Villámlás. Hirtelen feltűnik a képernyőn az esőben álló, csuromvizes, megtépázott, de mosolyogva lépkedő Andris. A háttérzene: The Blizzards - Trust me
Pokoli dolgok következnek, hölgyeim és uraim. A gyenge idegzetűek kérem, csak szülői felügyelettel vagy bukósisakban olvassák a következőket. Na jó, a történetnél vészesebb az, hogy vasárnap elfelejtettem fényképezőgépet vinni magammal Glendalough-ba (mondjuk valószínűleg úgysem használtam volna - ezért egyelőre még nincsenek képek a vasárnapról, de lesznek, amit azonnal közlök majd). Hogy miért mondom mindezt és miért a szánalmasan, harsányan, paliklacisan hatásvadász bevezető szöveg? Mindjárt fény derül rá a mai epizódból, amelyből az is kiderül, hogy...
...mi a neve a pokol tizedik bugyrának...
...mi az eddigi legszebb hely Írországban...
...a fenti kettő miért ugyanaz...
...milyen Ballymun rosszabbik fele...
...hogy lehet amúgy istenesen elázni...
...mire jó a sport...
...és persze hogy Írországban is jöhetnek nehéz napok az emberre.
Ma rájöttem, hogy kiborult állapotban a legjobb, ha elmegyek a sportközpontba és széthajtom magam. Nem volt kimondottan jó napom, több dolog miatt, de négy óra kondi, úszás és karate helyretette kis lelkemet, legalábbis tünetmentesítette. Arra is rájöttem, most, hogy a szép új, ropogós, zöld öves karateruhámban (amiben simán mehetnék akár fradi-meccsre is, jut eszembe) elmentem az első edzésre, hogy annakidején én nem csak azért jártam heti háromszor hülyét csinálni magamból, mert Marci is ezt tette, hanem tényleg szerettem ezt a sportot. Úgyhogy talán még a kék öv is meglesz valamikor. Ki tudja. Persze a mai nap önmagában még nem verte volna ki a biztosítékot, de a hétvégével együtt...
A hétvégén ugyanis az idő - tőlem eltérően - nem kiborult, hanem beborult, méghozzá nagyon, de először tegyünk egy kis kitérőt a szombat estére. Lovas, akivel végre sikerült összefutni, meghívott magukhoz Santrybe. Ez nincs messze, az egyetemtől szintén kb. 5-10 perc gyalog, csak épp Ballymun rosszabbik fele határolja. A ház ugyanúgy helyezkedik el, mint a miénk, tehát mögötte fal, amögött pedig Ballymun, de itt nem decens kis társasházak vannak alkalmanként köveket dobáló kölykökkel, hanem batár nagy panelház, gettó stílusú gengszterekkel, akik úgy is viselkednek. Horrorisztikus dolgokról hallok, és horrorisztikus dolgokat látok. Állítólag az előző lakók idején molotov-koktéllal felgyújtották a házat a ballymuni kölkök, most csak a kukát sikerült, viszont a szombat esti ott tartózkodás alatt éppen egy mindenből összerakott máglya ég a panelház udvarán (és a játszótéren), amit a tűzoltóknak kell eloltaniuk. Azért baj nem történik, de ezek után megértem, hogy Lovas miért fizet feleannyit havonta a házért, mint én. A helyi kelet-európai munkásdiaszpóra tagjaival való ismerkedés után hazafelé veszem az irányt, mivel vasárnap túra Glendaloughba.
Erre a túrára mindenki fel akart iratkozni az egyetemen, még a várólisták is méteresre duzzadtak, khm, mint az közismert (copyright by Safranek). Nagyon örültünk tehát, hogy a baráti társaságból mindenki felkerült, aztán fordult a kocka. Vasárnap valószínűleg a várólistások és a lemaradók röhögtek rajtunk, szerencsétlen lúzereken.
Glendalough egy gyönyörűszép nemzeti park Délkelet-Írországban. Komolyan mondom, hogy napfénynél még a moheri szikláknál is lenyűgözőbb. Olyan a táj, mintha festve lenne. Egy völgyszorosról van szó két tóval és kolostorromokkal, a túraútvonal pedig egy ideig a völgyben, de leginkább a hegygerinceken vezet. A viszonylagos napfényből kb. fél óra jut, majd elkezdődik egy gyönyörűszép felhőszakadás és egy felséges szélvihar frigye, de persze az is lehet, hogy Aiolosz, a szelek istene ül valahol felettünk és permanensen fújja az orrát. Ránk. A lényeg az, hogy olyan vihar keveredik, hogy a Katrina ehhez képest könnyű nyári szellő lehetett. Egy az, hogy innentől kezdve semmit nem látunk az esőtől, kettő, hogy a szél már önmagában is kibillent mindenkit az egyensúlyából. Hát még ha a kettőt keverjük! Az orkán szinte szögként veri bele az esőcseppeket mindenbe. Mikor a fejem köré tekerem a sálam, hogy legalább azt védjem valahogy, az esőcseppek zaja olyan, mint a géppuskaropogás. Esőkabát? Nincs, de ha lenne sem számítana.
Áztam már meg néhányszor. Különösen mióta itt vagyok. De ez nem megázás. A megázásnak a vége az, hogy az ember beszalad a házba, iszik egy teát, lecseréli a ruháit. Ez rosszabb. Ez ázás. Órákon keresztül tartó ázás. Egy óra gyaloglás után ugyanis a túravezetők megkérdik, van-e kedve valakinek visszafordulni, vagy folytassuk tovább a túrát. Néhányan visszamennek, közülünk azonban mindenki annyira gyáva, és annyira kevéssé akar annak látszani, hogy senki nem fordul vissza. Inkább folytatjuk a teljesen értelmetlen túrát a hegygerincen, majd az erdőben, sokszor félelmetes mélységek mellett egyensúlyozva a túraútvonalat jelző csúszós fapallókon. Én mondjuk mosolygok és viccelődöm, pedig semmi, de semmi száraz nincs már rajtam, a kabátom még így, több mint egy nap elteltével is nedves, a gatya gyakorlatilag mállik a lábamon, a cipőmre már szavak sincsenek. De hát én hülye vagyok, és szerencsére nem fázom meg, nem úgy, mint pl. szerencsétlen Markus, akit már a testalkatánál fogva sem ilyenekre teremtettek. Vagy itt van Ben, akin még igazán kabát sincs. Végül, közel négy óra túra után, amely alatt gyakorlatilag semmit sem láttunk, csak esőt, visszaérkezünk a buszhoz, és lőn csoda, ekkor eláll az eső és kisüt a nap. Amint megtudjuk később, Dublinban egész nap szépséges idő volt.
Ekkor azonban ránk még másfél óra vacogás vár a csuromvizes ruhákban, amíg végre begurul a busz (nem bus, hanem coach!!! - a vezető meg is sértődik ha bus drivernek, vagy ahogy Bennel szoktuk 'bus dude'-nak hívjuk) a DCU elé. Mikor beülök a forró vízbe, még fogalmam sincs róla, hogy másnap még jön egy kis hab a tortára... De ezt hagyjuk. Túléljük. Vigyorogva. Pont.
Az elégedetten hátradőlő Andris képével búcsúzunk, aki olyan beadandót írt, fellengzős, nagyképű és felvágós mondatokkal fűszerezve, hogy holnap a lába előtt fog heverni az egész csoport. Ím hát bosszút állok a világon. To be continued...
Pokoli dolgok következnek, hölgyeim és uraim. A gyenge idegzetűek kérem, csak szülői felügyelettel vagy bukósisakban olvassák a következőket. Na jó, a történetnél vészesebb az, hogy vasárnap elfelejtettem fényképezőgépet vinni magammal Glendalough-ba (mondjuk valószínűleg úgysem használtam volna - ezért egyelőre még nincsenek képek a vasárnapról, de lesznek, amit azonnal közlök majd). Hogy miért mondom mindezt és miért a szánalmasan, harsányan, paliklacisan hatásvadász bevezető szöveg? Mindjárt fény derül rá a mai epizódból, amelyből az is kiderül, hogy...
...mi a neve a pokol tizedik bugyrának...
...mi az eddigi legszebb hely Írországban...
...a fenti kettő miért ugyanaz...
...milyen Ballymun rosszabbik fele...
...hogy lehet amúgy istenesen elázni...
...mire jó a sport...
...és persze hogy Írországban is jöhetnek nehéz napok az emberre.
Ma rájöttem, hogy kiborult állapotban a legjobb, ha elmegyek a sportközpontba és széthajtom magam. Nem volt kimondottan jó napom, több dolog miatt, de négy óra kondi, úszás és karate helyretette kis lelkemet, legalábbis tünetmentesítette. Arra is rájöttem, most, hogy a szép új, ropogós, zöld öves karateruhámban (amiben simán mehetnék akár fradi-meccsre is, jut eszembe) elmentem az első edzésre, hogy annakidején én nem csak azért jártam heti háromszor hülyét csinálni magamból, mert Marci is ezt tette, hanem tényleg szerettem ezt a sportot. Úgyhogy talán még a kék öv is meglesz valamikor. Ki tudja. Persze a mai nap önmagában még nem verte volna ki a biztosítékot, de a hétvégével együtt...
