A kamera közelít... Hideg téli idő, zúzmara, bent kandallótűz ropog. Andris számolgatja a napokat, meg az eurókat, töri a fejét nagyon, hogyan lehetne megoldani a még előtte álló feladatokat. A háttérzene: Dunkelbunt - La revedere
Kedves olvasók, hosszű szünet áll mögöttünk, és elérkeztünk a kétrészes szezonfinálé előtti utolsó bejegyzéshez. Egy hét múlva ilyenkor ugyanis már egy Pest felé tartó autóbuszon fogok ülni, hogy aztán csak az új évben lássam viszont - néhány napra még - a Smaragzöld Szigetet. Persze, mint mindig, most is nyomják a vállamat gondok, rendesen. De mik is? Nemsokára kiderül a mai részből, pl. az, hogy...
...hogyan ugorjunk ki egy egy éves bérleti szerződésből...
...mi az abszolút szerencsétlenség, ami az evezést illeti...
...milyen hideg tud lenni a tél Írországban...
...érdemes-e gaelül tanulni...
...hogy sikerült a karate övvizsga...
...miket szerettem volna még csinálni...
...és persze hogy úgy általában hogyan telnek az utolsó hetek!
Nem véletlenül nem sikerült már tíz napja új epizóddal szolgálnom a lelkes olvasótábornak (azért az kicsit fura, hogy senki nem reklamált...). A hét beadandóból ugyanis négyet még a jövő hét elejéig meg kellene írnom, plusz emellett dolgozni is kell, na meg az életet élvezni. Cserébe nem kell vizsgáznom (itt), így január közepén hazamehetek (hogy otthon vizsgázzak).
Annak, hogy január 11-én hazakötözöm, megvannak a hátrányai és az előnyei. A hátrányok egyértelműek: három héttel kevesebbet töltök itt, mint a többiek nagy része, amit persze nagyon sajnálok. Akik megérdemlik, azokkal azért nyilván találkozunk még. Másrészt, búcsút inthetek a második észak-írországi túrának, vagy a Kerry megyébe tervezett kirándulásnak; egyszerűen sem idő, sem pénz nem maradt ezekre. Nem szervezünk Radával, a bolgár lánnyal Balkán-partit sem, pedig ezt még év elején nagyon terveztük. A Szilvesztert is megette a fene: mindenki hazamegy, aki számítana, így én is - átrakattam a repülőjegyet január 1-jére, amennyi pénzbe ez került, annyit biztosan elköltenék aznap este a városközpontban, tán még többet is. És ezzel a leheletfinom gondolati szállal máris elérkeztünk a korai hazamenetel előnyeihez.
Történt ugyanis, hogy a szerződést a bérletről egy évre kötöttük, mivel 4 hónapra sehol nem találtunk lakást, Noel, a háziúr meg azt mondta, majd beszélünk róla január környékén. Beszéltünk. A lényeg az, hogy a letétet mindenki akkor kapja vissza, amikor talál a saját helyére valakit, aki a szerződésbe behelyettesíthető. Mivel a többiek január végéig maradnak, lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem egyszerűbb lesz nekem öt ember mellé egyet találnom, mint nekik egy ember mellé ötöt majd január végén vagy február elején. Persze jóindulatú fiú lévén segítek majd nekik, de amint elfeleztem a januári bérletet és visszakaptam a 430 euró letétet, már legalább pénzügyileg nem az én felelősségem, hogy ők mit hogyan oldanak meg. Hosszas hercehurca várható a közüzemi számlákkal is... Mindez majd január első napjainak témája lesz. Hogy mi lesz ha nem találok senkit? Szívás. De ebbe egyelőre nem akarok belegondolni.
Na azért persze nemcsak írásból és számolgatásból állnak ezek a hetek. A múlt hétvégén igazi sporthétvégét sikerült tartani. Szombaton levizsgáztam lila övre, ami még engem is meglepett, főleg, hogy a vizsgáztató szenszej szerint "fantastic" meg "very good" voltam, ezeket a szavakat pedig még soha senki nem használta velem és bármilyen sporttal kapcsolatban. A vizsga egyébként az UCD-n volt, ami egy másik egyetem Dublin délkeleti részében, nagyon-nagyon messze a központtól; egyben ez a kampusz dicsekedhet Európa legrondább víztornyával is. Nem a levegőbe beszélek, Ukrajna és Moldova is szebb tákolmányokat tudhat magáénak.
Vasárnap pedig egy finom kis zúzmarás reggelen elmentünk evezni a Boyne folyóra.
A Boyne Dublintól úgy 50-60 km-re északra van, nagyobb, és sokkal, de sokkal koszosabb, mint a Liffey. Amellett, hogy a hőmérséklet úgy nulla fok körül van és a kajakokból a múltkorról bennük maradt vizet nem kiönteni, hanem kitörni kell, már az viccessé teszi a túra indulását, mikor az egyik srác, aki kocsival jött, a fémcsatos gurknikat a tetőcsomagtartón felejti, azok pedig jól bele is akadnak a hátsó szélvédőbe - így mikor barátunk lecsukja a csomagtartót, a hátsó szélvédő szempillantás alatt ripityomra törik. Meglepő. Ő mindenesetre mosolyog, visszaöltözik, lehet, hogy titkon még örül is, hogy nem kell eveznie a folyón, ami a part mentén néhol még be is van fagyva.
Egyszóval frissítő érzés. A kezem kb ráfagy az evezőkre, még szerencse, hogy már gyakorlott vagyok, így a kb három óra alatt mind a hét vízesést csont nélkül teljesítem. Mindezek után a koronát az teszi fel a túra tetejére, hogy az utolsó tíz méteren, ezután a híd után közvetlenül, már a part felé evezve egyszercsak - teljesen sima vízen - a kajak úgy dönt, hogy beborul a vízbe. Ez még nem lenne probléma, de valamiért egyből ki is esem belőle, így aztán először a jégtáblák között a partra kell úszni, majd egy jó mérföldet futni hogy visszaszerezzük az elszabadult kajakot. Kellemes.
Bennel elkezdtünk gael órákra járni, csak úgy poénból, de ez a nyelv tényleg alkalmatlannak tűnik a XXI. század kihívásaira. Hogy lehet pl. azt a mondatot hogy "Cén chaoi a bhfuíl tú?" úgy kiejteni, hogy "kekholltú"? A srác, aki oktat minket, minden bizonnyal anyanyelvű gael, pontosan ezért egy csomó mindent nem tud a saját nyelvéről. A kiejtés furcsaságait firtató kérdésekre pl. általában azzal válaszol hogy "hát, régen biztos nem így mondták, de az írás meg így maradt". Két hét után mindenesetre már egy alapbeszélgetést le tudnék bonyolítani gaelül, de azt is maximálisan meg tudom érteni, hogy az írek inkább angolul beszélnek.
Az elmúlás szele már meg-megcsapdos minket. A héten már volt olyan, aki elköszönt tőlünk, Daniela, a mexikói lány, akit, hát, megértünk, hogy olyan messziről nem akar már visszajönni karácsony után. Nekem most inkább a spórolásról szólnak ezek a hetek, hiszen fogalmam sincsen, mi lesz januárban, de új lakás Pesten biztosan... Na és persze holnap belevetem magam a karácsonyi vásárlók közé.
Hogy kompenzáljam az olvasni vágyókat, nemsokára egy, az eddigieknél informatívabb listát teszek közzé, ami azok számára is hasznos, akik esetleg a jövőben idejönnének. Addig is tessék olvasgatni és to be continued...
Kedves olvasók, hosszű szünet áll mögöttünk, és elérkeztünk a kétrészes szezonfinálé előtti utolsó bejegyzéshez. Egy hét múlva ilyenkor ugyanis már egy Pest felé tartó autóbuszon fogok ülni, hogy aztán csak az új évben lássam viszont - néhány napra még - a Smaragzöld Szigetet. Persze, mint mindig, most is nyomják a vállamat gondok, rendesen. De mik is? Nemsokára kiderül a mai részből, pl. az, hogy...
...hogyan ugorjunk ki egy egy éves bérleti szerződésből...
...mi az abszolút szerencsétlenség, ami az evezést illeti...
...milyen hideg tud lenni a tél Írországban...
...érdemes-e gaelül tanulni...
...hogy sikerült a karate övvizsga...
...miket szerettem volna még csinálni...
...és persze hogy úgy általában hogyan telnek az utolsó hetek!
Nem véletlenül nem sikerült már tíz napja új epizóddal szolgálnom a lelkes olvasótábornak (azért az kicsit fura, hogy senki nem reklamált...). A hét beadandóból ugyanis négyet még a jövő hét elejéig meg kellene írnom, plusz emellett dolgozni is kell, na meg az életet élvezni. Cserébe nem kell vizsgáznom (itt), így január közepén hazamehetek (hogy otthon vizsgázzak).
Annak, hogy január 11-én hazakötözöm, megvannak a hátrányai és az előnyei. A hátrányok egyértelműek: három héttel kevesebbet töltök itt, mint a többiek nagy része, amit persze nagyon sajnálok. Akik megérdemlik, azokkal azért nyilván találkozunk még. Másrészt, búcsút inthetek a második észak-írországi túrának, vagy a Kerry megyébe tervezett kirándulásnak; egyszerűen sem idő, sem pénz nem maradt ezekre. Nem szervezünk Radával, a bolgár lánnyal Balkán-partit sem, pedig ezt még év elején nagyon terveztük. A Szilvesztert is megette a fene: mindenki hazamegy, aki számítana, így én is - átrakattam a repülőjegyet január 1-jére, amennyi pénzbe ez került, annyit biztosan elköltenék aznap este a városközpontban, tán még többet is. És ezzel a leheletfinom gondolati szállal máris elérkeztünk a korai hazamenetel előnyeihez.
Történt ugyanis, hogy a szerződést a bérletről egy évre kötöttük, mivel 4 hónapra sehol nem találtunk lakást, Noel, a háziúr meg azt mondta, majd beszélünk róla január környékén. Beszéltünk. A lényeg az, hogy a letétet mindenki akkor kapja vissza, amikor talál a saját helyére valakit, aki a szerződésbe behelyettesíthető. Mivel a többiek január végéig maradnak, lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem egyszerűbb lesz nekem öt ember mellé egyet találnom, mint nekik egy ember mellé ötöt majd január végén vagy február elején. Persze jóindulatú fiú lévén segítek majd nekik, de amint elfeleztem a januári bérletet és visszakaptam a 430 euró letétet, már legalább pénzügyileg nem az én felelősségem, hogy ők mit hogyan oldanak meg. Hosszas hercehurca várható a közüzemi számlákkal is... Mindez majd január első napjainak témája lesz. Hogy mi lesz ha nem találok senkit? Szívás. De ebbe egyelőre nem akarok belegondolni.
Na azért persze nemcsak írásból és számolgatásból állnak ezek a hetek. A múlt hétvégén igazi sporthétvégét sikerült tartani. Szombaton levizsgáztam lila övre, ami még engem is meglepett, főleg, hogy a vizsgáztató szenszej szerint "fantastic" meg "very good" voltam, ezeket a szavakat pedig még soha senki nem használta velem és bármilyen sporttal kapcsolatban. A vizsga egyébként az UCD-n volt, ami egy másik egyetem Dublin délkeleti részében, nagyon-nagyon messze a központtól; egyben ez a kampusz dicsekedhet Európa legrondább víztornyával is. Nem a levegőbe beszélek, Ukrajna és Moldova is szebb tákolmányokat tudhat magáénak.
Vasárnap pedig egy finom kis zúzmarás reggelen elmentünk evezni a Boyne folyóra.
A Boyne Dublintól úgy 50-60 km-re északra van, nagyobb, és sokkal, de sokkal koszosabb, mint a Liffey. Amellett, hogy a hőmérséklet úgy nulla fok körül van és a kajakokból a múltkorról bennük maradt vizet nem kiönteni, hanem kitörni kell, már az viccessé teszi a túra indulását, mikor az egyik srác, aki kocsival jött, a fémcsatos gurknikat a tetőcsomagtartón felejti, azok pedig jól bele is akadnak a hátsó szélvédőbe - így mikor barátunk lecsukja a csomagtartót, a hátsó szélvédő szempillantás alatt ripityomra törik. Meglepő. Ő mindenesetre mosolyog, visszaöltözik, lehet, hogy titkon még örül is, hogy nem kell eveznie a folyón, ami a part mentén néhol még be is van fagyva.
Egyszóval frissítő érzés. A kezem kb ráfagy az evezőkre, még szerencse, hogy már gyakorlott vagyok, így a kb három óra alatt mind a hét vízesést csont nélkül teljesítem. Mindezek után a koronát az teszi fel a túra tetejére, hogy az utolsó tíz méteren, ezután a híd után közvetlenül, már a part felé evezve egyszercsak - teljesen sima vízen - a kajak úgy dönt, hogy beborul a vízbe. Ez még nem lenne probléma, de valamiért egyből ki is esem belőle, így aztán először a jégtáblák között a partra kell úszni, majd egy jó mérföldet futni hogy visszaszerezzük az elszabadult kajakot. Kellemes.
Bennel elkezdtünk gael órákra járni, csak úgy poénból, de ez a nyelv tényleg alkalmatlannak tűnik a XXI. század kihívásaira. Hogy lehet pl. azt a mondatot hogy "Cén chaoi a bhfuíl tú?" úgy kiejteni, hogy "kekholltú"? A srác, aki oktat minket, minden bizonnyal anyanyelvű gael, pontosan ezért egy csomó mindent nem tud a saját nyelvéről. A kiejtés furcsaságait firtató kérdésekre pl. általában azzal válaszol hogy "hát, régen biztos nem így mondták, de az írás meg így maradt". Két hét után mindenesetre már egy alapbeszélgetést le tudnék bonyolítani gaelül, de azt is maximálisan meg tudom érteni, hogy az írek inkább angolul beszélnek.
Az elmúlás szele már meg-megcsapdos minket. A héten már volt olyan, aki elköszönt tőlünk, Daniela, a mexikói lány, akit, hát, megértünk, hogy olyan messziről nem akar már visszajönni karácsony után. Nekem most inkább a spórolásról szólnak ezek a hetek, hiszen fogalmam sincsen, mi lesz januárban, de új lakás Pesten biztosan... Na és persze holnap belevetem magam a karácsonyi vásárlók közé.
Hogy kompenzáljam az olvasni vágyókat, nemsokára egy, az eddigieknél informatívabb listát teszek közzé, ami azok számára is hasznos, akik esetleg a jövőben idejönnének. Addig is tessék olvasgatni és to be continued...
2 megjegyzés:
Nekem ez a karate dolog akkor is bűzlik. Sokszor mesélted, én meg sokszor kételkedtem. Így van ez most is. Bocs, magam sem értem miért látom így:)
Azért az ezernyi gond ellenére több vidámságot kérnénk! szityu
:D:D:D:D Hát ezután a komment után még szép! :D
Megjegyzés küldése