A kamera alulról, az óceán felől közelít a moheri sziklákhoz. Már majdnem nekik ütközik, mikor egyszercsak meredeken felkúszik rajtuk, a szikla tetején pedig ott áll Andris kitárt kézzel. A háttérben: Carl Orff - Carmina Burana, O Fortuna
Ha nem is ilyen drámai, de hasonló érzések fogják el az embert, ha Európa szélén álldogál. Természetesen eszem ágában sem volt kitárt karral ujjongani, főleg, mert totálisan be voltam ijedve a magasságtól. Galway viszont nem ijesztett meg, sőt, remek kis városka, tele külföldiekkel és furcsa történelemmel. De erről részletesen alább, hiszen a mai epizódból kiderül, hogy...
...milyen egy lóvásár Nyugat-Írországban...
...mit ne csináljunk az utazás előtti este...
...mi az a "Found"...
...mi hangzik a legjobban egy hárfán az utcán...
...milyen egy alkoholista buszsofőr...
...hol van Európa leghíresebb matchmaking-fesztiválja...
...és persze hogy mi a legjobb hely Galwayben!
Új képek: ITT, a régiek elérhetők ITT
Egyszóval elindultunk vándorútra. Azaz pontosítsunk. A többiek elindultak, én meg utánuk. Az előző éjszakát ugyanis a városban, utána meg Iannél sikerült tölteni, jelentős mennyiségű Smithwick's elfogyasztása után (s miután megkaptam, hogy posh akcentussal rendelkezem), s bár Ian közel lakik, ez nem sokat segített a 7:45-ös indulási időpont elérésében reggel 8:00-kor, mikor felébredtem. No de mindegy, szaladás haza Ballymunból, aztán a következő busszal egy óra késéssel sikerül is elindulni - egyedül.
Az út négy órás, és a következőképpen néz ki (tessék húzogatni):
View Larger Map
Tehát félbevágjuk a jó öreg ír anyaföldet, hogy az óceánparton kössünk ki, már ha lehet ilyen képzavart írni egy buszról. A távolsági járatok egyébként jók és olcsók. 18 euró volt egy diákjegy, simán az igazolványra, tehát még a Student Travelcard nevű izét sem kellett kiváltani, nem is nagyon fér a fejembe, mi haszna van. Valahol félúton egy olyan lóvásárba futunk egy faluban amit egyébként tényleg csak filmekben látni. Sajnos kép nincs róla, de egy középkori templom előtt álló hatalmas, kietlen, földes területen sok-sok ezer ló kószált. Tényleg csak a máglya hiányzott meg róla az eretnek. Egyszóval délután 2-re oda is érek Galwaybe, és mint kiderül, addig semmiről nem maradtam le, a szokásos, francia, vidéki és nőnemű elemek által generált döntésképtelenség miatt. Úgyhogy rögtön csatlakozom és robbantom is a társaságot, amennyiben néhányan elmegyünk megvenni a jegyeket a moheri sziklákhoz másnapra. Mire visszajövünk, a többiek már nincsenek a gusztustalan rozsdahalmazzal és egy defunkt ablakkal ékesített főtéren, de mint kiderül, két óra múlva is csak egy kebab-büféig sikerült eljutniuk. Eddigre mi megnéztük a várost, amelyben egy rakás sétáló-és vásárlóutca, kirakodóvásár, templom és katedrális, valamint múzeum van, és még több ember.
Mivel Galway, ha még eddig nem derült volna ki, óceánparti város, a múzeumban a halászatról (is) szó van, de még érdekesebbek azok az újságcikkek, amiket mintha az 1500/1600-as években írtak volna. Ezekből kiderül, hogy Galway és környéke a leginkább kelta környék itt Írországban, mégis ez volt az angol telepesek egyik központja. Szóval szép csaták lehettek itt. Ami magát a várost illeti, az óceánpart igazából öbölpart, szóval nem látunk (még) sziklákat csapkodó dühös hullámokat, csak kis, színes halászházakat és az óceánba rohanó folyót, aminek olyan a sodrása, hogy ilyet folyótól még nem is nagyon láttam. Éjjel egész félelmetes, így sajnos nem sikerül megegyezni a többiekkel, mert most a fürdésért magasabb árat kérnék (egyébként hihetetlen - eddig bárhová mentünk, ott volt folyó, katedrális és kastély).
