Kamera be. Andris egy pénzhalom közepén ücsörög, ujjong és dobálja az eurókötegeket a magasba. A háttérben két oroszlán. A háttérzene: Scooter vs. Status Quo - Jump that rock
Bizony, örül ám az ember ha pénz áll a házhoz. De hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hét csak ezért volt jó. Annyira viszont nem lehetett eseménydús - gondolhatják joggal Önök - ha kihagytam a pénteki epizódot. De akkor mi is történt? Elmondja a mai epizód, amelyből kiderül hogy...
...hogy ejtik azt, hogy Dun Laoghaire...
...milyen hideg az ír tenger novemberben...
...milyen &@#$ táblákat tesznek ki a viszkivedelők...
...milyen egy német filmest...
...milyen a ballymuni Halloween...
...hogyan fejlesszük ivás közben angol tudásunkat...
...és persze, hogy mi lesz a következő hetekben!
Az új képek pedig a blog oldalán és ITT láthatóak. A közös fotóalbum pedig ITT.
Kezdjük azzal a szolgálati közleménnyel, hogy kicsit rendszertelenül fog mostantól jelentkezni a BLOG. Ennek oka, hogy sűrű hetek jönnek. Vessük tekintetünket a naptárra! Hétvégén Achillbe utazom kajakozni és kajakra inni. A jövő hét reading week, ami azt jelenti, hogy órák nincsenek, viszont szinte minden hosszabb irományt ezután kell benyújtani. Nekem például két hosszú esszét és két kritikát. A hétvégén pedig Észak-Írország bombatölcsér vájta városkáit tekintjük meg a társaság jobbik felével. A következő héten Máté várható, akivel szintén három napi mulatás van kilátásban, egyszóval november végéig nagyjából foglalt vagyok. No, és még valami foglalt: a repülőjegyem haza. Pontosabban Münchenbe, ahonnan majd Bécsen keresztül vergődöm valahogy haza karácsonyra, hiszen az osztrák ízléstelenségnek csak és kizárólag adventkor van bája, akkor viszont rendesen.
Most hogy ezeket a rendkívül fontos információkat megosztottam a tisztelt nagyérdeművel, nekivághatunk az előző hétnek is, ahol igazából két említésre méltó esemény történt itt Dublinban. Először is, tartottunk egy német filméjszakát, ahol sikerült egy egészen nehezen követhető, egészen nőiemancipáció-szagú, de egész jó kis vígjátékot megnézni - németül, persze gondos (szeszt magában foglaló) előkészítés után, és utómunka előtt. Ha jól emlékszem, csak két német volt, és angol felirattal néztük a filmet (ír sörök és olasz bor ivása közben egy japán gyártmányú laptopra bámulva és egy svéd kanapén ülve), szóval ezért aztán igazán megérte német filmestének hívni a dolgot. Ugorgyunk.
Intermezzóként beszúrnám, hogy pénteken Halloween volt, ami itt ugye hatalmas buli, az egész város tele van jelmezes emberekkel, elképesztő a nyüzsgés. Én egy pillanatig elgondolkoztam rajta hogy ha a ballymuni kölkök errefelé jönnek trickortreatelni (azaz csokit kunyerálni), akkor valami mérgezett vagy higannyal töltött édességet kellene nekik adni, de sajnos nem jöttek erre. Persze érthető - Ballymunban sokkal nagyobb buli a Halloween, nem fognak átnézni az unalmas, kispolgári Glasnevinbe. Mikor péntek délután a kerületen keresztül jöttünk haza, láttuk, hogy az egyik lakótelep udvarán több emelet magas máglyát hordtak össze a buzgó itteni polgárok. Én nem tudom, mit égettek, az is lehet, hogy boszkorkányokat, Jamie szerint egyébként is akkor mutatkozik meg Észak-Dublin paraszt mivolta, ha megnézzük, hogyan viselkednek az emberek a pogány ünnepeken. Az is sokat mond, hogy bár mi Ballymun nyugodtabb felének szomszédságában lakunk, de még így is egész éjjel olyan volt, mintha robbantgattak volna a szomszédban. Persze nekünk is megvolt a magunk halloweeni partija, amelyet ki így, ki úgy fejezett be, ebbe most nem mennék bele, de a lényeg az hogy a társaság egy jelentős része azóta undorral és irígységgel vegyes tisztelettel tekint rám. (Egyvalamit megjegyeznék, a mondat elolvasása után: hányás NEM volt a dologban, bármennyire tűnjék is úgy).