A hétvégén ugyanis az idő - tőlem eltérően - nem kiborult, hanem beborult, méghozzá nagyon, de először tegyünk egy kis kitérőt a szombat estére. Lovas, akivel végre sikerült összefutni, meghívott magukhoz Santrybe. Ez nincs messze, az egyetemtől szintén kb. 5-10 perc gyalog, csak épp Ballymun rosszabbik fele határolja. A ház ugyanúgy helyezkedik el, mint a miénk, tehát mögötte fal, amögött pedig Ballymun, de itt nem decens kis társasházak vannak alkalmanként köveket dobáló kölykökkel, hanem batár nagy panelház, gettó stílusú gengszterekkel, akik úgy is viselkednek. Horrorisztikus dolgokról hallok, és horrorisztikus dolgokat látok. Állítólag az előző lakók idején molotov-koktéllal felgyújtották a házat a ballymuni kölkök, most csak a kukát sikerült, viszont a szombat esti ott tartózkodás alatt éppen egy mindenből összerakott máglya ég a panelház udvarán (és a játszótéren), amit a tűzoltóknak kell eloltaniuk. Azért baj nem történik, de ezek után megértem, hogy Lovas miért fizet feleannyit havonta a házért, mint én. A helyi kelet-európai munkásdiaszpóra tagjaival való ismerkedés után hazafelé veszem az irányt, mivel vasárnap túra Glendaloughba.
Erre a túrára mindenki fel akart iratkozni az egyetemen, még a várólisták is méteresre duzzadtak, khm, mint az közismert (copyright by Safranek). Nagyon örültünk tehát, hogy a baráti társaságból mindenki felkerült, aztán fordult a kocka. Vasárnap valószínűleg a várólistások és a lemaradók röhögtek rajtunk, szerencsétlen lúzereken.
Glendalough egy gyönyörűszép nemzeti park Délkelet-Írországban. Komolyan mondom, hogy napfénynél még a moheri szikláknál is lenyűgözőbb. Olyan a táj, mintha festve lenne. Egy völgyszorosról van szó két tóval és kolostorromokkal, a túraútvonal pedig egy ideig a völgyben, de leginkább a hegygerinceken vezet. A viszonylagos napfényből kb. fél óra jut, majd elkezdődik egy gyönyörűszép felhőszakadás és egy felséges szélvihar frigye, de persze az is lehet, hogy Aiolosz, a szelek istene ül valahol felettünk és permanensen fújja az orrát. Ránk. A lényeg az, hogy olyan vihar keveredik, hogy a Katrina ehhez képest könnyű nyári szellő lehetett. Egy az, hogy innentől kezdve semmit nem látunk az esőtől, kettő, hogy a szél már önmagában is kibillent mindenkit az egyensúlyából. Hát még ha a kettőt keverjük! Az orkán szinte szögként veri bele az esőcseppeket mindenbe. Mikor a fejem köré tekerem a sálam, hogy legalább azt védjem valahogy, az esőcseppek zaja olyan, mint a géppuskaropogás. Esőkabát? Nincs, de ha lenne sem számítana.
Áztam már meg néhányszor. Különösen mióta itt vagyok. De ez nem megázás. A megázásnak a vége az, hogy az ember beszalad a házba, iszik egy teát, lecseréli a ruháit. Ez rosszabb. Ez ázás. Órákon keresztül tartó ázás. Egy óra gyaloglás után ugyanis a túravezetők megkérdik, van-e kedve valakinek visszafordulni, vagy folytassuk tovább a túrát. Néhányan visszamennek, közülünk azonban mindenki annyira gyáva, és annyira kevéssé akar annak látszani, hogy senki nem fordul vissza. Inkább folytatjuk a teljesen értelmetlen túrát a hegygerincen, majd az erdőben, sokszor félelmetes mélységek mellett egyensúlyozva a túraútvonalat jelző csúszós fapallókon. Én mondjuk mosolygok és viccelődöm, pedig semmi, de semmi száraz nincs már rajtam, a kabátom még így, több mint egy nap elteltével is nedves, a gatya gyakorlatilag mállik a lábamon, a cipőmre már szavak sincsenek. De hát én hülye vagyok, és szerencsére nem fázom meg, nem úgy, mint pl. szerencsétlen Markus, akit már a testalkatánál fogva sem ilyenekre teremtettek. Vagy itt van Ben, akin még igazán kabát sincs. Végül, közel négy óra túra után, amely alatt gyakorlatilag semmit sem láttunk, csak esőt, visszaérkezünk a buszhoz, és lőn csoda, ekkor eláll az eső és kisüt a nap. Amint megtudjuk később, Dublinban egész nap szépséges idő volt.
Ekkor azonban ránk még másfél óra vacogás vár a csuromvizes ruhákban, amíg végre begurul a busz (nem bus, hanem coach!!! - a vezető meg is sértődik ha bus drivernek, vagy ahogy Bennel szoktuk 'bus dude'-nak hívjuk) a DCU elé. Mikor beülök a forró vízbe, még fogalmam sincs róla, hogy másnap még jön egy kis hab a tortára... De ezt hagyjuk. Túléljük. Vigyorogva. Pont.
Az elégedetten hátradőlő Andris képével búcsúzunk, aki olyan beadandót írt, fellengzős, nagyképű és felvágós mondatokkal fűszerezve, hogy holnap a lába előtt fog heverni az egész csoport. Ím hát bosszút állok a világon. To be continued...
1 megjegyzés:
Seretnék már látni egy rendesebb pipabolto TATA
Megjegyzés küldése