#6 Join in, sign up, take off!

Helyszín: az egyetem udvara. Kamera felülről be, mindenhol sátrak, DJ-k, meg persze egy csomó diák. Az egyik DJ-pultról szóljon a háttérzene: Robbie Williams – Kids.

És ez most nem az én agyszüleményem. Ez nálunk mindennapos dolog, vagyis eddig mindenképpen az volt. Szeret ide kivonulni mindenki, bank, cég, egyesület és bulit csapni a tanítási nap kellős közepén az udvaron. Meg aztán az egyetemen egy komplett életet le lehet élni. Senkinek nem tanácsolom, de valóban így van. És gaz módon meg is próbálnak mindenbe beszervezni. Szóval a mai részből kiderül, hogy…

…milyen undorító szendvicseket kapni az egyetemi sportközpontban…

…melyik a legnépszerűbb klub az egyetemen…

…mit ne csináljunk egy nehéz este végén…

…kik azok a ballymuni gyerekek…

…mi az a moodle és mire jó…

…mi az a pulzáló zuhany és mire jó…

…és persze, hogy milyen nehéz megszervezni bármit is húsz embernek!

A héten volt az úgynevezett clubs/socs day, ami igazából nem is egy nap, hanem kettő. A lényeg az, hogy ilyenkor lehet feliratkozni azoknak a szervezeteknek a taglistájára, amelyek arra törekszenek, hogy az embernek azt a kevés szabadidejét is betöltsék, ami van. Mindezért ráadásul négy eurót is kell fizetni, és még ki tudja mennyit majd a félév során. Persze nem panaszkodom, vagy ha mégis, akkor elég hülye vagyok, hogy végül öt klubba is beléptem. Ez az egész úgy működik egyébként, hogy az ember bemegy – azaz megpróbál bemenni – a Hub nevű hallgatói központba, ahol két kocsma, kávézó, borbélyüzlet, rádióstúdió meg minden egyéb is van. Megpróbál, mert ilyenkor nem igazán lehet odaférni. A folyosó és a színházterem ugyanis tele van mindenféle asztalokkal, amelyek mögött (alatt, fölött, előtt, esetleg rajtuk) a különböző klubok különböző emberei és meggyőzésre szánt kellékei (meg egy csomó édesség) vannak. Van itt pl. hadsereg, szusit készítő japán klub, politikai pártok, még egy „szocialista klub” is, ami a rothadó, válságban lévő kapitalizmussal akar leszámolni, de emellett van mangaklub, olvasókör, mindenféle sport, vagy a vicceskedők, a „kanapé-klub”, amelynek aktivitása mindössze egy kanapén való ülésből áll, vagy a „stílus-klub”, amit még nem sikerült megfejteni (de Ben csatlakozott mindkettőhöz, úgyhogy hamarosan kiderül). Ha az ember előzetesen nem tudja, hova megy, egyrészt eltéved, másrészt letapossák, harmadrészt ezzel tölti az egész napját. Szerencsére én elég céltudatos vagyok, úgyhogy egy óra alatt sikerül mindenhová feliratkoznom, név szerint a kenusokhoz, ahol hosszasan próbál győzködni a szomszéd asztaltól egy srác, hogy mégis inkább barlangászni menjek; a karateklubba, ahol az asztal mögött ülő szenszei valamiért az első mondatomból rájön, hogy magyar vagyok (ezután elkezdek félni tőle), a gokartklubba, amellyel a jövő héten már versenyem is lesz Kildare-ben (12 euró cakumpakk az út meg a szórakozás), valamint az LGBT-sekhez, akik az egyetlen asztal, ami előtt nincs tömeg. Ekkor még nem tudom, hogy másnap a kiránduló klubhoz is kénytelen leszek feliratkozni, mert az összes haverom feliratkozott, bár szerintem korábban csak a fele akarta, de egy bolond százat csinál – és állítólag ez jelenti a legjobb „ingyen utazási” lehetőséget. A feliratkozás úgy működik egyébként, hogy négy euró befizetése után kapok egy nyugtát, amivel a regisztrációs pultnál kell megjelenni, és itt a diákigazolványra, mint egy bankkártyára felírják az infót digitálisan, hogy te annak a klubnak a tagja vagy. Aztán jöhetnek a mítingek, tegnap este pl. a kirándulóklub első találkozója volt, ahol valami egészen felháborítóan undorító tablettás bort adtak (ingyen, és meglepődve láttam, hogy ez a szó bizony a nyugat-európai diákokra is inspirálóan hat), és ahol megtudtuk, hogy bár kb. 140-en vagyunk, az első, a legjobb kirándulásra mindössze ötvenen mehetünk, mert annyi hely van a buszban. Ennek hallatán gyorsan benyomtuk az egyik lányt a klub vezetőségébe. Hátha.

Ez a diákigazolványos dolog egyébként majdnem mindenhol működik: működik a könyvtárban is, ahol könyvtárjegyként és belépőkártyaként használható. De nem működik pl. a sportközpontban, ahova külön kell chip-es karszalagot venni, ami aztán meg itt működik belépőként meg szekrényzáróként. Ennek ára 160 euró egy félévre, de megéri kifizetni, mert utána az ember olllllyan szép lesz hogy hű. Van itt hét különböző teremből álló konditerem, amelyet most naponta van szerencsém látogatni, elvileg személyi edzőm is lehetne, bár ezt a lehetőséget még nem sikerült kiaknázni. Aztán ott van az uszoda, ahol szintén eltöltök naponta egy órát, de nem is az úszás itt a lényeg (ráadásul a medence úgy van megcsinálva, hogy még nekem is mindenhol leér a lábam… ugyanis néha úszás-órák vannak az egyetemhez tartozó óvoda meg általános suli gyerekeinek). De van itt szauna (amelyből sajnos hiányzik a hidegvizes medence, ehelyett csak zuhany van), gőzfürdő, tepidárum, jakuzzi, és a kedvencem, a pulzáló zuhany (vagy hogy nevezzem a „pulse showert”), ami háromszor négy, körben elhelyezett kis spriccelőből áll, amelyek, ha az ember közéjük áll, véletlenszerűen köpik rá a hideg/meleg vizet, közben hátulról egy laposított zuhanyból pedig akármilyen hőfokú, masszírozó vizet engedhet az ember önnön hátára. A fárasztó edzés után úgynevezett bageleket, azaz melegszendvicseket lehet kapni a sportközpont kupákkal és olimpiai érmekkel díszített előtermében, de ezekbe nagyon bele lehet választani, én a múltkor (amilyen kíváncsi barom vagyok), kinéztem egy olyat, amiről a mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi volt benne. Valami egész gusztustalan zöldségféle. Vagy lehetett akár újrahasznosított haltörmelék is. A sportközponthoz persze tartozik még egy csomó különböző pálya, foci, rögbi, kézilabda, hadd ne soroljam. Persze szükség is van (lesz) a napi edzésekre meg a heti három karate-edzésre, mert előbb-utóbb meg kell verni a ballymuni gyerekeket.

Ballymun Dublin gettója. A hatvanas-hetvenes években valami égbekiáltó szegénység volt itt, drog, alkohol, bűnözés meg ami szem-szájnak ingere. Állítólag az utóbbi időben nagyon felújították és normalizálódott a helyzet, de én tartom, hogy továbbra is itt él a főváros legbunkóbb része. És ami a hab a tortán, mindössze egy fal választ el tőlük. Bizony, a miénk az utolsó ház az utcában, aztán egy magas fal, aztán Ballymun. Ez önmagában nem lenne baj, de sajnos a ballymuniak neveletlen kölkei néha felmásznak a falra, és köveket dobálnak a házra, az ablakokat is beleértve, meg a szomszéd autójára. Ez általában úgy ér véget, hogy vagy a szomszéd, vagy én kinyitjuk az ablakot és elküldjük őket az anyjukba (ami egyébként nem ér semmit, többször láttam már, hogy a kertben, ahonnan felmásznak a falra, felnőttek álldogálnak és nem csinálnak semmit). De aztán visszajönnek, úgyhogy lassan ki kell találni valamit. Én a legutóbb azt kiabáltam át nekik, hogy ha golyót akarnak kapni, nyugodtan dobáljanak csak (és nem, nem üveggolyóra gondoltam, hanem ólomra), ebből most már talán csak értenek. Ha nem, akkor extermination lesz.