A hostel, ahol lakunk, nem a legcsicsásabb szállás itt a városban, de mivel úgyis csak egy éjszakát töltünk itt, teljesen mindegy, a fő, hogy olcsó. A recepciós pedig szívesen ad tanácsot arra nézve, hogy hova érdemes menni. Nos igen. Napközben még be lehet férni a pubokba, de este szinte lehetetlen. Annyi itt a külföldi és a fiatal, hogy komolyan látni lehet, hogy többen vagyunk, mint amennyit az itt lévő összes pub, lounge és nightclub be tud fogadni. Pedig jószerével három házból kettő vendéglátóipari hely. Ahol végül kikötünk, az azonban tényleg nagyon jó hely. A Róisin Dubh (ejtsd: rósin duv, ami ha jól tudom, fekete rózsát jelent - lehet, hogy franchise-ban működtetik a csemői fekete tulipánt? hmmm...) kétemeletes hely, ha valaki Galwayben jár mindenképp nézzen be ide a Bridge Streeten, az Apácák Szigete mellett. Minden este élő zene, esetünkben igen impresszív módon kinéző elektromos hárfával és videóinstallációkkal, előtte és utána pedig indie/rock. A hangulat isteni, az emeleti bárban egy másik koncert zajlik comedy show betétekkel. Egy ír pubba belépni egyébként is élmény, leülni fából ácsolt székekre, közlekedni a hajópadlón, nézegetni a sörkínálatot (na meg inni), de eddig mindez itt volt a legjobb. Na és a falak! Itt-ott kitapétázva néhány, állítólag az utcán talált elvesztett cetlivel - olyanokkal pl. mint amin egy - feltételezhetően néhány éven belül halott - faszi írja össze a havi kiadásait: "Rent - €400, Overheads - €80, Liqueur - €600...". Ez a "Found" (csak mert ugye az előzetesben benne volt). Nem véletlen, hogy ide visszajövünk többször is. Közben ugye, mint már mondtam, nem nagyon lehet olyan helyet találni, ami ne lenne zsúfolásig tele. Mi azért megpróbáljuk, de csak a hihetetlen éjszakai életet élő utcákig jutunk, ahol minden második ember szóba elegyedik velünk, és még egy hárfás lány is látunk, aki a Nothing Else Matterst játssza hárfán (Pedro ettől teljesen kifekszik - videó ITT). Egyszóval jó hely.
Másnap reggel aztán buszra fel ismét, egy hat órás túra következik a moheri sziklákig és vissza (persze nem az út hat órás, megállunk sok helyen, amelyek következnek alább, de előbb az útvonal - megint csak tessék húzogatni, az út balra van az alábbi térképdarabtól, még gyakorolni kell az embedet, nem jöttem rá hogy rakjam úgy középre hogy látsszon):
View Larger Map
Az ír nyugati part egy kimondottan kies táj. Ami a leginkább jellemző rá - a dombokon és a sziklákon, valamint az itt is és mindenhol burjánzó, hihetetlen zöld füvön kívül - , az a félelmetes mennyiségű alacsony kőkerítés, vagy "ha-ha" (azért nem teljesen, a ha-ha többé-kevésbé rejtett, ezek meg nem, de ahhoz hasonlít a leginkább). Az ember akár száz kilómétert is mehet úgy, hogy gyakorlatilag csak precízen elkerített legelőket lát. Hogy kik és honnan hordták ide ezt a rengeteg követ, az rejtély, de állítólag valamikor a nagy éhség idején volt. Szóval hegynek fel, hegynek le, egy félelmetesen véraláfutásos arcú, nyilvánvalóan full alkoholista buszsofőrrel, aki egyben idegenvezető is, viszont csak ő röhög a saját poénjain. Először egy barlang felé vesszük az utat, amit nem nézek meg most, mert szebb a kilátás és nyolc euró sok az állítólag amúgy sem túl nagy szám cseppkövekért. Utána jön Kilfenora "City", ami egy egészen apró kis falu, de mióta megépítették a helyiek nagy büszkeségének számító autóutat, szeretik citynek hívni magukat. Ezután Lisdoonvarna következik, ami viszont tényleg lehetne city, mert a buszsofőr elmondása szerint minden évben megrendezik itt a világszerte híres és nagyon látogatott "matchmaker" fesztivált. A matchmaker durva fordításban házasságszerző, és itt nagyjából ezt is lehet csinálni szeptemberben, ha eljön az ember. Valami lehet a dologban, mert a falu természetellenesen nagy hotelekkel rendelkezik, meg aztán a wikipédia is megírta mán'. Szóval itt ebéd, tengeri cucc leves, aztán indulás arra a helyre, ahol a legenda szerint régen a nem szerencsésen összehozott párok szabadultak meg egymástól - a moheri sziklákhoz.
