Forgószél... Egy repülő ereszkedik le Dublinba. A szél felkapja Mattyt és Andiet, és a városközpontba, csillogó, bár giccses karácsonyi fények közé varázsolja őket. Forgószél. Snitt. Hőseink már a George klubban kérik ki az n+1-edik viszkit. Forgószél. Snitt. Matty és Andie már a Dunleary-i parton állnak - üvőltő szelek között. Snitt. Belfast, brit zászló, nyüzsgő belváros... Háttérzene: The Killers - Human
...na és persze snitt, és repülő vissza. Csak hát minek rontsam el ezzel a főcím előtti kedvcsinálót? :) Az biztos, hogy a hétvége percei (és velük együtt a pénztárcám eurói) így repültek el, de ez volt eddig a legjobb néhány nap itt, Dublinban! Igaz, szoros a verseny. A dobogóra még az achilli hétvége és talán Cork kerülhetne fel. De mitől is volt ilyen jó? Tessék elolvasni a mai részt, amiből kiderül, hogy...
...hogy néz ki az északírek pénze...
...mit jelent a "még egy viszki" Írországban...
...kik lopják a London Eye-t...
...milyen egy tökéletes pint Guinness...
...mit lehet látni Belfastban négy óra alatt...
...milyen segítőkészek a dubliniak...
...és persze hogy milyen egy pipabolt!
(Új képek itt, belfasti videó itt! Az oldalt futó képeket kivettem, mert nem működött - google, ennyit tudok mondani :) )
Kezdjük ez utóbbival, a pipabolttal, mert Tata most nyilván magasra felkapta a fejét. Szóval a Grafton Streeten volt alkalmam ellátogatni (végre) egy pipaboltba, de nem vettem semmit. Persze még visszamehetek... Szép pipák voltak kiállítva (nem egy nagy bolt), 40 eurótól kb 150 euróig terjedő árban, de hát kicsit zavart, hogy tucatáru (ellentétben a hosszan faragott egyedi pipákkal, ugye), még ha egy amúgy híres pipakészítő cégről is volt szó. Viszont természetesen - a szivartól a zsebóráig - minden kiegészítő van a boltban, úgyhogy ha kell valami... :)
Most pedig térjünk rá a hétvége lényegi részeire. Történt, hogy csütörtök este megérkezett Dublinba az én mosolygós Máté barátom, természetesen tele energiával és ki nem fogyó kíváncsisággal. Így hát nekivágtunk a városnak. A csütörtök este a Temple Bar rövid bemutatásával telt, amely magában foglalta a "The Temple Bar" nevű, fantáziadús névadásról tanúskodó hely meglátogatását is (itt voltam először Dublinban), és kíváncsi angol turisták útbaigazítását, akik gratulálnak nekem a magyar válogatott az északírek ellen aratott győzelméhez ("are you catholic or protestant? you know what? we don't care. we don't like Northern Ireland. congrats"). No comment.
Némi alvás után a másnap egy Starbucks kávéval indul (természetesen), majd a nyakunkba vesszük a várost. Némileg izgalmas ez, mert most érzem először igazán "helyinek" magam. Természetesen a Spire-ral (vö. "Dublin's yoke") kezdünk, majd hosszú séta a Grafton Streeten, ahol sajnos muszáj engedni a csábításnak és venni valamit. Az, hogy Máté ezt teszi, még hagyján, de hogy én...? Hiszen nekem a józan Dublinert kéne játszanom, de én is beruházok néhány könyvre az eddig méltatlanul elhanyagolt ír mitológiáról. Mindezek után ismét csak Starbucks, és félelmetesen részletes tervezgetés a nap hátralévő részét illetően.
