünk haza... Most hétfő reggel van, ahogy ezeket írom, nagyjából sikerült kiheverni a hétvégét. De még ha fárasztó is volt: this was the best feckin' experience eva' in here! Csak ajánlani tudom, mint a legjobb helyet Írországban. To be continued...
PS: Ja igen - rögbimeccs. Írország - Kanada 55:0. Délutáni szórakozásnak persze jó volt, de a körmömet nem rágtam le... Az írek sem. A kanadai srác sem. Az írek jók rögbiben, ebben megegyezhetünk.
2 megjegyzés:
Batárjól néz ki ez a hely... de a világ vége földrajzilag hivatalosan Angliában van :P
Stroh rum pff... adj nekik cseh abszintot, az az igazi ;)
Hát ugye azt is ittak, mint írtam :) de azt ismerték
Megjegyzés küldése