No igen. Ez a látvány tényleg lenyűgöző. Aki nem hiszi, nézze meg a képeket, bár tényleg nehéz elmondani meg jpg-ben visszaadni, milyen hatalmas monstrumok ezek. A legizgalmasabb a "Private Property, do NOT enter" tábla, amely mögött természetesen egy rakás turista van, kerítés viszont nincs. Én nem is merek sokáig itt maradni, mert előjön a jó öreg tériszony, szóval néhány remek kép, és máris vissza. Egy óra egyébként nagyjából elég itt körülnézni, ennyit állunk a szikláknál, de szakavatottabb szem szerintem napokat is eltölthetne itt.
Az óceánparton megyünk vissza Galway felé a busszal, itt megnézzük a "bébi sziklákat", amelyek olyan kicsik, hogy az ember feje csak három darabra zúzódna a vízben, ha lezuhanna róluk. Viszont ezeknek egész a széléig ki lehet sétálni minden további nélkül és nézni az óceánt, vagy a nem sokkal odébb lévő három kis szigetet. Vagy itt van például a hegyoldalban lévő "fekete arc", ami állítólag, ha az ember már három-négy Guinnesst megivott, kacsint is.
Így érünk vissza Galwaybe, majd négy óra múlva Dublinba - ekkor már vasárnap este van, és mindenki a hétfői (sóhaj) egyetemre készül. Azért nem kell aggódni - szerdán pl., ha minden igaz, gokartversenyre megyek (mint versenyző), jövő vasárnap pedig egy másik helyre kirándulni a túraklubbal (ennek egyelőre még nem megy a neve...). Szóval - vége főcím mára. To be continued...
Ha nem is ilyen drámai, de hasonló érzések fogják el az embert, ha Európa szélén álldogál. Természetesen eszem ágában sem volt kitárt karral ujjongani, főleg, mert totálisan be voltam ijedve a magasságtól. Galway viszont nem ijesztett meg, sőt, remek kis városka, tele külföldiekkel és furcsa történelemmel. De erről részletesen alább, hiszen a mai epizódból kiderül, hogy...
...milyen egy lóvásár Nyugat-Írországban...
...mit ne csináljunk az utazás előtti este...
...mi az a "Found"...
...mi hangzik a legjobban egy hárfán az utcán...
...milyen egy alkoholista buszsofőr...
...hol van Európa leghíresebb matchmaking-fesztiválja...
...és persze hogy mi a legjobb hely Galwayben!
Új képek: ITT, a régiek elérhetők ITT
Egyszóval elindultunk vándorútra. Azaz pontosítsunk. A többiek elindultak, én meg utánuk. Az előző éjszakát ugyanis a városban, utána meg Iannél sikerült tölteni, jelentős mennyiségű Smithwick's elfogyasztása után (s miután megkaptam, hogy posh akcentussal rendelkezem), s bár Ian közel lakik, ez nem sokat segített a 7:45-ös indulási időpont elérésében reggel 8:00-kor, mikor felébredtem. No de mindegy, szaladás haza Ballymunból, aztán a következő busszal egy óra késéssel sikerül is elindulni - egyedül.
