#2 Engineering Lifestyle

Éjszaka… Kamera fentről beúszik a Pinewood Grove-ra, terasz, egy csomó ember… Háttérzene: Kaiser Chiefs – I predict a riot…
Nos igen, parti-központ lett kis otthonunkból, de persze nemcsak ez volt a fontos az elmúlt napokban. Mióta ideérkeztem, olyan kevés idő alatt sikerült annyi embert megismerni, hogy komolyan mondom, ha a kultúrsokk nem, akkor ez fog odatenni… Persze csak viccelek, igazából nagyon is jó ez, szóval indítsuk el a mai epizódot, amelyből kiderül, hogy…

…Írországban maga a Halál is taníthat az egyetemeken…
…az írek általában részegek…
…milyen bonyolult bankszámlát nyitni…
…milyen egyszerű házibulit szervezni…
…hogy szoktatható az ember füle a nyolcmillió-féle akcentushoz…
…mit fogok teljesíteni harminc kreditért…
…és végül hogy hogy lesz belőlem sportember a szemeszter végére.

(Képek még mindig ITT, tudom, a legtöbbje túlexponált de ma már végre be tudtam állítani rendesen a gépet, szóval a többi jobb lesz)

Kétezer cserediák van az egyetemen. Ismétlem megint, kétezer! Ez azt jelenti, hogy ha minden nap csak négyet ismerek meg, akkor sem végzek a félév végére. És akkor még nem is beszéltem az írekről. Ó igen, az írek! Közvetlenek, néha pofátlanok és nagyon barátságosak. És hihetetlen gyorsan beszélnek angolul; valamint általában részegek, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Az eddig megismert szimpatikus írek közül Mike, akinek nagy álma, hogy eljusson a Szigetre, Callum, akinek háromszor kellett bemutatkozni de mindháromszor hosszasan kért elnézést, valamint Ross szinte folyamatosan buliznak. De ez persze eddig velünk is így volt. Egyedül a tegnap este volt nyugis, mert már kellett egy kis változatosság az eddigi „kettőkor fekszem, hétkor kelek” életritmushoz. De erre azonnal visszatérünk. Addig is, az új szereplők, a teljesség igénye nélkül, csupán válogatva. Itt van például Lucy, akibe David első látásra beleszeretett, pedig csak tizenhét éves (de a klubba járást azért így is megoldja valahogy); Alíszija, az orosz lány, aki meg szerintem belém szeretett, mert mondtam neki két Ahmatova-verset. Aztán itt van Ben, a mindig vidám, mindig dumáló, mindenkivel barátkozó német, messze az egyik legjobb arc azok közül, akikkel eddig találkoztam; de említhetném még a japán srácot, akinek nem tudom a nevét de valahogy mindig odakerül hozzánk, Pierre-Alaint, Delphine haverját, vagy Mathieu-t, a nagyon barátságos, nagyon nagyvonalú francia kosarast. De mondom,a lista még nem teljes, vannak itt hozzánk csapódó lányok New Yorkból, hangosan vitatkozó mexikóiak, vagy éppen a házigazdák, a barátságos, de állandóan cigit kunyeráló írek.
A cigi nélküliség az új életmód része itt. Hét és fél euró egy doboz, szóval ennyit nem ér meg, hogy legyen valami az ital mellé a kezemben. Ráadásul mindenféle új szokásokat kezdek felvenni, mióta itt vagyok. Először is reggel reggelizem. Kiadósat. Tojás, sonka, joghurt, néha lekváros kenyér. A helyi Tescoban ugyanis lehet előre felszeletelt, reggelire való sonkákat venni. De nem is csak ez, reggel hétkor körbefutom a környéket, mert egyelőre nagyon jó az idő (touch wood); komolyan, mióta itt vagyunk, még nem esett. Kezdenek ír problémáim lenni, például „Oh, feck, elfogyott a tej, hogy iszom így teát?” vagy „What the hell, ez már a last call?”. Szóval ez például új.