Utunk a Liffey partján folytatódik, egészen a Guinness gyárig, ahol ismét visszaváltok turistába, mert itt még nem sikerült tiszteletemet tennem korábban. A Guinness-gyárban az a legjobb, hogy az egészet belengi az a csodálatos maláta- és komlóillat, ami leginkább egy hatalmas pékségre emlékezteti a környéket. És persze hatalmas terület, külön városrész, arany és fekete színű utcatáblákkal. Maga az a hely, amit meg lehet nézni, egy hatalmas sörösdobozt formáz, belül pedig múzeum. A borsos belépő ne tévesszen meg senkit: ebben egy pint sör is benne van, ami itt köztudottan nagyon drága.
A múzeum jó, interaktív és érdekes, de hát nagyjából azt mondja el, ami minden sörgyárban megvan. Mi az a komló, mi az a maláta, hogyan főzik a sört... Van viszont plusz. Az ötödik emeleten mindenki, aki elég erős lelkiekben, hogy elviselje a pultos kislány pökhendi és néha hisztérikus beleszólásait, kitöltheti magának a tökéletes pint Guinnesst. Ez úgy megy hogy kiválasztunk egy száraz poharat, 45 fokos szögben a csap alá tartjuk, lecsapjuk a csapot, és a poharat szépen kiegyenesítve a hárfa feléig (!!!) töltjük a jóféle sört. utána csapot papot otthagyva fél percig állni hagyjuk hogy leülepedjen. Addig a kislány megírja az okleveleket. Ebben az a vicces, hogy az én nevemet le tudta írni helyesen, Máté sokkal egyszerűbb vezetéknevét nem sikerült. Írek...
A hetedik emeleti panorámabárban való iszogatás után, a Guinness gyárból kilépve sétálgatunk még egy kicsit a déli parton, az egyik templomban pedig mellénk keveredik egy öreg bácsi, aki lelkesen elkezd nekünk magyarázni arról, hogy hova érdemes elmenni ha templomot akarunk látni, és hogy a két katedrális közötti területen régebben senkit nem lehetett őrizetbe venni, ezért hívják "the liberties"-nek a város ezen részét. A kimerítő és egyébként rendkívül barátságos előadás után a Tara Street állomás felé vesszük az utunkat, és a helyi hévvel elindulunk Dun Laoghaire (vagyis Dunleary) felé, hogy még sötétedés előtt odaérjünk.
Dunleary-t egyszer már taglaltam, így most nem mennék bele ismét a részletekbe, de tény, hogy Dubin környékén még mindig itt a legszebb a tengerpart, és bár most nem süt a nap, sőt, fúj a szél és már sötétedik, még mindig vannak fürdőzők (!!) a tengerben, akiket Máté lelkesen le is fényképez. Némi fish & chips magunkhoz vételezése után - immár félig sötétben - indulunk vissza Dublinba, egész pontosan haza, mert ránk fér egy óra pihenés az este előtt.
Kilenckor találkozunk Bennel, és így hármasban elindulunk a The George-ba, ahol, mint kiderül, életem egyik legjobb bulizós éjszakáját sikerül eltölteni. Ebben a mindjárt következő mondatok ellenére sem volt szerepe az italoknak, inkább annak a remek, remek hangulatnak ami hármunk (és persze a klubban lévő sok-sok ember) között megvan. A három aftershock-kör után egy kicsit úgy érzem, zsibbad a nyelvem, ezért váltunk az ártalmatlanabbnak tűnő Jamesons-ra. Ez egész addig ártalmatlan, amíg a pultos a "two whiskey's please... no, wait, add another one" mondatot úgy érti hogy a már kitöltött két viszkiből duplát csinál. Ezek után viszont a többiek is úgy gondolják, hogy duplát, sőt, triplát kell rendelni, ha már ilyen nagyvonalú voltam. Ennek meg is lesz az eredménye, mikor birtokba vesszük a táncparkettet és hajnalig (nos igen, zárásig, ami itt sajnos korán, fél 3-kor van) nyomjuk. Taxi haza, majd rövid úton mély alvás.
De hopp, már itt is van reggel nyolc, amikor - némileg utazásra alkalmatlan állapotban, viszont nagy-nagy lelkierővel indulunk újra a Busáras, a fő buszpályaudvar felé.
Kitérő: az írek mindent, amit fontosnak gondolnak, írül neveznek el. Így pl. nincsen "Miniszterelnök", hanem "Taóiseach" (ejtsd: tísak) és így tovább. A buszpályaudvarnak sincsen angol neve. Így hívják és kész.
A buszút Belfastba elvileg két és fél óra, de odafelé egy jóízű négy óra alatt sikerül teljesíteni, ami kissé felháborító, főleg másnapos gyomorral a levegőtlen buszon, de nem tudjuk, hogy mindezért a Nagy-Britanniában zajló útépítést, vagy a cseppet sem előrelátó ír busztársaságot vádoljuk-e. Mind a kettőt, az a biztos.
Ah, Belfast! Igen, az egy más világ. Alapvetően: Anglia (na jó, Egyesült Királyság). Még ha nem is angol akcentussal beszélnek, hanem ugyanazt az érthetetlen ír angolt, érezhető, hogy átjöttünk a határon. Az egész város vibrál, tömegével mennek az emberek az utcákon, egyáltalán, a fények és az épületek is olyanok, hogy a város már ránézésre is jobb hely, mint Dublin. Milyen kár, hogy csak néhány óránk maradt erre a helyre, hiszen még jó lenne emberi időben visszaérni Dublinba. Így aztán nem látunk annyit a híres politikai falfestményekből, amennyit szeretnék (bár isten látja lelkem, én kutattam utánuk - viszont, ahogy Máté mondaná, legalább lesz miért visszajönni), a belvárost viszont töviről hegyire sikerül végigjárni.
És, ha úgy vesszük, többet is látunk. A városháza mellett ugyanis ott áll a London Eye kicsinyített változata (valahol hallottam, hogy a nagyobb brit városokban több helyen is építettek ilyeneket), ahol először ugyan teljesen elfehéredek a magasságtól, de aztán kiderül, hogy nem is olyan rossz ez. Ha valaki rászán 80 fontot, még pezsgős VIP kabint is kaphat, de mindössze 6 fontért is saját gondola vár a kíváncsi utasokra, akik madártávlatból nézhetik meg, hol épült pl. a Titanic (Belfast az IRA emlékén kívül ettől sem tud igazán szabadulni... Valami furcsa elk*rásszag lengi be az amúgy lenyűgöző várost).
Az előző bekezdésben font helyett majdnem eurót írtam, de a font sem igazán helyénvaló. Persze, font van itt, de északír font, ami ugyanannyit ér, mint az angol font (meg a skót font, ha már itt tartunk), csak máshogy néz ki. Erről korábban egyikőnk sem tudott, úgyhogy az automata (itteni - hivatalos - neve: hole in the wall) először vidám pillanatokat okoz.
Van egy nagyon fura dolog Írországgal kapcsolatban. Itt az emberek annyira szeretik a karácsonyt, hogy már most, november közepén is úgy tesznek, mintha az lenne. Belfastban is javában folyik a karácsonyi vásár, de Dublinban is kitették a rendkívül vérszegény karácsonyi lámpákat, amikből mindössze egy nagyon ízléstelen, színes gömbökből összeállított, a sokkal magasabb Spire mellett felállított karácsonyfa tűnik ki.
Mindezt akkor konstatáljuk egymás közt, mikor - immár a rendes, két és fél órás út után - visszaérünk Dublinba, és rövid sétálgatás, valamint némi angol humor után lefekszünk aludni úgy éjfél körül... Másnap reggel fél 8-kor megy ugyanis Máté gépe, és még így is majdnem sikerül lekésni a checkint... De ez már egy másik történet... Most búcsúzzunk a vasárnap az elmúlt napokat mosolyogva kiheverő Andris (Andie) képével! To be continued....
...na és persze snitt, és repülő vissza. Csak hát minek rontsam el ezzel a főcím előtti kedvcsinálót? :) Az biztos, hogy a hétvége percei (és velük együtt a pénztárcám eurói) így repültek el, de ez volt eddig a legjobb néhány nap itt, Dublinban! Igaz, szoros a verseny. A dobogóra még az achilli hétvége és talán Cork kerülhetne fel. De mitől is volt ilyen jó? Tessék elolvasni a mai részt, amiből kiderül, hogy...
...hogy néz ki az északírek pénze...
...mit jelent a "még egy viszki" Írországban...
...kik lopják a London Eye-t...
...milyen egy tökéletes pint Guinness...
...mit lehet látni Belfastban négy óra alatt...
...milyen segítőkészek a dubliniak...
...és persze hogy milyen egy pipabolt!
(Új képek itt, belfasti videó itt! Az oldalt futó képeket kivettem, mert nem működött - google, ennyit tudok mondani :) )
Kezdjük ez utóbbival, a pipabolttal, mert Tata most nyilván magasra felkapta a fejét. Szóval a Grafton Streeten volt alkalmam ellátogatni (végre) egy pipaboltba, de nem vettem semmit. Persze még visszamehetek... Szép pipák voltak kiállítva (nem egy nagy bolt), 40 eurótól kb 150 euróig terjedő árban, de hát kicsit zavart, hogy tucatáru (ellentétben a hosszan faragott egyedi pipákkal, ugye), még ha egy amúgy híres pipakészítő cégről is volt szó. Viszont természetesen - a szivartól a zsebóráig - minden kiegészítő van a boltban, úgyhogy ha kell valami... :)
Most pedig térjünk rá a hétvége lényegi részeire. Történt, hogy csütörtök este megérkezett Dublinba az én mosolygós Máté barátom, természetesen tele energiával és ki nem fogyó kíváncsisággal. Így hát nekivágtunk a városnak. A csütörtök este a Temple Bar rövid bemutatásával telt, amely magában foglalta a "The Temple Bar" nevű, fantáziadús névadásról tanúskodó hely meglátogatását is (itt voltam először Dublinban), és kíváncsi angol turisták útbaigazítását, akik gratulálnak nekem a magyar válogatott az északírek ellen aratott győzelméhez ("are you catholic or protestant? you know what? we don't care. we don't like Northern Ireland. congrats"). No comment.
Némi alvás után a másnap egy Starbucks kávéval indul (természetesen), majd a nyakunkba vesszük a várost. Némileg izgalmas ez, mert most érzem először igazán "helyinek" magam. Természetesen a Spire-ral (vö. "Dublin's yoke") kezdünk, majd hosszú séta a Grafton Streeten, ahol sajnos muszáj engedni a csábításnak és venni valamit. Az, hogy Máté ezt teszi, még hagyján, de hogy én...? Hiszen nekem a józan Dublinert kéne játszanom, de én is beruházok néhány könyvre az eddig méltatlanul elhanyagolt ír mitológiáról. Mindezek után ismét csak Starbucks, és félelmetesen részletes tervezgetés a nap hátralévő részét illetően.
Utunk a Liffey partján folytatódik, egészen a Guinness gyárig, ahol ismét visszaváltok turistába, mert itt még nem sikerült tiszteletemet tennem korábban. A Guinness-gyárban az a legjobb, hogy az egészet belengi az a csodálatos maláta- és komlóillat, ami leginkább egy hatalmas pékségre emlékezteti a környéket. És persze hatalmas terület, külön városrész, arany és fekete színű utcatáblákkal. Maga az a hely, amit meg lehet nézni, egy hatalmas sörösdobozt formáz, belül pedig múzeum. A borsos belépő ne tévesszen meg senkit: ebben egy pint sör is benne van, ami itt köztudottan nagyon drága.
A múzeum jó, interaktív és érdekes, de hát nagyjából azt mondja el, ami minden sörgyárban megvan. Mi az a komló, mi az a maláta, hogyan főzik a sört... Van viszont plusz. Az ötödik emeleten mindenki, aki elég erős lelkiekben, hogy elviselje a pultos kislány pökhendi és néha hisztérikus beleszólásait, kitöltheti magának a tökéletes pint Guinnesst. Ez úgy megy hogy kiválasztunk egy száraz poharat, 45 fokos szögben a csap alá tartjuk, lecsapjuk a csapot, és a poharat szépen kiegyenesítve a hárfa feléig (!!!) töltjük a jóféle sört. utána csapot papot otthagyva fél percig állni hagyjuk hogy leülepedjen. Addig a kislány megírja az okleveleket. Ebben az a vicces, hogy az én nevemet le tudta írni helyesen, Máté sokkal egyszerűbb vezetéknevét nem sikerült. Írek...
A hetedik emeleti panorámabárban való iszogatás után, a Guinness gyárból kilépve sétálgatunk még egy kicsit a déli parton, az egyik templomban pedig mellénk keveredik egy öreg bácsi, aki lelkesen elkezd nekünk magyarázni arról, hogy hova érdemes elmenni ha templomot akarunk látni, és hogy a két katedrális közötti területen régebben senkit nem lehetett őrizetbe venni, ezért hívják "the liberties"-nek a város ezen részét. A kimerítő és egyébként rendkívül barátságos előadás után a Tara Street állomás felé vesszük az utunkat, és a helyi hévvel elindulunk Dun Laoghaire (vagyis Dunleary) felé, hogy még sötétedés előtt odaérjünk.
Dunleary-t egyszer már taglaltam, így most nem mennék bele ismét a részletekbe, de tény, hogy Dubin környékén még mindig itt a legszebb a tengerpart, és bár most nem süt a nap, sőt, fúj a szél és már sötétedik, még mindig vannak fürdőzők (!!) a tengerben, akiket Máté lelkesen le is fényképez. Némi fish & chips magunkhoz vételezése után - immár félig sötétben - indulunk vissza Dublinba, egész pontosan haza, mert ránk fér egy óra pihenés az este előtt.
Kilenckor találkozunk Bennel, és így hármasban elindulunk a The George-ba, ahol, mint kiderül, életem egyik legjobb bulizós éjszakáját sikerül eltölteni. Ebben a mindjárt következő mondatok ellenére sem volt szerepe az italoknak, inkább annak a remek, remek hangulatnak ami hármunk (és persze a klubban lévő sok-sok ember) között megvan. A három aftershock-kör után egy kicsit úgy érzem, zsibbad a nyelvem, ezért váltunk az ártalmatlanabbnak tűnő Jamesons-ra. Ez egész addig ártalmatlan, amíg a pultos a "two whiskey's please... no, wait, add another one" mondatot úgy érti hogy a már kitöltött két viszkiből duplát csinál. Ezek után viszont a többiek is úgy gondolják, hogy duplát, sőt, triplát kell rendelni, ha már ilyen nagyvonalú voltam. Ennek meg is lesz az eredménye, mikor birtokba vesszük a táncparkettet és hajnalig (nos igen, zárásig, ami itt sajnos korán, fél 3-kor van) nyomjuk. Taxi haza, majd rövid úton mély alvás.
De hopp, már itt is van reggel nyolc, amikor - némileg utazásra alkalmatlan állapotban, viszont nagy-nagy lelkierővel indulunk újra a Busáras, a fő buszpályaudvar felé.
Kitérő: az írek mindent, amit fontosnak gondolnak, írül neveznek el. Így pl. nincsen "Miniszterelnök", hanem "Taóiseach" (ejtsd: tísak) és így tovább. A buszpályaudvarnak sincsen angol neve. Így hívják és kész.
A buszút Belfastba elvileg két és fél óra, de odafelé egy jóízű négy óra alatt sikerül teljesíteni, ami kissé felháborító, főleg másnapos gyomorral a levegőtlen buszon, de nem tudjuk, hogy mindezért a Nagy-Britanniában zajló útépítést, vagy a cseppet sem előrelátó ír busztársaságot vádoljuk-e. Mind a kettőt, az a biztos.
Ah, Belfast! Igen, az egy más világ. Alapvetően: Anglia (na jó, Egyesült Királyság). Még ha nem is angol akcentussal beszélnek, hanem ugyanazt az érthetetlen ír angolt, érezhető, hogy átjöttünk a határon. Az egész város vibrál, tömegével mennek az emberek az utcákon, egyáltalán, a fények és az épületek is olyanok, hogy a város már ránézésre is jobb hely, mint Dublin. Milyen kár, hogy csak néhány óránk maradt erre a helyre, hiszen még jó lenne emberi időben visszaérni Dublinba. Így aztán nem látunk annyit a híres politikai falfestményekből, amennyit szeretnék (bár isten látja lelkem, én kutattam utánuk - viszont, ahogy Máté mondaná, legalább lesz miért visszajönni), a belvárost viszont töviről hegyire sikerül végigjárni.
És, ha úgy vesszük, többet is látunk. A városháza mellett ugyanis ott áll a London Eye kicsinyített változata (valahol hallottam, hogy a nagyobb brit városokban több helyen is építettek ilyeneket), ahol először ugyan teljesen elfehéredek a magasságtól, de aztán kiderül, hogy nem is olyan rossz ez. Ha valaki rászán 80 fontot, még pezsgős VIP kabint is kaphat, de mindössze 6 fontért is saját gondola vár a kíváncsi utasokra, akik madártávlatból nézhetik meg, hol épült pl. a Titanic (Belfast az IRA emlékén kívül ettől sem tud igazán szabadulni... Valami furcsa elk*rásszag lengi be az amúgy lenyűgöző várost).
Az előző bekezdésben font helyett majdnem eurót írtam, de a font sem igazán helyénvaló. Persze, font van itt, de északír font, ami ugyanannyit ér, mint az angol font (meg a skót font, ha már itt tartunk), csak máshogy néz ki. Erről korábban egyikőnk sem tudott, úgyhogy az automata (itteni - hivatalos - neve: hole in the wall) először vidám pillanatokat okoz.
Van egy nagyon fura dolog Írországgal kapcsolatban. Itt az emberek annyira szeretik a karácsonyt, hogy már most, november közepén is úgy tesznek, mintha az lenne. Belfastban is javában folyik a karácsonyi vásár, de Dublinban is kitették a rendkívül vérszegény karácsonyi lámpákat, amikből mindössze egy nagyon ízléstelen, színes gömbökből összeállított, a sokkal magasabb Spire mellett felállított karácsonyfa tűnik ki.
Mindezt akkor konstatáljuk egymás közt, mikor - immár a rendes, két és fél órás út után - visszaérünk Dublinba, és rövid sétálgatás, valamint némi angol humor után lefekszünk aludni úgy éjfél körül... Másnap reggel fél 8-kor megy ugyanis Máté gépe, és még így is majdnem sikerül lekésni a checkint... De ez már egy másik történet... Most búcsúzzunk a vasárnap az elmúlt napokat mosolyogva kiheverő Andris (Andie) képével! To be continued....
1 megjegyzés:
Nyugi, itt is mindenhol kint vannak a karácsonyi dekorációk. Nekem spec herótom van tőle, hogy november közepén hó esik, és fenyőfa alakú világítással vannak tele az utcák...
Katalin locsogott, nesze neked fehér Karácsony :P
Egyébként egy Budapest Eye ide is kéne :) A vidámparki elég gyász állapotban van :P
Megjegyzés küldése