Az út négy órás, és a következőképpen néz ki (tessék húzogatni):
View Larger Map
Tehát félbevágjuk a jó öreg ír anyaföldet, hogy az óceánparton kössünk ki, már ha lehet ilyen képzavart írni egy buszról. A távolsági járatok egyébként jók és olcsók. 18 euró volt egy diákjegy, simán az igazolványra, tehát még a Student Travelcard nevű izét sem kellett kiváltani, nem is nagyon fér a fejembe, mi haszna van. Valahol félúton egy olyan lóvásárba futunk egy faluban amit egyébként tényleg csak filmekben látni. Sajnos kép nincs róla, de egy középkori templom előtt álló hatalmas, kietlen, földes területen sok-sok ezer ló kószált. Tényleg csak a máglya hiányzott meg róla az eretnek. Egyszóval délután 2-re oda is érek Galwaybe, és mint kiderül, addig semmiről nem maradtam le, a szokásos, francia, vidéki és nőnemű elemek által generált döntésképtelenség miatt. Úgyhogy rögtön csatlakozom és robbantom is a társaságot, amennyiben néhányan elmegyünk megvenni a jegyeket a moheri sziklákhoz másnapra. Mire visszajövünk, a többiek már nincsenek a gusztustalan rozsdahalmazzal és egy defunkt ablakkal ékesített főtéren, de mint kiderül, két óra múlva is csak egy kebab-büféig sikerült eljutniuk. Eddigre mi megnéztük a várost, amelyben egy rakás sétáló-és vásárlóutca, kirakodóvásár, templom és katedrális, valamint múzeum van, és még több ember.
Mivel Galway, ha még eddig nem derült volna ki, óceánparti város, a múzeumban a halászatról (is) szó van, de még érdekesebbek azok az újságcikkek, amiket mintha az 1500/1600-as években írtak volna. Ezekből kiderül, hogy Galway és környéke a leginkább kelta környék itt Írországban, mégis ez volt az angol telepesek egyik központja. Szóval szép csaták lehettek itt. Ami magát a várost illeti, az óceánpart igazából öbölpart, szóval nem látunk (még) sziklákat csapkodó dühös hullámokat, csak kis, színes halászházakat és az óceánba rohanó folyót, aminek olyan a sodrása, hogy ilyet folyótól még nem is nagyon láttam. Éjjel egész félelmetes, így sajnos nem sikerül megegyezni a többiekkel, mert most a fürdésért magasabb árat kérnék (egyébként hihetetlen - eddig bárhová mentünk, ott volt folyó, katedrális és kastély).
A hostel, ahol lakunk, nem a legcsicsásabb szállás itt a városban, de mivel úgyis csak egy éjszakát töltünk itt, teljesen mindegy, a fő, hogy olcsó. A recepciós pedig szívesen ad tanácsot arra nézve, hogy hova érdemes menni. Nos igen. Napközben még be lehet férni a pubokba, de este szinte lehetetlen. Annyi itt a külföldi és a fiatal, hogy komolyan látni lehet, hogy többen vagyunk, mint amennyit az itt lévő összes pub, lounge és nightclub be tud fogadni. Pedig jószerével három házból kettő vendéglátóipari hely. Ahol végül kikötünk, az azonban tényleg nagyon jó hely. A Róisin Dubh (ejtsd: rósin duv, ami ha jól tudom, fekete rózsát jelent - lehet, hogy franchise-ban működtetik a csemői fekete tulipánt? hmmm...) kétemeletes hely, ha valaki Galwayben jár mindenképp nézzen be ide a Bridge Streeten, az Apácák Szigete mellett. Minden este élő zene, esetünkben igen impresszív módon kinéző elektromos hárfával és videóinstallációkkal, előtte és utána pedig indie/rock. A hangulat isteni, az emeleti bárban egy másik koncert zajlik comedy show betétekkel. Egy ír pubba belépni egyébként is élmény, leülni fából ácsolt székekre, közlekedni a hajópadlón, nézegetni a sörkínálatot (na meg inni), de eddig mindez itt volt a legjobb. Na és a falak! Itt-ott kitapétázva néhány, állítólag az utcán talált elvesztett cetlivel - olyanokkal pl. mint amin egy - feltételezhetően néhány éven belül halott - faszi írja össze a havi kiadásait: "Rent - €400, Overheads - €80, Liqueur - €600...". Ez a "Found" (csak mert ugye az előzetesben benne volt). Nem véletlen, hogy ide visszajövünk többször is. Közben ugye, mint már mondtam, nem nagyon lehet olyan helyet találni, ami ne lenne zsúfolásig tele. Mi azért megpróbáljuk, de csak a hihetetlen éjszakai életet élő utcákig jutunk, ahol minden második ember szóba elegyedik velünk, és még egy hárfás lány is látunk, aki a Nothing Else Matterst játssza hárfán (Pedro ettől teljesen kifekszik - videó ITT). Egyszóval jó hely.
