Boogle Mansion, hálószoba. Kamera lassan be. Az egész szobát papírok, nyomtatványok, cetlik borítják. Andris mindezek közepén fuldoklik. Háttérzene: a Valkűrök lovaglása.
Bizony, így működik az EU a gyakorlatban. Néha az az érzésem itt, hogy ha levegőt akarok venni, akkor is ki kell töltenem három nyomtatványt. Persze nem minden ilyen bonyolult, de már két hete vagyok itt, és még nem sikerült mindent elintéznem. Ó, Írország, Írország…! Fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Természetesen más is történt az elmúlt napokban, de most már abba lehet hagyni a körömrágást, mert kezdődik a mai epizód, amiből kiderül, hogy…
…milyen papírokat, hol és hány példányban kell kitölteni…
…hogyan is néz ki egy óra az egyetemen…
…milyen a helyi golfklub pubja…
…milyen az igazi ír időjárás…
…miért érdemes alaposan körülnézni egy sportboltban…
…hányezer szót kell a kreditekért teljesíteni…
…és az is, hogy Budapestet a külföldiek még mindig szeretik!
Bizony, így működik az EU a gyakorlatban. Néha az az érzésem itt, hogy ha levegőt akarok venni, akkor is ki kell töltenem három nyomtatványt. Persze nem minden ilyen bonyolult, de már két hete vagyok itt, és még nem sikerült mindent elintéznem. Ó, Írország, Írország…! Fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Természetesen más is történt az elmúlt napokban, de most már abba lehet hagyni a körömrágást, mert kezdődik a mai epizód, amiből kiderül, hogy…
…milyen papírokat, hol és hány példányban kell kitölteni…
…hogyan is néz ki egy óra az egyetemen…
…milyen a helyi golfklub pubja…
…milyen az igazi ír időjárás…
…miért érdemes alaposan körülnézni egy sportboltban…
…hányezer szót kell a kreditekért teljesíteni…
…és az is, hogy Budapestet a külföldiek még mindig szeretik!
Képek továbbra is ITT, és ez pedig egy kis meglepetés itt: Part 1 Part 2 Part 3 Ma levideóztam a bicikliutat az egyetemig :)
Ha csövek borítanák az utcákat, tényleg úgy érezném magam néha, mint Terry Gilliam „Brazil” c. filmjében, annyi itt az elintéznivaló. A sztori ugye úgy kezdődött, hogy nyitnunk kellett egy bankszámlát, mert itt mindent csak arról lehet fizetni. Szóval elmentünk a bankba. A bankban kértek egy levelet, amit a nemzetközi iroda ad ki. Ott adtak két nyomtatványt, amit a háziúrral is alá kellett íratnunk, utána visszavinni. Plusz még egy papírt kértek, hogy TÉNYLEG ott lakunk. Miután ez megvan, öt nap várakozási idő – lenne, ha kétségbeesett arccal nem panaszolnám el, hogy ha nem kapom meg azonnal, akkor elzárják az áramot és a gázt. Így két óra alatt is megvan. Egyébként nem hazudtam, az elektromos- és gázműveknél külön kell regisztrálni, megadni a számlaszámot egy-egy újabb nyomtatványon, aztán jöhet a mehet. Remélhetőleg. Itt még nem tartunk. Szóval levél megvan, rohanás a bankba, ahol egy újabb nyomtatvány kitöltése után máris egy lépéssel közelebb vagyunk a számlához. Közelebb, mert mindez még nem jelenti azt, hogy lesz is bankszámlánk. Az átfutási idő három nap (most tartunk a másodiknál). Pénteken tehát – hopefully – tudunk utalni sok-sok pénzt. A számla az én nevemen van, így aztán én kapom az ajándékcsomagot is, amit a bankos lány teljesen tévesen ad oda (hiszen csak elsősöknek jár). Én persze nem fogok neki szólni. No de a papírhalmaznak itt még nincs vége… Ahhoz, hogy a Corvinus utalja az ösztöndíjamat, két papírt kell aláíratni és elfaxolni. Az egyik a Validation Form, a másik a Learning Agreement második oldala, amihez viszont az elsőre is szükség lenne. A nemzetközi irodában viszont ezt csak külön kérvényre adják ki – ráadásul a második oldalt először az itteni kari koordinátorral kell aláíratni, aki teljesen máshol van és más időpontban tart fogadóórát. Már-már azt hiszem, minden kész és el is faxolok mindent, mikor kiderül, hogy a Validation Form-ban véletlenül azt írták, júniusig itt vagyok. Ez a Corvinuson a feje tetejére állítja a világot, kell tehát egy másik. Ráadásul a Learning Agreementnek az első oldalát is el kellett volna faxolni, de azt az itteni egyetem még alá sem írta (június óta). Ismét kari koordinátor, ismét nemzetközi iroda, ekkor már egy másik nyomtatványt is viszek, a tárgyakkal kapcsolatos változások vannak rajta (ugye ez sem megy interneten, csak így). Mikor végre mindent sikerül elfaxolni (ez kb 6 napba telik), akkor jön egy levél az egyetemről hogy minden oké, most már mindjárt elindítják a három hetet (!!!) igénybevevő utalást, csak tegyem már meg, hogy beküldök valakit a nemzetközi irodába, aki elviszi az Agreementet az otthoni kari koordinátorhoz és aláírva vissza. Ezt már igazán nem értem, hogy hogy a lópikulában nem lehet egyetemen belül átküldeni a másik irodába, de már meg sem merem kérdezni, miért. Szóval jelenleg itt tartunk: ha Szityu (khm khm) vagy valaki lesz szíves befáradni a nemzetközi irodába, lehet, hogy három hét múlva már pénzem is lesz.