Új az egyetem is, amelyet végre megnézhettünk, sőt, már elég sokat is voltunk ott, annak ellenére, hogy az orientációs hét eddig az unalomig ismételgetett tudnivalók újra és újra elismétlésével telt. Az egyetem viszont új és szép és nagy. Tényleg rengeteg időt el lehet tölteni. Néhány szó róla: először is, nincs messze, kb 15-20 perc séta és minden együtt van. Az összes kar, összes épület, az egyetemnek saját bankfiókja, bevásárlóközpontja (ahol frissen készített szendvicset meg mindenféle egzotikus cuccból facsart levet lehet venni), bárja, sportközpontja, sőt színháza van! Ide megyek pl. ma este egy comedy night-ra. A bár két részből áll, van old és new bar, ez a berendezést minősíti, nem a színvonalat. Van egy remekül felszerelt könyvtár, wifi mindenhol és étterem vagy büfé is minden épületben. Az épületek maguk egyébként rondák, nagyrészt vöröstéglából vannak, de hát ezt már megszoktuk itt. Egyszóval: el lehet itt lenni, főleg ha majd csatlakozom a klubokhoz és társaságokhoz. Ez csak négy euróba kerül tanévente, szóval vagy három-négy ilyet tervezek. Pl. a karate-klubot; de el fogok kezdeni kenuzni is, itt már ki is néztem az első néhány rendezvényt: a Liffey folyón fogunk evezni majd valamikor októberben (október első hetében lehet csatlakozni). Természetesen a kart-klubhoz is csatlakozom, mert miért ne. És még LGBT társaság is van, ebben a kérdésben az írek hihetetlenül nyitottak, bár Dublinnak ezt az oldalát még nem sikerült feltérképeznem (mindenesetre jelentkező akad).
Szóval minden nap valami, addig már unalomig elismételt információ, aztán este buli az old bar-ban, vagy valahol a környéken. Éjfélkor viszont záróra, szóval hamar kell odamenni. Vagy utána máshol folytatni. Ilyenkor terelődik a figyelem a Boogle Mansion-ra (a mi házunkra). Tegnapelőtt például vagy negyven ember volt itt, new yorkitól oszakaiig, stockholmitól fokvárosiig. Ez már lehet, hogy a szomszédoknak is sok egy kicsit.
Na azért emellett folyik (majd) a tanulás is a jövő héttől: megkaptuk a diákigazolványt, felvettük az órákat. Némileg hihetetlennek tűnik, de harminc kreditért mindössze négy (!) duplaórám lesz hetente, ami azt jelenti, hogy három napom teljesen szabad, és nagyjából a többi is. Aztán meglátjuk, hogyan lesz a klubokkal. Viszont azon már most jót röhögtem, hogy az egyik oktatóm neve C. Death. Jó lesz nála vizsgázni, lehet, hogy kaszát is hord. Ja igen; vizsgáznom semmiből nem kell, continuous assessment alapján osztályoznak. J Jó mi?
Amilyen egyszerű házibulit rendezni („come to our place, you’re welcome!”), annyira bonyolult a papírmunka. Bár mindenki nagyon segítőkész, egész eddig nem sikerült bankszámlát nyitni, mert négy papír kell hozzá, ezeket ide-oda kell hurcolászni a bank, az egyetem és a főbérlő között, hogy minden mindenhol ki legyen töltve. Számla viszont kell, mert az összes számlát neten kell befizetni. És valami hasonló van az összes fontosabb papírral…
Visszatérve megint a társasági eseményekhez; most, hogy már mindenki ismerős kis otthonunkban, természetesen mi is népszerűek vagyunk itt az ifjúság körében. Én vagyok például a sok nyelven beszélő srác, legalábbis mindenki mindenki másnak így mutat be. Ilyenkor én mindig azt mondom hogy ááá, nem sok ez egyáltalán, magamban meg elégedetten nevetgélek. Szóval egy szó mint száz: a társasági élet nem olcsó itt. Egy sör a pubokban öt euró körül van, a viszki még ennél is drágább (de valami elképesztően jó, tényleg!); na és akkor még itt vannak a vendégek, akik felisszák az ember összes tartalékát, és csak néhányan hoznak helyette másikat. Ha ez nem lenne, még egész olcsó lenne itt az élet. nagyjából 45-50 euróból hetente pl. megvan a kaja. A szórakozás a drága!
Ma mondjuk jól szórakoztunk és teljesen ingyen volt. Az egyetem befizetett minden új cserediákot egy dublini busztúrára, ahol többek közt megnéztük a belvárost töviről-hegyire, valamint voltunk a Guinness-gyárban és a Phoenix-parkban is ahol az elnök (meg az amerikai nagykövet) lakik. Kicsit mondjuk gáz volt turistának érezni magam egy olyan városban, amit már többé-kevésbé a magaménak tekintek…
Ennyit mára, jön majd a folytatás, és biztos még izgalmasabb lesz, ha veszek egy biciklit és ha elmegyek vidékre, ahová már hívtak. Szóval végezetül kísérjük végig a kamerával a néhány fiatalembert, akik ráérősen végigsétálnak a Pinewood Grove-on, hogy a Helix Theatre felé vegyék útjukat. To be continued…