Másnap reggel aztán buszra fel ismét, egy hat órás túra következik a moheri sziklákig és vissza (persze nem az út hat órás, megállunk sok helyen, amelyek következnek alább, de előbb az útvonal - megint csak tessék húzogatni, az út balra van az alábbi térképdarabtól, még gyakorolni kell az embedet, nem jöttem rá hogy rakjam úgy középre hogy látsszon):
View Larger Map
Az ír nyugati part egy kimondottan kies táj. Ami a leginkább jellemző rá - a dombokon és a sziklákon, valamint az itt is és mindenhol burjánzó, hihetetlen zöld füvön kívül - , az a félelmetes mennyiségű alacsony kőkerítés, vagy "ha-ha" (azért nem teljesen, a ha-ha többé-kevésbé rejtett, ezek meg nem, de ahhoz hasonlít a leginkább). Az ember akár száz kilómétert is mehet úgy, hogy gyakorlatilag csak precízen elkerített legelőket lát. Hogy kik és honnan hordták ide ezt a rengeteg követ, az rejtély, de állítólag valamikor a nagy éhség idején volt. Szóval hegynek fel, hegynek le, egy félelmetesen véraláfutásos arcú, nyilvánvalóan full alkoholista buszsofőrrel, aki egyben idegenvezető is, viszont csak ő röhög a saját poénjain. Először egy barlang felé vesszük az utat, amit nem nézek meg most, mert szebb a kilátás és nyolc euró sok az állítólag amúgy sem túl nagy szám cseppkövekért. Utána jön Kilfenora "City", ami egy egészen apró kis falu, de mióta megépítették a helyiek nagy büszkeségének számító autóutat, szeretik citynek hívni magukat. Ezután Lisdoonvarna következik, ami viszont tényleg lehetne city, mert a buszsofőr elmondása szerint minden évben megrendezik itt a világszerte híres és nagyon látogatott "matchmaker" fesztivált. A matchmaker durva fordításban házasságszerző, és itt nagyjából ezt is lehet csinálni szeptemberben, ha eljön az ember. Valami lehet a dologban, mert a falu természetellenesen nagy hotelekkel rendelkezik, meg aztán a wikipédia is megírta mán'. Szóval itt ebéd, tengeri cucc leves, aztán indulás arra a helyre, ahol a legenda szerint régen a nem szerencsésen összehozott párok szabadultak meg egymástól - a moheri sziklákhoz.
No igen. Ez a látvány tényleg lenyűgöző. Aki nem hiszi, nézze meg a képeket, bár tényleg nehéz elmondani meg jpg-ben visszaadni, milyen hatalmas monstrumok ezek. A legizgalmasabb a "Private Property, do NOT enter" tábla, amely mögött természetesen egy rakás turista van, kerítés viszont nincs. Én nem is merek sokáig itt maradni, mert előjön a jó öreg tériszony, szóval néhány remek kép, és máris vissza. Egy óra egyébként nagyjából elég itt körülnézni, ennyit állunk a szikláknál, de szakavatottabb szem szerintem napokat is eltölthetne itt.
Az óceánparton megyünk vissza Galway felé a busszal, itt megnézzük a "bébi sziklákat", amelyek olyan kicsik, hogy az ember feje csak három darabra zúzódna a vízben, ha lezuhanna róluk. Viszont ezeknek egész a széléig ki lehet sétálni minden további nélkül és nézni az óceánt, vagy a nem sokkal odébb lévő három kis szigetet. Vagy itt van például a hegyoldalban lévő "fekete arc", ami állítólag, ha az ember már három-négy Guinnesst megivott, kacsint is.
Így érünk vissza Galwaybe, majd négy óra múlva Dublinba - ekkor már vasárnap este van, és mindenki a hétfői (sóhaj) egyetemre készül. Azért nem kell aggódni - szerdán pl., ha minden igaz, gokartversenyre megyek (mint versenyző), jövő vasárnap pedig egy másik helyre kirándulni a túraklubbal (ennek egyelőre még nem megy a neve...). Szóval - vége főcím mára. To be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése