#1 The Boogle Mansion

Ireland, Ireland, Ireland… Hát nem egy Nagy-Britannia, de azért sok mindenben hasonlít. Üdvözlünk mindenkit szappanoperánk e heti, induló epizódjában, mondhatni pilot-jában. A mai részben kiderül, hogy...

…mennyit kell sétálni, hogy az ember kijusson a dublini reptérről…

…milyen jólesik a Smithwick márkájú sör a pubokban…

…hol is van Dublin központja és hogy lehet onnan hazajutni éjjel…

…hogy lehet megtalálni álmaink írországi házát mindössze egy nap alatt…

…mi is az a caps...

…miért ne függetleníttessünk telefont arabokkal…

…és persze hogy a pálinkát nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki szereti!

Ha érdekli mindez önöket, maradjanak velünk! Ha nem, akkor lapozzanak bátran tovább, de azért feck you! Hogy vizualis elmenyekben is reszuk lehessen, ime a kepek (egyelore csak ennyi mert netcafebol nehez feltolteni de majd alakul):

Kezdjük azzal, hogy a Ryanairrel nehéz Írországba megérkezni. Először is a leszállás után elfeledkeznek az emberről, így még fél órát álldogálhat a gépben, másrészt a dublini reptér gyönyörű szép kör alakú folyosóján végig kell futkorászni, hogy megkapjam a csomagomat. Közben persze folyamatos feliratok arról hogy mindjárt megkapod a csomagod, már nincs sok hátra, ne félj, lesz csomag, csak 800 méter még és így tovább. A városba való bebuszozás után az O’Connell Street sarkán találom magam, ahol máris vár Vojtech, így a csomagok lepakolást követően indulhatunk is a Temple Barba, ez az itteni Soho. Az asztalnál vidám társaság ül, így gyorsan be is mutatnám lelkes úttörőcsapatunkat, mondhatni a Guinness őrsöt. Itt van tehát Vojtech Csehországból. Ő az informatikusok mintapéldánya (bocs, Tamás): nagydarab, önbizalomnövelő kecskeszakállal, valamint egy, a kezéhez nőtt pléjsztésönnel. Aztán itt van Peter, a világpolgár, valahonnan Nyugat-Németországból, de igazából mindegy is, hogy honnan, hiszen még annakidején Kazahsztánban született, remekül beszél franciául és angolul, valamint Svájcban tervezi a letelepedést; mindehhez olyan fejjel, hogy simán le lehet vágni, hogy nézhetett volna ki Petőfi, ha megöregszik. No és akkor a franciák: itt van David, a hangulatfelelős, aki mindig mindenben benne van, (egyfajta francia Cojó), Julien, a focista, aki egy dologtól tud igazán felpörögni: ha valaki valami rosszat találna mondani az FC Lyon-ra, valamint Adrien, aki angolul csendes, de a nyakamat rá hogy franciául sem beszélne többet. Ennek ellenére ő találta a házat.

Igen, a ház! Hagyjuk most hát magukra a hat fiatalembert akik a Temple Bar egyik, külföldiek által frekventált pubjában isszák a jófajta söröket, és vessük tekintetünket fél nappal későbbre és néhány kilométerrel északabbra. Itt ugyanis, Glasnevin kerület egy csendes kertvárosi utcájában, a Pinewood Grove-on éppen ezekben a pillanatokban fejezik be a húszas szám felújítását: ez a mi kis otthonunk.

View Larger Map
Kicsi? Egyáltalán nem. Hat tökéletesen felszerelt gyönyörű hálószoba, nagy, szintén teljesen berendezett konyha, ebédlő, kandallós nappali. Plusz egy egyelőre még eléggé ramaty állapotban lévő kert, és néhány bicikli (igaz, azok közül csak egy használható…). Ez a miénk. Legalábbis a következő néhány hónapra. Igaz, a tulaj, Noel, aki lazán egy órát késik, egy évről tudott, de hát vatevör. Valahogy megbeszéljük vele, hogy januárban visszatérünk a dologra, kifizetjük a letétet és a szeptember végére külön megállapított bért és indulhat a szobák elosztása. Közgázosok, figyelem! Megéri játékelméletet hallgatni, mert ügyes taktikával megszereztem az ár/érték arányban legjobb szobát úgy, hogy még nem is kell érte olyan sokat fizetni (mivel a külön méretek miatt nem egyformán fizetjük a lakbért). Kicsit furcsa az „ügyes” szót egy mondatban használni azzal hogy „én”, de tényleg így volt.

Mindezek után vissza a csomagokért a központba, amelyről e helyütt hadd ejtsek pár szót. Pénteken, még a lakásnézés előtt ugyanis Vojtechhel megpróbáltuk elnavigálni magunkat a városközpontig, de két óra alatt sem sikerült, igaz, mindezt térkép nélkül tettük. Dublin olyan hely, ahol Párizzsal ellentétben még egy hónap múlva is el fogok tévedni hébe-hóba. Kicsi, kaotikus város, közepesen jó közlekedéssel, rengeteg, vöröstéglából épült házzal és épülettel, és kicsi, földszintes boltokkal, ahol az emeleten ott lakik a tulaj. Mintha Kisinyovot és Londont kereszteznénk egymással. Miért is mondom ezt? Londonból itt van a balra tarts, a kis boltok, a sokszor kilométer hosszan sorakozó egyen-házak, az emeletes buszok; Kisinyovból pedig a káosz. A közlekedési lámpák például semmilyen rendszert nem követnek. Ahogy lelépsz a járdáról, szinte azonnal kigyúl a sárga fény, hogy most már ne lépj le; az autós- és a gyalogos lámpák szinte alig vannak összehangolva, aminek köszönhetően a dubliniak persze le sem szarják a piros jelzést, akkor lépnek le, ha körülnéztek. A külvárosok patyolattiszták, a belváros viszont nem, leginkább csikkek borítják az utcákat. No és igen, a központ: mivel Dublinnak nincs főtere, főutcája, hanem több fontosabb utca van, gyakorlatilag lehetetlen konkrét városközpontot találni. Igazán még emlékművek vagy nagyobb épületek sincsenek, az O’Connel St. közepén például van egy hatalmas nagy, tű alakú vasdorong, oszt’ jó napot. Így aztán két óra keresgélés után jobbnak láttuk betérni egy pubba és elsírni egy korsó sörnek a vállalkozásunk kudarcát. A sörök közül egyébként a Smithwick a legjobb, legalábbis eddig, ezt tanácsolom minden ide utazónak.

Szóval este busszal vissza Glasnevinbe. A jegy másfél euró, végül is annyira nem sok, mindezért viszont megtekinthetjük az „itt érvényesítse a jegyét” feliratot az EU három, véletlenszerűen kiválasztott nyelvén. Egyelőre láttam már litvánt és románt is, magyarul még nem, de majd figyelek.

Első este irány a helyi Tesco, ahol háromszáz euró értékben vásároljuk meg a „kezdőcsomagot”, ami kaja, pia, konyhai és fürdőszobai cuccok, valamint sör, sör és sör. Szerencsére nem ritka errefelé a kisbuszos taxis, szóval igazából még meg sem lepődnek rajtunk. A nagydarab taxis amúgy sem egyszerű ember, hazafelé azt is megtudjuk, hogy a bátyja légionista volt (bár ezt senki nem kérdezte).

Este hosszas ivászat, egész hajnali háromig (legalábbis ami engem illet), különböző ivós játékok során kiderül, hogy a pálinkát mindenki szereti, tökmindegy, honnan jött, és ugyanúgy be is rúg tőle mint bárki más. Kiderül, hogy David shotokan karate-mester, amely komoly gondolkodásra késztet, mármint, hogy elkezdjem-e ismét e tudományt művelni. De nincs időm sokat tipródni ezen, mert David másban is mesteri, ez a caps, amiben a másik sörösüvegének szájára tett kupakot kell ledobni egy kupakkal. Kicsit fáradt vagyok már ekkor, szóval öt-nullnál feladom, de mindez azóta is piszkálja az agyam, szóval ha mást nem is, ezt biztos megtanulom a félév végére. Reggelenként egy órát gyakorlom. Szerelmet vallani franciául versben viszont már most is tudok, Delphine-nek, a belga lánynak, aki erre az estére ugrott be hozzánk. Persze mindez nyilván műveltségem csillogtatására van kihegyezve. Az egyetemet eddig egyébként egyszer láttuk, távolról. Na mindegy. Nem is azért vagyunk itt.

Szombaton tizenegy felé megy a felkelés, szerencsére nekem elég reggelire egy pirítós, ellentétben mondjuk Peterrel, aki minden reggel ragaszkodik a „full Irish breakfast”-höz, ami gyakorlatilag „full English breakfast”, csak itt ugye nem szeretik az angolokat. Rövid tötymörgés után Vojtechhel ismét a városba indulunk, telefont függetleníttetni, meg mert a hostel, ahol csütörtökön aludtunk, még tartozik egy kis pénzzel. A függetlenítés végül negyven euró, és még a memóriakártyámat is lenyúlja Mr. Zaki, vagy valami ismerőse, aki a konkrét munkát csinálta (mikor rákérdeztünk, hosszasan komoran maga elé bámult, mintha csak azt mondta volna „bazmeg ez a Juszuf, már megint lenyúlt egy kártyát). Legalábbis először ezt hisszük, de az effendi meglepő mód becsületes, és fél óra múlva ránk telefonál, hogy megvan a kártya, menjek be érte másnap. A telefon legalább működik az ír kártyával, igaz, az egyenleg feltöltéséhez háromszor kell minden adatomat lebetűznöm az ügyfélszolgálatos csajnak (nehéz Dublinban magyarnak lenni!)

Mire visszaérünk a Pinewood Grove-ra (ami egyébként névre és kinézetre is tiszta Wisteria Lane), kiderül, hogy a srácok bizony estére barbecue-t szerveztek a teljes dublini Erasmus-különítménynek, szóval szép estére készülhetünk, különösen, hogy a sütő rácsait utoljára talán a világháborúban tisztították, és ahogy e sorokat írom, az ablakon keresztül látom, hogy sem Julien, sem Adri nem igazán ért a szabadban való tüzelés nyelvén. Itt állunk most, szombat este fél nyolc körül.

Update: attól eltekintve, hogy a kés-és villahasználatot egyikünk sem forszírozza, pöpec kis barbecue-t sikerült összeütni. Most már vasárnap délután van, túl vagyunk egy éjjeli partin a South William’s pubban, és még hazajutni is sikerült, annak ellenére, hogy ez Dublinban gyakorlatilag lehetetlen. Éjjeli busz elvétve akad, és az összes taxi foglalt. Így aztán csak ötre sikerül hazaérni, s mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, nem úgy Adri, aki kipróbálja, milyen messze van gyalog a ház a központtól. Nagyon. És ez csak fokozódik, ha az ember eltéved. Szóval ma is tanultunk valamit. Tegnap egyébként tényleg részt vett az itteni partin a cserediákok krémje. Például Angela Ausztriából, aki magyarul is tud. Na és persze megint elfogyott egy tálca sör – drága lesz ez! Igaz, a boltban csak másfél-két euró egy üveg.

Jön az esőfelhő a tenger felől, mi welcome partyra megyunk, a kamera meg eltávolít a kis, fenyőfákkal övezett kertről. To be continued…