Az igazi esemény azonban vasárnap volt, a Dun Laoghaire-be tett látogatás. Dun Laoghaire egy kis falu Dublin vonzáskörzetében, a várostól délre, a tengerparton. Az angol neve Dunleary, és ezzel meg is fejtettük, hogyan kell kiejteni. Hogy pontosan mi van a városban? Nos, azt a wikipedia is elismeri, hogy a kikötő a legfontosabb it lévő dolog. Van egy James Joyce múzeum, ami télen zárva tart, és sok-sok bástya meg fal. Valamint a park és a tea roomok, ahova nagy bánatomra nem mentünk el (Máté, készülj!). A tengerpart viszont gyönyörű és lenyűgöző, és mivel az idő is nagyon szép, errefelé ritka, 20 fok körüli hőmérséklettel, gyakorlatilag egész nap azt nézzük, körbe-körbe sétálgatva, hogyan csapkodja a víz a sziklákat. A hullámok néhol még szélcsendben is olyan durvák, hogy a két és fél méter magas mellvéd és a vicces, többféleképpen értelmezhető táblák fölé is simán felcsapnak. Ez persze alkalmat ad arra, hogy Ben és én a "ki tud gyorsabban elfutni a hullámok elől" illetve a "ki mer beljebb menni a sziklákon" című játékokat játsszuk, a többiek aktív fotografikus dokumentációja közepette. Ennek persze az lesz a vége, hogy megint csuromvizesre ázom, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami fél óra múlva vár rám.
Az írek ugyanis novemberben is fürdenek. Sorban állva. Malahide-ban még kicsit fura volt bemenni a vízbe, mert senki nem volt a parton, itt viszont az egyik stégen sorba állnak a fürdőzők és külön kis létra vezet le az óceánba. Ez olyan ziccer, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Egyrészt ennyi ember még akkor sem tévedhet ha mind ír, másrészt meg erősíteni kell a reputációmat, ha már utoljára egy hónapja úsztam a tengerben. Úgyhogy ruha le, és merülök egyet. A konkrét úszásról azért nincsen kép, mert onnan, ahol a többiek álltak, nem lehetett oda látni, ahol úsztam, a szikla-stég miatt. Megkerülni meg nem mertem a stéget, mert féltem, hogy a hullámok felkennek a falára, ráadásul némiképp a totális mozdulatlanság állapotába kerültek az izmaim a víz hőmérsékletétől. Van/lesz azonban az utána lévő pillanatokról. A tapsvihar - sajnos - a képen nem hallható.
Épp időben értem haza persze, hogy kandallótűz és egy pohár Jameson's viszki mellett megnézzem a helyi Autobahn pubban a Forma-1-es zárófutamot, és utána pedig még egy rendkívül bárgyú, de ötletes kis játékra is sikerült sor keríteni, ami elsősorban a szókirakós és az országváros egy angol nyelvű ötvözete, a legviccesebb pedig az hogy kiderül, ki mennyire (nem) tud angolul (szinte látom, hogy Cojó a fejét fogja ezen kispolgári jelenet olvasásakor). Az este - számomra - ki tudja, miért, hisztérikus röhögőgörcsben ért véget (amiről persze megint csak a németek tehetnek), de büszkén mondhatom, hogy Courtney után, aki amerikai, én végeztem a második helyen. Höhö. Ennyit erről, a dobókockát gurító, söröket bontó társaság képével búcsúzik a mai epizód. To be continued!