No de vissza az egyetemhez! Említettem, hogy sok minden megy digitálisan. A tanítás nagy része is. Itt van ugyanis a moodle, azaz egy online tanítási felület, ahova minden óra után feltöltik a ppt-ket, az olvasmányokat, és a beadandókat is itt lehet (és kell is) beadni. Gyakorlatilag itthonról el lehetne végezni az egész sulit, ha nem kéne néha órai munkát is csinálni, amit sajnos (vagy nem sajnos) gyakran kell. Ez persze vicces is lehet, ha, mint e kedden, díj is jár érte. A világpolitikai kvíz második helyezettjeként így pl. már nem kell pénzt költenem a fejlesztéspolitika tárgy tankönyvére. Szóval a tanulás is lehet mókás, de ne túlozzuk el a dolgot. Szükséges rossz, a lehető legkényelmesebbé téve.

A teendők elvégzése után most hétvégén már tényleg elmegyünk Galwaybe két napra, meg valami sziklákat is megnézünk, remélhetőleg csak röviden, a természet gyönyörű, de azért mégis városi srác lennék. A vidéki francia lányok által megvalósított szervezés egyébként minden szempontból a legrosszabb megoldás, senkinek sem ajánlom. A galwayi útra eddig már több idegszálam ráment, mintsem szerettem volna, és bizony német szervezésre volt ahhoz szükség, hogy egyáltalán legyen valami szállásunk szombat éjjel. Még egy sztereotípia, ami igaz. És ez nemcsak ekkor derül ki, hanem úgy általában minden este, mikor tíznél többen kimozdulunk. Kedden mondjuk nem ez jelentette a problémát, hanem, hogy felfedeztünk az egyetemhez közel egy helyet, amelynek az emeletén három euróért is lehetett sört kapni, úgyhogy a kedvezmény kimerítése után célba vettük a Shanowen Hall nevű lakótelepet, ami az egyetemé és koleszként funkcionál. Fabian és Ben lakása is itt van, és itt olyan jól éreztük magunkat, hogy még egy, a folyosókon tántorgó, teljesen magán kívül lévő, viszont vicces ír srácot is befogadtunk (bár egy szavát sem értettük). A többi lakó jókedve viszont valószínűleg fordított arányban állt a miénkkel, legalábbis ezt szűrtük le a hajnali háromkor tajtékozva megjelenő securitis jelenlétéből. Még mindig jobb azonban egy ilyen éjszaka, mint a tegnapi, amikor is két óra, a belvárosban való bolyongás után (jaj, ide ne menjünk, drága; jaj, ide sem, mert a múltkor voltunk; jaj, itt meg sor van; jaj, itt nem jó a zene, jaj, éhes vagyok, jaj pisilnem kell) végre néhányan a kezünkbe vettük a dolgot és felmentünk a Fitzsimons nevű négyemeletes bár tetejére, ahol ugyan pofátlanul drága a sör, de legalább jó a hangulat, és a dohányosok számára a kevés olyan hely, ahol egyszerre lehet inni és rágyújtani (igaz, engem ez már nem hat meg) (a legszebb pillanat mégiscsak az volt, mikor az egész estés bolyongástól elfáradt, elcsigázott, de a jól megérdemelt sörnek örülő Ben a közel hat euróba kerülő Guinnessét a fizetés után kb. másfél szempillantással teljes egészében kiborította). Szóval ilyeneket ne csináljunk egy fáradt csütörtök este… Egyébként meg bármit lehet, az ember úgyis jól érzi magát itt.

A Temple Bar villódzó fényeivel búcsúzik a mai epizód, hétfőn jön a következő. To be continued…