Nem merem azt mondani, hogy most már mindent lepapíroztunk…
Minden változhat ugyanis. Pont úgy, mint az itteni időjárás, naponta vagy hatszor. Mikor ma reggel felkeltem, hét ágra sütött a nap, de mire lementem a konyhába, megettem a reggeli ham and eggst és ittam egy teát, már orkánerejű szél volt esőfelhőkkel. Elolvastam a híreket, mire kiléptem a házból lehetett olyan 15-18 fok, kellemes szellő és bárányfelhők. Mire elbicikliztem az egyetemre, ismét beborult az ég, az első óra közben már ismét láttam, hogy szakad az eső. De mire vége lett, kellemes kora őszi idő várt, ahogy kiléptem az épületből. A második óra végére megint elkezdett szemerkélni, brutális szél volt (ami azért vicces, mert Dublin dimbes-dombos és a házunk magasabban van, mint az egyetem – a szél meg általában szembefúj, úgyhogy a napi kardio bőven megvan a biciklivel); elmentem a kb 2 percre lévő Sparba, vettem 1-2 dolgot, mire kiléptem, megint sütött a nap. Most bárányfelhős szakasz van. Jósolni nem merek.
Viszont említettem a mai órákat. Hát igen. A heti négy órából álló órarendem első pillantásra egyszerűnek tűnhet, de nem az. Ha összesítem a követelményeket, akkor a félév végére nagyjából húszezer szóban kell különböző esszéket írni, hetente mindenféle memókat, előadásokat tartani, kutatni stb. Újabb papírok, jaj!
Maguk az oktatók meglepően fiatalok, az első órán nehéz is volt eldönteni, hogy ki a tanár, először azt hittem, hogy a mellettem ülő kínai srác, mert ő kinézett vagy 35-nek. De nem, a négy oktatóból a legidősebb Mr. Doyle, aki talán 36-37 lehet, a többiek mind a húszas éveiket tapossák. Az első óra fejlesztéspolitika – itt sikerül nagyon sokat dumálni, részben persze az óra témájához kapcsolódva. „Nem, én akarom elmondani, hogy mi a probléma a kínai gazdasággal, akkor is, ha te onnan származol” meg hasonlók. A mellettem ülő kínai srácot egyébként teljesen lenyűgöztem azzal, hogy járatos vagyok a klasszikus kínai irodalomban, szóval ha bármikor Pekinbe mennék, most már lesz vörös szőnyeg. Mr. Doyle, a másnap reggeli oktató olyan elképesztően gyorsan beszél, hogy csak kapkodom a fejem – ő egyébként a konfliktusok elemzését tanítja. Nem való ez ilyen kora reggelre. Ma sikerült megismernem Mr. Halált, azaz Carl Death-et, aki a regionális tanulmányok nevű tárgyat tanítja (erről kiderül, hogy a régió most éppen Afrika – de hát vatevör). Mr. Deathről kiderül, hogy úgy is ejti a nevét, ahogy azt az ember elvárná, és az egész óra során hosszasan viccelődik azon, hogy őt így hívják (bár Mobutu Sese Sekonak jobb neve van, szerinte). Utána másfél óra kínszenvedés Ecaterina McDonaghhal, aki vagy nagyon izgul, vagy nem előadónak született, de egy mondaton belül legalább háromszor használja a „you know” és/vagy a „kind of” kifejezéseket, ami számomra is baromi idegesítő, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az ittenieknek. Ezen az órán ráadásul egy nagydarab amerikai srác ül mellettem, aki meg meggyőződésem szerint részeg. Viszont itt összeakadok olyan írekkel is, akik Budapesten voltak Erasmusozni (és szerették! bár azt mindenki elismeri, hogy koszos… tegnap egy német srác még egyenesen azt is mondta hogy nem tetszett neki Budapest; az első ilyen német, akivel találkoztam). Ezek tehát az órák – valahogy majd csak keresztülverekszem magam rajtuk. A hetedik hét lesz a nagyon munkás időszak, ekkor még órák sincsenek, mert mindenki a könyvtárban tanul.
Mindezek mellett persze azért nyilván lazítani is lehet, úgy, mint eddig. Mint például az e heti partinkon, ahol sikerült megismernünk a szomszédot – na nem, mint vendéget, hanem mint éjfélkor a rendőrséggel fenyegetőző zavaró tényezőt. Persze szegényt meg lehet érteni, három éve egyetemisták lakják ezt a házat… Mi mindenesetre, ahogy ez a képekből is látszik, jól éreztük magunkat. Most már megvan a standard társaság, akik idejárnak, meg most már végre hoznak is sört, ha jönnek. Ez még nyilván alakul majd, mert jövő héten lesz a klubok napja, ahol csatlakozom néhány sportegyesülethez. Juhú.
Azért itt sem árt, ha figyelmes az ember. Jövő héttől lesz sportközpont-tagságim, így elmentem úszófelszerelést venni. A boltban csak lekaptam egy úszónadrágot a polcról, a pultos srác meg rezzenéstelen arccal beütötte a gépbe, és utána szólt hogy ugye tudom, hogy ez gyerekméret. Volt egy másodperc csönd, aztán azt mondtam, hogy igen, az a kisöcsémnek lesz, de most, hogy mondja, én is vennék egyet. Mikor aztán elmentem felpróbálni, sajnos a próbafülke ajtaján is átszűrődött az egész ottani eladó-csapat hangos röhögése… Nos igen, nem volt őszinte az arcom J Végül aztán persze csak egyet vettem… Nem, NEM a gyerekméretet!
Ha nem akarjuk felbosszantani a szomszédokat, akkor is van néhány lehetőség. Itt van például a kampusz, vagy a városközpont, ami viszont nagyon messze van; erre a lehetőségre találták ki az Autobahn kocsmát, ami viszont csak egy köpés. Kívülről ócska országúti krimónak néz ki, belülről viszont kimondott ír pub, kandalló pattog, golftrófeák vannak kiállítva, minden fából van, kivéve az öreg házaspárokat, akik mindenféle helyi ügyekről beszélnek („hallotta, hogy Colin gyepje megsárgult? micsoda szégyen!”), és mintha ők is a berendezés részei lennének. Jövő héten ide jövök forma-1-et nézni! Ha ugyan el nem utazunk, mert erről is szó van…
A tegnap este képeivel búcsúzik a kissé hosszúra nyúlt mai epizód! To be continued…
Ha csövek borítanák az utcákat, tényleg úgy érezném magam néha, mint Terry Gilliam „Brazil” c. filmjében, annyi itt az elintéznivaló. A sztori ugye úgy kezdődött, hogy nyitnunk kellett egy bankszámlát, mert itt mindent csak arról lehet fizetni. Szóval elmentünk a bankba. A bankban kértek egy levelet, amit a nemzetközi iroda ad ki. Ott adtak két nyomtatványt, amit a háziúrral is alá kellett íratnunk, utána visszavinni. Plusz még egy papírt kértek, hogy TÉNYLEG ott lakunk. Miután ez megvan, öt nap várakozási idő – lenne, ha kétségbeesett arccal nem panaszolnám el, hogy ha nem kapom meg azonnal, akkor elzárják az áramot és a gázt. Így két óra alatt is megvan. Egyébként nem hazudtam, az elektromos- és gázműveknél külön kell regisztrálni, megadni a számlaszámot egy-egy újabb nyomtatványon, aztán jöhet a mehet. Remélhetőleg. Itt még nem tartunk. Szóval levél megvan, rohanás a bankba, ahol egy újabb nyomtatvány kitöltése után máris egy lépéssel közelebb vagyunk a számlához. Közelebb, mert mindez még nem jelenti azt, hogy lesz is bankszámlánk. Az átfutási idő három nap (most tartunk a másodiknál). Pénteken tehát – hopefully – tudunk utalni sok-sok pénzt. A számla az én nevemen van, így aztán én kapom az ajándékcsomagot is, amit a bankos lány teljesen tévesen ad oda (hiszen csak elsősöknek jár). Én persze nem fogok neki szólni. No de a papírhalmaznak itt még nincs vége… Ahhoz, hogy a Corvinus utalja az ösztöndíjamat, két papírt kell aláíratni és elfaxolni. Az egyik a Validation Form, a másik a Learning Agreement második oldala, amihez viszont az elsőre is szükség lenne. A nemzetközi irodában viszont ezt csak külön kérvényre adják ki – ráadásul a második oldalt először az itteni kari koordinátorral kell aláíratni, aki teljesen máshol van és más időpontban tart fogadóórát. Már-már azt hiszem, minden kész és el is faxolok mindent, mikor kiderül, hogy a Validation Form-ban véletlenül azt írták, júniusig itt vagyok. Ez a Corvinuson a feje tetejére állítja a világot, kell tehát egy másik. Ráadásul a Learning Agreementnek az első oldalát is el kellett volna faxolni, de azt az itteni egyetem még alá sem írta (június óta). Ismét kari koordinátor, ismét nemzetközi iroda, ekkor már egy másik nyomtatványt is viszek, a tárgyakkal kapcsolatos változások vannak rajta (ugye ez sem megy interneten, csak így). Mikor végre mindent sikerül elfaxolni (ez kb 6 napba telik), akkor jön egy levél az egyetemről hogy minden oké, most már mindjárt elindítják a három hetet (!!!) igénybevevő utalást, csak tegyem már meg, hogy beküldök valakit a nemzetközi irodába, aki elviszi az Agreementet az otthoni kari koordinátorhoz és aláírva vissza. Ezt már igazán nem értem, hogy hogy a lópikulában nem lehet egyetemen belül átküldeni a másik irodába, de már meg sem merem kérdezni, miért. Szóval jelenleg itt tartunk: ha Szityu (khm khm) vagy valaki lesz szíves befáradni a nemzetközi irodába, lehet, hogy három hét múlva már pénzem is lesz.
Nem merem azt mondani, hogy most már mindent lepapíroztunk…
Minden változhat ugyanis. Pont úgy, mint az itteni időjárás, naponta vagy hatszor. Mikor ma reggel felkeltem, hét ágra sütött a nap, de mire lementem a konyhába, megettem a reggeli ham and eggst és ittam egy teát, már orkánerejű szél volt esőfelhőkkel. Elolvastam a híreket, mire kiléptem a házból lehetett olyan 15-18 fok, kellemes szellő és bárányfelhők. Mire elbicikliztem az egyetemre, ismét beborult az ég, az első óra közben már ismét láttam, hogy szakad az eső. De mire vége lett, kellemes kora őszi idő várt, ahogy kiléptem az épületből. A második óra végére megint elkezdett szemerkélni, brutális szél volt (ami azért vicces, mert Dublin dimbes-dombos és a házunk magasabban van, mint az egyetem – a szél meg általában szembefúj, úgyhogy a napi kardio bőven megvan a biciklivel); elmentem a kb 2 percre lévő Sparba, vettem 1-2 dolgot, mire kiléptem, megint sütött a nap. Most bárányfelhős szakasz van. Jósolni nem merek.
Viszont említettem a mai órákat. Hát igen. A heti négy órából álló órarendem első pillantásra egyszerűnek tűnhet, de nem az. Ha összesítem a követelményeket, akkor a félév végére nagyjából húszezer szóban kell különböző esszéket írni, hetente mindenféle memókat, előadásokat tartani, kutatni stb. Újabb papírok, jaj!
Maguk az oktatók meglepően fiatalok, az első órán nehéz is volt eldönteni, hogy ki a tanár, először azt hittem, hogy a mellettem ülő kínai srác, mert ő kinézett vagy 35-nek. De nem, a négy oktatóból a legidősebb Mr. Doyle, aki talán 36-37 lehet, a többiek mind a húszas éveiket tapossák. Az első óra fejlesztéspolitika – itt sikerül nagyon sokat dumálni, részben persze az óra témájához kapcsolódva. „Nem, én akarom elmondani, hogy mi a probléma a kínai gazdasággal, akkor is, ha te onnan származol” meg hasonlók. A mellettem ülő kínai srácot egyébként teljesen lenyűgöztem azzal, hogy járatos vagyok a klasszikus kínai irodalomban, szóval ha bármikor Pekinbe mennék, most már lesz vörös szőnyeg. Mr. Doyle, a másnap reggeli oktató olyan elképesztően gyorsan beszél, hogy csak kapkodom a fejem – ő egyébként a konfliktusok elemzését tanítja. Nem való ez ilyen kora reggelre. Ma sikerült megismernem Mr. Halált, azaz Carl Death-et, aki a regionális tanulmányok nevű tárgyat tanítja (erről kiderül, hogy a régió most éppen Afrika – de hát vatevör). Mr. Deathről kiderül, hogy úgy is ejti a nevét, ahogy azt az ember elvárná, és az egész óra során hosszasan viccelődik azon, hogy őt így hívják (bár Mobutu Sese Sekonak jobb neve van, szerinte). Utána másfél óra kínszenvedés Ecaterina McDonaghhal, aki vagy nagyon izgul, vagy nem előadónak született, de egy mondaton belül legalább háromszor használja a „you know” és/vagy a „kind of” kifejezéseket, ami számomra is baromi idegesítő, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az ittenieknek. Ezen az órán ráadásul egy nagydarab amerikai srác ül mellettem, aki meg meggyőződésem szerint részeg. Viszont itt összeakadok olyan írekkel is, akik Budapesten voltak Erasmusozni (és szerették! bár azt mindenki elismeri, hogy koszos… tegnap egy német srác még egyenesen azt is mondta hogy nem tetszett neki Budapest; az első ilyen német, akivel találkoztam). Ezek tehát az órák – valahogy majd csak keresztülverekszem magam rajtuk. A hetedik hét lesz a nagyon munkás időszak, ekkor még órák sincsenek, mert mindenki a könyvtárban tanul.
Mindezek mellett persze azért nyilván lazítani is lehet, úgy, mint eddig. Mint például az e heti partinkon, ahol sikerült megismernünk a szomszédot – na nem, mint vendéget, hanem mint éjfélkor a rendőrséggel fenyegetőző zavaró tényezőt. Persze szegényt meg lehet érteni, három éve egyetemisták lakják ezt a házat… Mi mindenesetre, ahogy ez a képekből is látszik, jól éreztük magunkat. Most már megvan a standard társaság, akik idejárnak, meg most már végre hoznak is sört, ha jönnek. Ez még nyilván alakul majd, mert jövő héten lesz a klubok napja, ahol csatlakozom néhány sportegyesülethez. Juhú.
Azért itt sem árt, ha figyelmes az ember. Jövő héttől lesz sportközpont-tagságim, így elmentem úszófelszerelést venni. A boltban csak lekaptam egy úszónadrágot a polcról, a pultos srác meg rezzenéstelen arccal beütötte a gépbe, és utána szólt hogy ugye tudom, hogy ez gyerekméret. Volt egy másodperc csönd, aztán azt mondtam, hogy igen, az a kisöcsémnek lesz, de most, hogy mondja, én is vennék egyet. Mikor aztán elmentem felpróbálni, sajnos a próbafülke ajtaján is átszűrődött az egész ottani eladó-csapat hangos röhögése… Nos igen, nem volt őszinte az arcom J Végül aztán persze csak egyet vettem… Nem, NEM a gyerekméretet!
Ha nem akarjuk felbosszantani a szomszédokat, akkor is van néhány lehetőség. Itt van például a kampusz, vagy a városközpont, ami viszont nagyon messze van; erre a lehetőségre találták ki az Autobahn kocsmát, ami viszont csak egy köpés. Kívülről ócska országúti krimónak néz ki, belülről viszont kimondott ír pub, kandalló pattog, golftrófeák vannak kiállítva, minden fából van, kivéve az öreg házaspárokat, akik mindenféle helyi ügyekről beszélnek („hallotta, hogy Colin gyepje megsárgult? micsoda szégyen!”), és mintha ők is a berendezés részei lennének. Jövő héten ide jövök forma-1-et nézni! Ha ugyan el nem utazunk, mert erről is szó van…
A tegnap este képeivel búcsúzik a kissé hosszúra nyúlt mai epizód! To be continued…
2 megjegyzés:
proba
Andriskánk! Idáig kínlódtunk, hogy hogyan is tudnánk elérni. Imádom, ahogy írsz, várom minden betűdet. Sajnálom, hogy nem tudok ott veled lenni az ír kocsmákban.
Puszi,
Tata
Megjegyzés küldése