Bizony, örül ám az ember ha pénz áll a házhoz. De hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hét csak ezért volt jó. Annyira viszont nem lehetett eseménydús - gondolhatják joggal Önök - ha kihagytam a pénteki epizódot. De akkor mi is történt? Elmondja a mai epizód, amelyből kiderül hogy...
...hogy ejtik azt, hogy Dun Laoghaire...
...milyen hideg az ír tenger novemberben...
...milyen &@#$ táblákat tesznek ki a viszkivedelők...
...milyen egy német filmest...
...milyen a ballymuni Halloween...
...hogyan fejlesszük ivás közben angol tudásunkat...
...és persze, hogy mi lesz a következő hetekben!
Az új képek pedig a blog oldalán és ITT láthatóak. A közös fotóalbum pedig ITT.
Kezdjük azzal a szolgálati közleménnyel, hogy kicsit rendszertelenül fog mostantól jelentkezni a BLOG. Ennek oka, hogy sűrű hetek jönnek. Vessük tekintetünket a naptárra! Hétvégén Achillbe utazom kajakozni és kajakra inni. A jövő hét reading week, ami azt jelenti, hogy órák nincsenek, viszont szinte minden hosszabb irományt ezután kell benyújtani. Nekem például két hosszú esszét és két kritikát. A hétvégén pedig Észak-Írország bombatölcsér vájta városkáit tekintjük meg a társaság jobbik felével. A következő héten Máté várható, akivel szintén három napi mulatás van kilátásban, egyszóval november végéig nagyjából foglalt vagyok. No, és még valami foglalt: a repülőjegyem haza. Pontosabban Münchenbe, ahonnan majd Bécsen keresztül vergődöm valahogy haza karácsonyra, hiszen az osztrák ízléstelenségnek csak és kizárólag adventkor van bája, akkor viszont rendesen.
Most hogy ezeket a rendkívül fontos információkat megosztottam a tisztelt nagyérdeművel, nekivághatunk az előző hétnek is, ahol igazából két említésre méltó esemény történt itt Dublinban. Először is, tartottunk egy német filméjszakát, ahol sikerült egy egészen nehezen követhető, egészen nőiemancipáció-szagú, de egész jó kis vígjátékot megnézni - németül, persze gondos (szeszt magában foglaló) előkészítés után, és utómunka előtt. Ha jól emlékszem, csak két német volt, és angol felirattal néztük a filmet (ír sörök és olasz bor ivása közben egy japán gyártmányú laptopra bámulva és egy svéd kanapén ülve), szóval ezért aztán igazán megérte német filmestének hívni a dolgot. Ugorgyunk.
Intermezzóként beszúrnám, hogy pénteken Halloween volt, ami itt ugye hatalmas buli, az egész város tele van jelmezes emberekkel, elképesztő a nyüzsgés. Én egy pillanatig elgondolkoztam rajta hogy ha a ballymuni kölkök errefelé jönnek trickortreatelni (azaz csokit kunyerálni), akkor valami mérgezett vagy higannyal töltött édességet kellene nekik adni, de sajnos nem jöttek erre. Persze érthető - Ballymunban sokkal nagyobb buli a Halloween, nem fognak átnézni az unalmas, kispolgári Glasnevinbe. Mikor péntek délután a kerületen keresztül jöttünk haza, láttuk, hogy az egyik lakótelep udvarán több emelet magas máglyát hordtak össze a buzgó itteni polgárok. Én nem tudom, mit égettek, az is lehet, hogy boszkorkányokat, Jamie szerint egyébként is akkor mutatkozik meg Észak-Dublin paraszt mivolta, ha megnézzük, hogyan viselkednek az emberek a pogány ünnepeken. Az is sokat mond, hogy bár mi Ballymun nyugodtabb felének szomszédságában lakunk, de még így is egész éjjel olyan volt, mintha robbantgattak volna a szomszédban. Persze nekünk is megvolt a magunk halloweeni partija, amelyet ki így, ki úgy fejezett be, ebbe most nem mennék bele, de a lényeg az hogy a társaság egy jelentős része azóta undorral és irígységgel vegyes tisztelettel tekint rám. (Egyvalamit megjegyeznék, a mondat elolvasása után: hányás NEM volt a dologban, bármennyire tűnjék is úgy).
Az igazi esemény azonban vasárnap volt, a Dun Laoghaire-be tett látogatás. Dun Laoghaire egy kis falu Dublin vonzáskörzetében, a várostól délre, a tengerparton. Az angol neve Dunleary, és ezzel meg is fejtettük, hogyan kell kiejteni. Hogy pontosan mi van a városban? Nos, azt a wikipedia is elismeri, hogy a kikötő a legfontosabb it lévő dolog. Van egy James Joyce múzeum, ami télen zárva tart, és sok-sok bástya meg fal. Valamint a park és a tea roomok, ahova nagy bánatomra nem mentünk el (Máté, készülj!). A tengerpart viszont gyönyörű és lenyűgöző, és mivel az idő is nagyon szép, errefelé ritka, 20 fok körüli hőmérséklettel, gyakorlatilag egész nap azt nézzük, körbe-körbe sétálgatva, hogyan csapkodja a víz a sziklákat. A hullámok néhol még szélcsendben is olyan durvák, hogy a két és fél méter magas mellvéd és a vicces, többféleképpen értelmezhető táblák fölé is simán felcsapnak. Ez persze alkalmat ad arra, hogy Ben és én a "ki tud gyorsabban elfutni a hullámok elől" illetve a "ki mer beljebb menni a sziklákon" című játékokat játsszuk, a többiek aktív fotografikus dokumentációja közepette. Ennek persze az lesz a vége, hogy megint csuromvizesre ázom, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami fél óra múlva vár rám.
Az írek ugyanis novemberben is fürdenek. Sorban állva. Malahide-ban még kicsit fura volt bemenni a vízbe, mert senki nem volt a parton, itt viszont az egyik stégen sorba állnak a fürdőzők és külön kis létra vezet le az óceánba. Ez olyan ziccer, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Egyrészt ennyi ember még akkor sem tévedhet ha mind ír, másrészt meg erősíteni kell a reputációmat, ha már utoljára egy hónapja úsztam a tengerben. Úgyhogy ruha le, és merülök egyet. A konkrét úszásról azért nincsen kép, mert onnan, ahol a többiek álltak, nem lehetett oda látni, ahol úsztam, a szikla-stég miatt. Megkerülni meg nem mertem a stéget, mert féltem, hogy a hullámok felkennek a falára, ráadásul némiképp a totális mozdulatlanság állapotába kerültek az izmaim a víz hőmérsékletétől. Van/lesz azonban az utána lévő pillanatokról. A tapsvihar - sajnos - a képen nem hallható.
Épp időben értem haza persze, hogy kandallótűz és egy pohár Jameson's viszki mellett megnézzem a helyi Autobahn pubban a Forma-1-es zárófutamot, és utána pedig még egy rendkívül bárgyú, de ötletes kis játékra is sikerült sor keríteni, ami elsősorban a szókirakós és az országváros egy angol nyelvű ötvözete, a legviccesebb pedig az hogy kiderül, ki mennyire (nem) tud angolul (szinte látom, hogy Cojó a fejét fogja ezen kispolgári jelenet olvasásakor). Az este - számomra - ki tudja, miért, hisztérikus röhögőgörcsben ért véget (amiről persze megint csak a németek tehetnek), de büszkén mondhatom, hogy Courtney után, aki amerikai, én végeztem a második helyen. Höhö. Ennyit erről, a dobókockát gurító, söröket bontó társaság képével búcsúzik a mai epizód. To be continued!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése